P. Szabó Mária : Dráma a Nemzeti Színházban 5.

Nyomtatás

A hírekben már bemondták az igaz­gató és a szí­nésznő el­tű­né­sét, hisz mind­ket­ten or­szá­go­san is­mer­tek vol­tak. A szín­há­zat meg­ro­ha­mozta a média. A bul­vár­la­pok kép­vi­se­lői egy­től egyig ott to­long­tak az elő­csar­nok­ban. Min­den­kire igye­kez­tek le­csapni, aki arra járt. De a szí­nész­be­já­ró­nál és a bü­fé­ben is hem­zseg­tek az új­ság­írók. Még tar­tott az elő­adás, ami­kor a nyo­mozó és kol­lé­gái el­fog­lal­ták az igaz­ga­tói szo­bát. Úgy ter­vez­ték, itt be­szél­nek a szí­né­szek­kel. Fu­tó­tűz­ként ter­jedt, itt van­nak a rend­őrök, ki­hall­gat­nak min­den­kit. Még nem tud­ták, hogy Katát meg­gyil­kol­ták, ezért a zson­gás csak a kí­ván­csi­sá­got je­len­tette. Majd jön a dráma és a csend. A nyo­mozó úgy gon­dolta, szí­né­sze­ket ki­hall­gatni kü­lön­le­ges dolog. Itt szá­mí­tani kel­lett a szak­mai kép­zett­sé­gükre, az ő ese­tük­ben nem sokat je­len­tett a test­be­széd, sőt ki­ej­tett sza­vaik sem. Sok­kal mé­lyebb fi­gyel­met és em­ber­is­me­re­tet kö­ve­telt egy ilyen ki­hall­ga­tás, mint egyéb­ként. Mari kíván­csian, mo­so­lyogva ro­bo­gott be a diri szo­bá­jába.

–  Végre! Megtudunk valami szaftos kis plety­kát, re­mé­lem!

A színésznő az újságokban megjelent képek el­le­nére most csap­zott és ren­de­zet­len volt. Ala­csony, kö­vér­kés, zsí­ros szőke haj­jal, savós kék szem­mel. És még ennek a nőnek van húsz évvel fi­a­ta­labb élet­társa, ju­tott eszébe Bá­lint­nak a múlt heti plety­ka­lap, ahol rész­le­te­sen vi­lággá kür­töl­ték eget ren­gető sze­rel­mü­ket.

–  Kérem, hölgyem, sajnos szaftos plety­ká­val nem szol­gál­ha­tok. Mi már is­mer­jük egy­mást. Be­mu­ta­tom önnek két mun­ka­tár­sa­mat.
–  Jó, jó, csak vicceltem – csende­se­dett le a szí­nésznő.
–  Elkezdtük a nyomozást a két el­tűnt kol­lé­gája ügyé­ben. Róluk sze­ret­nénk kér­dezni. Kü­lö­nö­sen a kap­cso­la­tuk­kal össze­függő in­for­má­ci­ókra lenne szük­ség.
–  Hát jó! – a színésznő beszélni kez­dett.

Ahogy haladtak előre, úgy szépült meg. Min­den por­ci­kája vib­rált, külön életre kelt. Már nem lát­szott a zsí­ros haj, a slam­pos­ság, egy igazi kí­vá­na­tos nő lett be­lőle. Las­san ért­hető lett a sok­kal fi­a­ta­labb élet­társ is. Ez az asszony bár­kit le­vesz a lá­bá­ról, gon­dol­ták a zsa­ruk.

–  Eduka minden nővel kikezdett, sorra végig is ment raj­tuk, ha értik, mire gon­do­lok.

A nyomozóknak nem volt idejük vá­la­szolni, mert rög­tön hoz­zá­tette:

–  Mindenkit megdugott, minimum egy­szer. Én sem ma­rad­tam ki a szó­rás­ból. Be­val­lom, szép em­lé­keim van­nak róla – ne­ve­tett. – Ka­tá­val azon­ban egy ki­csit mintha más lenne a kap­cso­lata, mint az összes töb­bi­vel. Elő­ször is to­vább tart. Már má­so­dik éve, hogy a sze­re­tője. És vé­le­mé­nyem sze­rint, de ezt csak ma­guk­nak mon­dom, sze­rin­tem Ka­tácska ki is hasz­nálja kel­lő­kép­pen. Irá­nyítja ezt az ön­tör­vé­nyű em­bert. Min­dent ki­hajt ma­gá­nak, min­den iga­zán jó női sze­re­pet meg­ka­pott.

Bálint figyelte a nőt, megle­pet­ten fe­dezte fel a gyű­lö­le­tet, ame­lyet nem tu­dott pa­lás­tolni, mikor Ka­tá­ról kez­dett be­szélni. Tudta, iga­zat mond, semmi mel­lé­be­szé­lés nincs a sza­vai­ban, még a gyű­lö­let is mély­ről, őszin­tén tört fel be­lőle. A nyo­mo­zó­ban egyre in­kább erő­sö­dött az érzés, Dobai Ka­ta­lint nem sze­ret­ték a szí­nész­tár­sai.

–  A színésznőnek más kapcso­lata nem volt?
Mari gondolkodott egy kicsit, vá­la­sza is meg­fon­tol­tan hang­zott.
–  Szerintem nem. Észrevettük volna. Ez egy nagy csa­lád, itt nin­cse­nek tit­kok.
–  És az igazgató úrnak?
–  Nem gondolom, bár vele kapcsolat­ban sosem lehet tudni.
–  Köszönjük, művésznő! Egyelőre ennyi!

Éppen vége lett az előadásnak.

Bálint úgy gondolta, Pálinkó Ala­dár lesz a kö­vet­kező. Azt ér­zé­kelte, a férfi va­la­mi­lyen han­gadó sze­re­pet tölt be. Ala­dár még jel­mez­ben, nagy hang­gal, ma­ga­biz­to­san jött be, éppen csak a smin­ket mosta le az ar­cá­ról.

–  Óh! A szerző úr! Micsoda sze­ren­cse, hogy ismét ta­lál­ko­zunk. Mondja a kol­lé­ga­nőm, mi já­rat­ban van­nak. Na, én aztán nem szí­ve­sen plety­ká­lok, de ez most nem is pletyka, ha jól be­le­gon­do­lok. Most kö­te­lező is be­szél­nem, ugye? – úgy tűnt, a szí­nész nem is akarja ab­ba­hagyni a mo­no­lóg­ját.
„Magas termet, nagy hang, magabiz­tos­ság, talán túl­zot­tan is” – gon­dolta a nyo­mozó.
–  Igen, művész úr! Ha lenne kedves se­gí­teni ne­künk! – ér­zé­kel­tette azt is, hogy per­sze kö­te­lező. – A di­rek­tor úrról és a mű­vész­nő­ről sze­ret­nénk egy ki­csit töb­bet meg­tudni.

–  Edu nagy kujon, abban biztosak le­het­nek – mo­soly­gott a szí­nész. – És Ka­tácska gyö­nyörű nő. Nem is tudom, mi az, ami Endre mel­lett tartja. Az biz­tos, már jó ideje tart ez a kap­cso­lat. Mond­hat­nám, ebben az eset­ben Edu szo­kat­la­nul ki­tartó. Vé­gig­ke­féli a házat, ezt min­denki tudja róla, de a ki­tar­tás nem az ő stí­lusa. Il­letve csak Ka­rola mel­lett tart ki több, mint har­minc éve. Per­sze min­den­nek ára van. Ka­rola el­nézi eze­ket a ki­len­gé­se­ket, cse­rébe egy híres ember fe­le­sége lehet – mind­ezt egy szuszra adta elő a szí­nész, szinte le­ve­gőt sem vett.

Éjfél körül járt az idő, így a nyo­mo­zók úgy dön­töt­tek, mára ab­ba­hagy­ják a be­szél­ge­té­se­ket. A szí­né­szek ugyan pö­rög­tek, de talán éppen ezért ki­csit több sze­repe volt náluk a kép­ze­let­nek. Va­la­hogy ilyesmi ér­ző­dött Pálin­kón is. Majd hol­nap dél­előtt, ha nem lesz ez a si­ke­res elő­adás utáni euforikus ál­la­pot.