Bojtor Iván : ANGYAL A MOSÓGÉPBEN

Végre az angyal is megérkezett. Lecsatolta a szárnyait és a fogasra aggatta őket a kabátok közé. Láttam, hogy a feleségemnek fennakadt a szeme: allergiás az angyaltollra. „Akkor meg mi a fenének hívtad meg?!”

Unalmas este volt, semmi érdekes nem történt. Aki mindig berúgott, az akkor is, aki nem, az meg nem. Beszélgettünk erről-arról. Szerencsére kerültük a politikát, meg egymás anyagi helyzetének taglalását. X., elmondta a már százszor hallott béna vicceit, és mivel volt már a fejünkben, úgy röhögtünk, mintha azokat akkor hallottuk volna először. Minden úgy történt, ahogy általában. Szóval, ahogy mondtam: unalmas este volt, egészen addig…

Addig míg Z., aki akkor már mindkét kezében egy-egy poharat szorongatott, azzal az idióta ötlettel állt elő, hogy játszunk bújócskát. X.,persze azonnal letorkolta: „Nem vagyunk gyerekek”. De a többieknek tetszett az ötlet.

– Kicsi a lakás, és… – próbáltam tiltakozni én is, de hiába, nem is figyeltek rám.

Egykettőre kitalálták, hogy időre játszunk. A hunyónak három perce lesz, hogy mindenkit megtaláljon. Sorsot húztunk gyufával. (Először egy gyerek kiszámolóval próbálkoztak, de D.-nek úgy belegabalyodott a nyelve, hogy nem tudta végigmondani.) Na, ki lett a hunyó? Én. Hát persze, hogy én.

Befogtam a szemem, és elszámoltam százig (majdnem elaludtam közben).

„Aki bújt, aki nem, megyek.” – kiáltottam, és a fürdőszobába indultam, abban a hiszemben, hogy a társaságnak legalább a felét ott találom. Hova máshova „bújhattak” volna?

Berontottam a fürdőbe, és… sehol senki. „Gyerünk tovább!” Már majdnem becsuktam magam mögött az ajtót, amikor halk nyöszörgést hallottam. Hiába néztem jobbra-balra, nem láttam senkit. A hang a mosógépből jött. Lekaptam a tetejét, hát az angyal abba bújt el.

– Megvagy! Bújj elő! – mondtam neki, és már rohantam volna tovább, amikor utánam szólt: – Nem tudok. Segíts! Beszorultam.

Először azt hittem, hogy ez csak egy trükk, hogy ott tartson, míg lejár a kiszabott idő, de elbizonytalanodtam. Máig sem értem, hogyan préselte magát bele, a gép teljes belsőterét kitöltötte.

Kiáltoztam, hogy vége a játéknak, mindenki jöjjön elő, de hiába. Azt hitték ezzel akarom előcsalni őket.

Az angyal még mindig bent ült a gépben, mereven, magzatpózban, csak éppen a hüvelykujja nem volt a szájában, mert odáig nem is ért volna el a karja. Megragadtam a fejét, próbáltam legalább azt kibújtatni a nyíláson, hogy hátha akkor lábra áll, de hiába. Rángattam jobbra-balra, de csak azt értem el vele, hogy megbillent a mosógép, és… Szerencsére félreugrottam, nem dőlt a lábamra.

A nagy robajra aztán a többiek is előszállingóztak. Eleinte még nevetgéltek a látványon, de amikor meghallották az angyal nyöszörgését, hogy már teljesen elzsibbadt a lába, ők is megrémültek. „Hogyan szedjük kiiiii?”

Ketten két oldalról teljes súlyukkal ránehezedtek a gépre, ketten pedig megrántottuk az angyalt a hajánál és az egyik kezénél fogva. Na, akkor szakadt ki a vezeték konnektorostól falból, mert addig senkinek sem tűnt fel a nagy izgalomban, hogy azt még nem húztuk ki, és miközben görgetjük a gépet erre-arra, az még mindig áram alatt van.

Előkerült Z. is, aki addig az egyik szekrényben szundikálgatott, egy nagy kancsóval a kezében, és vigyorogva, akadozó nyelvvel azt javasolta, hogy töltsünk vizet a gépbe, mert „Minden vízbe mártott test, a súlyából annyit veszt…” Mielőtt megtehette volna, szerencsére, valaki még időben fejbe vágta.

És akkor következett a kenegetés. Kentük az angyalt, a ruháját, meg a gép belsejét, ahol hozzáfértünk. Előbb kézkrémmel, aztán disznózsírral, meg a maradék olajjal, amiben délelőtt a húst sütöttük. D., a szerszámos ládámban talált grafitos zsírt is rákente volna, de nem engedtük. Lassan, milliméterről milliméterre bújtattuk kifelé a gépből. A száját közben ragtapasszal leragasztottuk, hogy ne halljuk az üvöltését. Előbb a fejét sikerült kiszabadítani (a fülét visszagyűrtük, nehogy leszakadjon). Végül is csak a két térdén hasadt fel a bőr. Akkor már nem volt türelmünk tovább kenegetni, és – „Lesz, ami lesz!” – egy utolsó erőfeszítéssel kirántottuk. „Nyugi! Kötszer van itthon.”

Az angyal jött utolsónak, és ő is ment el utolsónak. Hát, mit mondjak? Mókásan nézett ki, zsírosan, olajosan, nagy bumszli kötésekkel a térdén… és félszárnnyal. Mert valamelyik hülye, talán viccből, talán valamiféle trófeának, elvitte az egyik szárnyát. Két napja beszéltem vele telefonon, de nem kérdeztem rá arra, hogy megtalálta-e.

(Most ide azt kellene írnom, hogy: a szereplők és az események kitaláltak, és, hogy: bármiféle hasonlóságuk a valós élettel, csak a véletlen műve. Ez nem egészen így van. A szereplők, és gyermeteg viselkedésük valóban kitaláltak, ám „a szerző kutatásai azt bizonyítják, hogy nagyon hasonló események estek meg” egy gyerekcsapattal valamikor a 60-as évek végén, 70-es évek elején, Szombathelyen, a Deák Ferenc utcában a 76/D épület földszintjén.)

Legutóbbi módosítás: 2023.03.25. @ 16:52 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 97 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”