Halász Enikő : Utoljára

Még utoljára simítom arcodat
zárt szemedre pénzérmét teszek,
borotvált arcod sápadt ma,
jajj,
el ne felejtsem a cipődet
melléd tenni,
majd,
mezítláb mégsem gyalogolhatsz,
a végtelen vizeken
Kharon
ladikjában vár…
És kezedet kulcsolva
a melleden fektettem keresztbe,
ujjaid közé
még becsúsztatom az apró keresztem,
a nagyobb meg vállamon marad,
talán,
elviszik azt is a vándor madarak,
ha pehelykönnyűvé válik.

Ezt a kicsit vidd,
te indulsz
remélem megvan minden
mi kell,
gyalogolhatsz majd talán szélsebesen,
ne félj,
lábad már fel nem töri a cipő,
hisz habkönnyű szíved már bűntelen,
minden megbocsátás tiéd,
a kegyelem társaddá vált.

Apu,
álmomban láttalak,
a Sztüx vágtatva zubogott,
éjfeketén,
a halál vad lovasait vitte,
túlparton álltál Elüszionban
csak lelked szeretete jött át,
hiányzol!
Csókoltatom anyut, mamát
és kérlek benneteket,
öleljétek magatokhoz,
a meg nem született unokát.

Legutóbbi módosítás: 2021.12.06. @ 15:28 :: Serfőző Attila
Szerző Halász Enikő 77 Írás
Hiszem, hogy mindnyájunknak van dolga és feladata az életben. Ezeket a feladatokat igyekszem felismerni, megragadni. Útkeresési, a világ megismerése iránti vágyamat, talán még gyermekkoromból, Nagyváradról hoztam magammal. Mára megértettem, a valóban fontos pillanatok az életünkben oly illékonyak, mint a hajnali pára, de néha sikerül egy-egy mozzanatot, rálátást, csendpillanatot rögzítenem versek formájában. Kérlek tarts velem, ha kedved, időd engedi ezen az úton.