Kántor Csenge Virág : Szeretet

– Egy valamit még mindig nem értesz, barátom. Ennyi év után is, mit a nagy hírű Akadémián töltöttél el, még mindig van egy tárgy, amiben tudatlan vagy.
A szeretethez nem kellenek szépen csengő szavak, ódák és szerelmes szonettek. Ez mind csak körítés.
Van, aki azt mondja, a szavak mit sem érnek, a tettek azok, amik számítanak.
Ők szintén tévednek.
Mert túl a szavakon, túl a tetteken, ott van az igazi szeretet. Csak nézz az illető szemébe, merülj el benne, merülj le egészen. Meg fogod találni amit keresel, ha tényleg szeret. A lelkét látod majd, csupaszon és reszketegen. És azt is megpillantod majd, miért reszket.
Mert magadat is megtalálod majd a szemében.
A professzor némán bámulta a színes járólapokat. Lassan felemelte a fejét és barátjára nézve feltette a kérdést:
– Te tényleg hiszel ebben?
– Hinnem kell benne – felelte komolyan. Majd halvány mosollyal folytatta. – Mindenki hisz valamiben. A legtöbben egy szentembert választanak, a Kiválasztottat, a Messiást, a Dalai Lámát. Mások önmagukban hisznek, vagy a tudományban, a Sorsban, a Szerencsében, a fogyókúrás csodaszerekben…
Én a Szeretetet választom.

Legutóbbi módosítás: 2020.09.01. @ 17:19 :: H.Pulai Éva

Szerző Kántor Csenge Virág 2 Írás
Üdvözlök Mindenkit, aki ellátogat az oldalamra! Különös érzés nekem önéletrajzot írni, lévén 16 éves koromra, még sosem kellett hasonlót produkálnom. Ezért elnézést kérek, ha kicsit rendhagyóra sikeredne, de ez vagyok én. Szerző. Kissé idegen még számomra ez a jelző. Sokkal inkább vallom magam alkotónak, művésznek, az élet zavaros, megindító momentumainak közvetítőjének. Az írói pályán egyelőre még csak internetes oldalakon, pályázatokon, irodalmi esteken próbáltam ki magam, hogy mekkora sikerrel, azt nem tudnám megmondani. Számomra hihetetlen élmény, amikor valaki elismeri az írásaimat, ha tíz embert érintek meg velük, már sikeresnek érzem magam. Lehet, ez nagyhírű, már befutott szerzőknek csekélység, de én nem vagyok bestseller-író. Talán soha nem is leszek, talán igen. Ez még elválik. Most itt vagyok. És írok. Írok, mert írnom kell. Írok, mert úgy érzem, ha nem teszem, ez a sok kimondatlan szó, eszme, és gondolat, ami itt van bennem, megreked. Egy hatalmas gát mögött sorakoznak, tolonganak, és próbálnak áttörni, hogy elérjék azokat, akikhez íródtak. Azokat, akik talán még azt sem tudják, hogy létezem, hogy ki vagyok, és mégis, én minden egyes szót hozzájuk címzek. És most, végre megrepedt a fal. Lassan, nagyon lassan, de elkezdett csordogálni a víz...