Vandra Attila : A kun vipera ivadéka 11. Rejtélyes gyilkosság, vagy boszorkányság?

11. Rejtélyes gyilkosság, vagy boszorkányság?

Miközben a királyi tanácsban zajlottak az események, a királynői lakosztályban is a tatárok váratlan távozása volt a téma. Többen tartózkodtak ott, valamennyien a királynő udvarhölgyei.
– Jürke, ismét bevált a jóslatod. A tatárok végleg eltávoztak az országból.
A bábaasszony válasz helyett fél térdre ereszkedett, és lehajolt, feje szinte a földet érte.
– Állj fel, én tartozom köszönettel, hogy biztatásoddal tartottad bennem az erőt. S lám igazad lett. Ismét. Vissza fognak-e térni?
– Minden bizonnyal, kegyelmes királyné. De mikor, ennek csak Isten a megmondhatója – adott kerülő választ, ismét fejet hajtva. Hiába férfidolog a politika és a háború, az asszonyok sem tudták kivonni magukat a kérdés vonzása alól. Észre sem vették, amikor a veszprémi püspök megjelent a nyitott ajtóban. Egy ideig szótlanul figyelte a beszélgetést, majd, miután észrevették, jelezte, hogy kettesben akar maradni a királynővel. Ahogy a püspök végigmérte, tekintetétől Jürke hátán átfutott a hideg.
A királynő végighallgatta a püspök érveit és „bizonyítékait” a bábaasszony boszorkány mivoltáról, de nem hagyta magát meggyőzni
– Kálmán király törvénykönyve kimondja, hogy „boszorkányokról semmi szó ne essék, merthogy nincsenek!” Tudja ezt szentséged is!
– A pápa rendelkezése alapján, Kálmán király csak a világi ügyekben volt jogosult dönteni. Ez nem a világi, hanem az egyházi jog hatáskörébe tartozik, amelybe se kegyelmednek, se a királynak beleszólása nincsen. Csak a pápának! Egyébként is az a törvény kizárólag a strigákról szól. Ámde a boszorkányoknak vannak sokkalta gonoszabb fajtái is, a maleficák, a rontók! Ezek nem csak eretnekek, hanem egyenesen az ördöggel cimborálnak… Sőt, boszorkányszombatokon orgiákat rendeznek velük!
– Jürke az égvilágon senkinek sem ártott! Ma nem lenne trónörököse az országnak, ha az Isten nem vezéreli erre az útját!
– Vagy a sátán! Megrontotta királynő, hogy aztán „segíthessen” – ejtette gúnyosan a szót. – Megront, majd segít, így vonja az embereket hatalma alá. Két halott gyermekére nem gondol? Mit gondol, kinek a műve?
– Miért nem mentette meg őket is, ha „megront, majd segít”?
– Hogy próbára tegye, kegyelmes királyné, eléggé a befolyása alá került-e már, hozzáfoghat-e ördög által kiagyalt terve végrehajtásához! Nézzen körül az országban, menyi rontást hozott rá!
– Püspök úr ne merészelje…. – kezdte a fenyegetőzést Mária királyné, de a szomszédos szobából közelgő gyermeksírás hallatszott és a dada hangja. A következő pillanatban belépett a kis Margit hercegnővel az ölében.
– Kegyelmes királyné – hadarta rémült hangon – a kis Margit hercegnő ég a láztól!
– Ugye megmondtam! – kontrázott a püspök.
– Hívjátok Jürkét! – kiáltotta a királynő kétségbeesetten, de futtában is visszaszólt a püspöknek: – Én is! Ne húzzon ujjat velem!

Nem kis mértékben Jürke jóvoltából, az istenek ajánlott Margit hercegnő már másnapra jobban lett. Az amúgy is Székesfehérvárra készülő kalocsai érsek egyszerre két üzenetet is kapott, egyet a királynőtől, és egyet pedig a veszprémi püspöktől. Mindketten arra kérték, hogy „sürgősen” jöjjön Székesfehérvárra. Ösztönei azt súgták, hogy a két meghívás közt kapcsolat lehet. Melyikhez menjen először? Végül a királyi palota felé vette útját… Talán ez volt Isten akarata. Vagy a Sátáné?
A királynő által „megdolgozott” érsek kétkedéssel fogadta az eretnekellenes harc élharcosának ismert püspök szavait. Talán ezúttal tényleg túlbuzgó volt? Vakarta a fejét az érvek és bizonyítékok hallatán, végül a halogatás mellett döntött. A püspöknek az mondta, az egyházi bírák tanácsa előtt kell bemutatnia bizonyítékait, s ott döntenek. Azért van a bíróság, ilyen helyzetekben hozzon döntéseket, nem, hogy szentesítsék a már eleve, bizonyítékok és tanúk meghallgatása nélkül kialakított véleményeket. Istennek nem akarata, hogy ők, a földi helytartói tévedjenek. Azt már nem mondta ki, hogy az ügy felette kényes, hiszen az eretnekpártolás és a velük való cinkosság is halálos bűn, s királynét ilyesmivel vádolni… Ugyanakkor, ha tényleg egy ördögfajzat malefica boszorkány az a bábaasszony, annak véget kellene vetni, nehogy továbbra is befolyása alatt tartsa a királynét!
Ám az egyházi bíróságon a püspök nem jelent meg. Nélküle pedig – hisz csak ő ismerte mind a vádakat és bizonyítékokat – Jürkét elítélni nem lehetett. Aztán előkerült a püspök lova – gazdája nélkül tért haza. Mindenfelé keresték, végül megtalálták nem túl messze Székesfehérvártól a Veszprém felé vezető úton egy ligetben, vadak – feltehetően farkasok – által széttépve. A lovon még egy karcolás sem volt felfedezhető tehát a vadak nem téphették le a hátáról. Maradt a gyilkosság. Túl jó lovas volt ahhoz, hogy az egyébként is jámbor állat egyszerűen levesse magáról. Cui prodest? [1] Bár a tatárok által szétdúlt országban nem volt ritka jelenség, hogy valakit elemózsiás iszákja feltételezett tartalmáért küldtek másvilágra, túl nagy volt az egybeesés, hogy ne induljon be a jól értesültek fantáziája. Hiszen maga a püspök állította, hogy a malefica boszorkány távolról is képes rontást hozni valakire. Feltehetően szemmel verte a lovat, amelyik aztán megbokrosodott, és… Aztán az éhes vadállatok rátaláltak…
A racionálisabbak kétkedve fogadták a távolról való szemmel verés ötletét, hiszen szemmel verni csak azt lehet, akire ránézel, s Jürke, még ha boszorka is lenne, a püspökkel igen, de a lovával nem találkozhatott. De akadt olyan vélemény is, hogy az eretnekség ellen fanatikusan küzdő – egyes vélemények szerint még a budiban is rejtőző eretneket látó – püspök áldozatának hozzátartozója állhatott rajta bosszút. De miért épp pont most?
Talán a királynő keze lenne az ügyben? Neki lehetett hatalma bérgyilkost küldeni utána, hiszen a malefica boszorkány pártolásával igencsak furcsa helyzetbe került volna? Azért ez már…
Vagy… Az igazság sohasem derült ki.

A győzelmi eufória a „Végül is legyőztük a tatárokat”-ban való hit nem tartott soká. Az 1242. év vége felé Magyarországot is elérte Ögedej nagykán 1241. december tizenkettedikén bekövetkezett váratlan halálának a híre. Állítólag holtra itta magát. Bár… szóbeszéd járta, hogy mégsem, talán megmérgezték.
– Tehát nem győztünk… Ezért vonultak ki…– vonta le a következtetést a király. [2] Csak Apor nembeli László csóválta a fejét.
– Itt hagyhattak volna helyőrséget. Talán a kánoknak menniük kellett a kurultájra, a nagykán megválasztására. Ez magyarázza talán a vezérek távozását, de nem az egész seregét. Miért kellett az elfoglalt országot feladni? A foglyokért sok aranyat kaptak volna a rabszolgapiacokon. Ha oly magabiztosan távoztak, miért ölték le őket Kadánék is, az Erdélyen keresztül távozók is, miután hónapokig etették őket? Terhükre voltak…
Nem sok sikerrel. A király feltételezése lett az uralkodó nézet. Több évszázadon át.

A lerombolt ország mit tehetett? Nekiállt újraépíteni, amit a tatár lerombolt.[3] A békének pedig a legnagyobb biztosítéka az elfoglaltság. Amíg az embernek sok a dolga az építkezéssel, nincs ideje a perpatvarokra. A gazdátlanul maradt földek pedig tulajdonosra vártak, az esetleges területi vitákat könnyű volt intézni. A közös munka összekovácsolja az embereket. Ennél jobban csak a közös ellenség, amely megvolt a tatár fenyegetés alakjában.
Az első viharos, bűnözéssel teli év vége felé megszületett az évi termés, mely, ha messze alul is maradt az előző évieknél, feleannyi embert kellett jóllakatnia. Ezzel nagyjából megszűnt a motiváció a rablásra. IV. Béla pedig megteremtette a békét…
Az ország élhetővé válása után hozzá kellett kezdeni a védelmi vonal megerősítéséhez. Ha a tatárok kivonulásának nem sok köze volt Ögedej nagykán halálához, annak, hogy nem támadtak ismét, most már a maradást is jobban megszervezve, már igen. Volt egyéb dolguk is Magyarország újra megtámadásánál. Ögedej nagykán halála után ideiglenesen özvegye, Töregene Khatun irányította a Birodalmat, és a birodalom „fortyogását” jól jellemzi, hogy a nagykán választó kurultájra csak hat évvel a nagykán halála után, 1246-ban került sor, amikor is Güjük, Batu kán nagy ellenfele lett a nagykán. Batu kán el sem ment a kánválasztásra. A két Dzsingisz utód közti viszonyt jellemzi, hogy Güjük csapdába akarta csalni Batut, de ő idejében értesült az ellene készülő tervről, így nem ment el a találkozóra, viszont a nagykánt nemsokára megölték, feltehetően Batu parancsára… Persze, persze, halálra itta magát… Újabb ideiglenes nagykán következett. Az Arany Horda két részre szakadt, a nyugati részben (Kék Horda) Batu kán lett az uralkodó, de 1255-ben bekövetkezett haláláig elég sok baja akadt a lázadásokkal… Utódai évente váltották egymást a Kék Horda élén…
Így a tatárok 1259-ig egyetlen nagyobb támadást sem hajtottak végre Európa ellen. [4] Másrészt érkeztek a hírek arról is, hogy a sok dúlás ellenére, a magyar haderő nem elhanyagolható. Hiszen még a tatárjárás évében 1242 nyarán IV. Béla sikeres háborút indított II. Frederick osztrák herceg ellen, és a tőle kizsarolt három megyét visszafoglalta. 1243-ban már vejét, Szemérmes Boleszlávot (lánya, Kinga férjét) segítette egy lengyel belháborúban. A következő két évben Dalmáciában háborúzott. Ilyenek voltak azok a „boldog békeidők”, amivel manapság jellemezzük uralkodását…
Amint az ország élhetővé vált, és volt fedél a magyar feje felett, helyreállt a béke is, lehetett építeni. No persze, nem a hadszíntérről. Mert hát, akkoriban egy hadjárat több hónapig tartott, hiszen nemcsak lovasok voltak a seregben, s a hadi felszerelést, meg az utánpótlást is szállítani kell az ország egyik végétől a másikig. … A kor építményeinek tervezése, stílusa, kivitelezése jól mutatja, hogy sokféle elképzelés létezett. Nem csoda, hiszen a feldúlt ország királya nem volt egy Krőzus, hogy ő építtessen mindenhol. Kiosztotta ezt a helyi uraknak, s azt tette, amiért apját annyira elítélte: ezért a helyi vezetőket gazdagon jutalmazta. Újra tele volt a királyi „kassza” területekkel, sok helyre lehetett adományozni jól jövedelmező állásokat, címeket, azzal a feltétellel, hogy építenek. Az embereket a tatár veszélyre hivatkozva nem volt nehéz mozgósítani építési (ingyen) munkára. Így épültek meg azok a várak, amelyek jó szolgálatot tehettek egy újabb tatár betörés esetén, de amelyek kiválóan védhették a helyi, (királlyal dacoló), kiskirályokat is, előre vetvén az Árpád-ház jövőjét…

Bélának e háborúskodás közben családi gondja is akadt, amivel nem igazán tudott foglalkozni: lányai férjhez adásával. Anna viszont nem rajongott az ötlettől, hogy húga, a kis Margit sorsára jut. Másrészt hideg rázta attól, hogy majd egy idegen országba száműzik királynőnek, őt, királyi apuci kedvencét, vagy netán még annyi sem jut neki, hanem be kell érnie egy hercegi vagy grófi férjjel… Aztán tanulhatja annak az országnak a nyelvét szokásait… Eközben az a kiállhatatlan vakarcs lesz majd Magyarország királya! Ahányszor menekülni kellett a tatárok elől, mindenki első gondja volt „István hercegecske” biztonsága, s ha csak eltüsszentette magát, azonnal kitört a pánik. Az az elkényeztetett ficsúr, aki bezzeg a palotában lakhatott, nem egy kolostorban várja a kiárusítást, pedig tett róla, hogy hatalmára fordítsa ezt a gondoskodást. Még a jogos bosszúra sem igazán volt lehetőség, hiszen az az árulkodó Júdás azonnal futott panaszra mindenkihez!

Még a tatárjárás idején ismerkedett össze a Magyarországra menekült egykori novgorodi, majd szintén egykori halicsi herceggel, Rosztyiszlav Mihajloviccsal., akinek valahogy nem volt szerencséje megtartani országait. Annát sokat nem zavarta az apácaöltözet a hódításban… Kész tények elé helyezve, IV. Béla beleegyezett a házasságba. Elsőszülöttjük, Mihály (Mikhail) kissé koraszülöttként, még házasságkötésük évében, 1243-ban jött napvilágra. Főhetett IV. Béla feje, hogy lányának királynői trónt biztosíthasson. Annának egyelőre be kellett érnie a Halics királynője tiszteletbeli címmel, hiszen férjét onnan még a tatárjárás előtt elűzték, a trónon valójában tatárhűbéres Danilo Romanovics ült. A hadjáratra a dalmát háborúk végeztével adódott alkalom. IV. Béla csapatainak sikerült ugyan a trónra visszaültetni vejét, de csak rövid időre, mert tatár segítséggel Danilo visszatért, és ismét trónra ült, majd 1246-ban hűségesküt tett Batu kánnak. Rostyiszlav és Anna ismét hoppon maradt… Apja több királyi birtok vezetésével próbálta őket kárpótolni, közöttük Szlavónia bánságával is. Végül a számukra 1254-ben megalkotott macsói bánság hercegei lettek, amely Nándorfehérvárt (Belgrád) is magába foglalta. [5]

II. Endre idején az országot anarchiába taszító ajándékozási politika IV. Béla uralkodása idején is csúfos kudarcot vallott. Egy ajándékozásnak vagy egy kitüntetésnek mindig vannak haszonélvezői, de kötelezően kárvallottai is. Hiába fogadkozott IV. Béla Kálmán öccse sírjánál, tett önmagának ígéretet, apai ágon örökölt természetét nem tudta levetkezni, mely,(nem) mint egy családi átok ült rajta. Hamarosan újra kiújultak a súrlódások a főnemesség körében, s újra két pártra szakadt az ország. Az elégedetlenkedők nyomására IV. Béla királlyá koronázta hétéves, ekkor még imádott fiát, Istvánt, ki így Szlavónia hercege is lett, amelyet nevében akkor még Rostyiszlav és Anna kormányoztak, mielőtt átvették a Macsói bánságot.

Jürke hosszan imádkozott a püspök halálának másnapján. A hír hallatán támadt érzései, gondolatai bűnösek voltak, semmi kétség, vezekelnie kellett, pedig Isten a tanúja, egy pillanatig se fohászkodott a haláláért. Bűntudatos buzgósága nem kerülte el az ifjú Petar atyának, a királynő gyóntatójának a figyelmét. Mihály püspök egyik kedvenc tanítványa volt, így került ő még Klissza várában ebbe a tisztségbe, amikor elődje a királyi pár két leányának az útját követte a mennybe vezető úton. Nem, róla senki sem feltételezte, hogy máshová jutott, igazi szent ember volt a maga szerénységében. Petar hitbuzgóságával, szorgalmával, nagy tudásával és műveltségével vonta magára a püspöki tanítója figyelmét, aki az eretneküldözésben komoly támaszra lelt benne. Ennyi erény mellett igazán el lehetett nézni neki néhány kisiklást, például a papi szüzesség időnkénti megszegését. Arra bizonyíték soha nem került, hogy e kalandok nem egy esetben a gyóntatószékben kezdődtek…
Jürke harminchoz közeledve is megtartotta nádszálalakját. Ilyen test mellett igazán nem csoda, ha a királynőnek feltűnt rajta a többletsúly. Rákérdett:
– Te meghíztál, Jürke?
A fiatal bábaasszony a kérdéstől vérvörös színre váltott. Lehajtott fejjel válaszolt. Suttogva.
– I-igen.
– Ki az apja? – kérdezte a kegyelmes asszony elég éles hangon. Jürke rémülten habogott, pedig a fenyegető hang nem az ő erkölcseinek szólt, hanem annak a férfinak, aki teherbe ejtette az özvegyasszonyt. Hiába kerülgette a választ, pillantott fel könyörgően térdre ereszkedve. Végül nem tehetett mást, az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodott.
– Nem mondhatom meg…
Először egy éles „Nem?” volt a királynői válasz, majd hirtelen abbamaradt a zaklatás.
– Távozhatsz!
Petar atya meglepődött a szokatlan időpontban, sürgős gyónási kívánságon, de haladéktalanul megjelent, ha már a királynő hívatja. Vajon mit követhetett el a kegyelmes királyné, ha ily hirtelen akar?
Aztán kiderült, a királynő fordított felállásban gondolta a gyónást. Másnap már útban volt Zágráb felé. Néhány év múlva, az akkor már Mihajlovics Anna  hercegnő, Szlavónia bánnéjának gyóntatója lett, akit Macsóba is követett. Hosszú évekig nem tért vissza onnan. Nem tudta meg, hogy hatodik gyermeke, az első kislánya is megszületett.
Jürke úgy kapaszkodott kislányába, mint bármely anya, aki két terhességet elvesztett, és két kisfia közül az egyik apjával együtt rablótámadás áldozata lett. Hiába értett a gyógyításhoz, nem volt ő se Isten, és negyedik gyermeke a torokgyíkos Gáborka a karjában kapkodott utolsó lélegzetvételei után…

 

[1] Kinek állhatott szándékában? – A mindenkori detektívek első kérdése.
[2] E tévhit évszázadokig tartotta magát. Még ma is a legtöbben ezt a nézetet vallják.
[3] Se szeri se száma azoknak az álláspontoknak, amelyek egy természeti katasztrófa vagy emberi pusztítás (pl. háború, felgyújtás) utáni újjáépítést az éppen soros vezető érdemének tartják. El tudunk képzelni olyan vezetőt, aki egy ilyen rombolás után ne szorgalmazná az újjáépítést? Az életet újra működtetni kell! Bárki lett volna a király, az ország újjáépült volna uralkodása alatt. Ami viszont ténylegesen érdeme IV. Bélának, hogy az országon nem uralkodott el a káosz, és nem szakadt darabokra. Bár.. Ez sem egyedül az övé.
[4] https://hu.wikipedia.org/wiki/Tat%C3%A1rj%C3%A1r%C3%A1s#Tov%C3%A1bbi_mongol_inv%C3%A1zi%C3%B3k_Eur%C3%B3p%C3%A1ban
[5] https://hu.wikipedia.org/wiki/III._Rosztyiszlav_kijevi_nagyfejedelem

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző Vandra Attila 711 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.