Vandra Attila : Lövészárokban

Lövészárokban

 

(Egy marslakó egyik napja)

Még hogy nincsenek marslakók… Dehogy nincsenek. Én vagyok az egyik. Kékeszöld, sőt, kék nem az a libafos-színű zöld, ahogy a földlakókat rajzfilmekben ábrázolják. De akadnak köztünk fehérek is, még többen, de mi az a fajta vagyunk, akik szeretik a színeset. Szőrtelen vagyok, szájam-orrom nem lehet felfedezni, még jó hogy az a két karika az arcomon arra utal, hogy fényérzékelő rejtőzik mögötte. Az öt ujjam is felismerhető, az is kék, sima és fényes. Nem én látom magam ilyennek, csak idéztem egy földi lény meglátásait.

Nem vagyok az egyetlen. Sokan vagyunk itt errefelé, sok tízen. Sokan földiek is. Egyre többen. De ők csak fekszenek, egyesek bele is halnak a látványunkba… Bár el kell ismerni, nem vádaskodnak, inkább valami apró lényeket okolnak, amelyek még mikroszkópon sem láthatók. Talán nem is léteznek? De a földiek mind félnek tőlük, s biztatnak minket, harcoljunk ellenük. Akkor ez itt háború? S az ellenség láthatatlan? Mondjuk, ez harctéren megtörténik. S ez a bazi nagy épület mi? Lövészárok? Ami azt illeti… A halottakat olyan ritmusban viszik ki innen, mintha tényleg az lenne…

Egyesek szerint elektronmikroszkópon láthatók. Olyanok, mint a királyok. Koronások és kegyetlenek. A kaszásnak egy ideig jól megy a dolga. Arat. Bár… ez inkább gépfegyver, mint kasza. Állítólag ránk nem hatnak, mert kékek vagyunk, ezért kell nekünk segítenünk a földieket, akik egy idő után nem kapnak levegőt. Azért vagyunk mi itt olyan sokan.

No, jó… Őszinte leszek. Nem vagyok marslakó. Csak imádom az álarcosbált. Az az egész még februárban kezdődött minálunk, még farsang idején. Ugye milyen jó buli marslakónak öltözni? De hát másoknak is jött ilyen ötlete…  Így elég unalmas móka. Ez a divat keletről jött. Ott szokás ünnep alkalmából kiöltözni. Igaz, ez inkább gyász…

Nos, azt ígértem, elmesélem egy napomat. Élménybeszámolóként. Hátha kedvet kapsz rá. Bár… Élménynek élmény, az biztos. Feltehetően alzheimeres koromban is mesélni fogom. Életre szóló is, de lehet az utolsó. Asztmás vagyok. Feleségemnek autoimmun betegsége van. Ja, és akkor miért csinálom? Jó kérdés. Rád bízom a választ… Előlegezem, még orvos nem kérdőjelezte meg beszámíthatóságomat. Igaz, kollégákat nem illik sértegetni. Vagy ijesztgetni. Akkor valljam be őszintén. Cinikus vagyok, azért komolytalankodok. Túlélési stratégia. Akkor kezdődjön az élménybeszámoló.

Szóval úgy kezdődött… Bocsánat, előbb egy kis kitérő… Némi bevezető, helyzetismertetés. Feleségem tavaly volt unokát ölelgetni. Én ebből kimaradtam. Neki könnyű, nyögdíjas. Nem kell munkába járnia. Én még dolgozom. Talán mindhalálig… Igen, igen, ez is cinikus humor, remélem, feleségem nem olvassa el. Szóval épp egyeztettem a kollégákkal mikor vehetek ki hat hét szabit. Tavalyról is lespóroltam, mert hát a világ másik végére nem érdemes egy hétvégére leutazni. Mikor a kollégákkal már megegyeztem, irány a főnöknőm. A válasz lesújtó volt:

– Épp ma jött a miniszteri rendelet. Senki sem mehet szabira.

Jó, persze, közben már értesültem a hírekről. Akkor még csak Olaszországból és Kínából… Gondolatban felfrissítettem emlékeimet az állatok, szentek és nemi szervek neveinek ismeretének területén, mert az ilyent kár elfeledni. Néha jól fognak, ha le kell vezetni a feszültséget. Még aznap este a fiam már nyugdíjba akart küldeni. Ő jobban értesült, mint általában a fiatalok. Elvileg mehetnék, bár nem töltöttem még be a hatvanötöt. Sok éven át második munkacsoportban dolgoztam, ez azt jelenti, hogy hamarabb mehetnék nyugdíjba. Egy ideje azzal riogatom a főnöknőmet, hogy beadom a nyugdíjazási kérésemet. A sürgősség itt van egy emelettel lentebb, ha mégis megütné a guta a fenyegetéstől. Most viszont a fiamnak kell csalódást okoznom:

– S ha nem engednek szabira, szerinted ki írná alá a nyugdíjkérelmemet?

Bizonyítékként másnap már az volt a hírekben, hogy mozgósítják a veteránokat. Felségem azóta a híreken csüng. Sajnos az ellenvéleményeket elengedi a füle mellett. Így még azzal sem vádolhatom, hogy mindent elhisz. A katonaság az kutyafüle volt amellett, amit itthon bevezetett. Valahol megértem. Félt. Ki fog itthon mosogatni? Mit tagadjam? Papucskormány van…

Szóval akkor kezdődjenek az élmények. Reggel felkelek. Majd csörög az óra. Nem a biológiai, arra már felébredtem. Az vasárnap is csörög. Ja, ma vasárnap. És ortodox húsvét is. Kettős ünnep. Másoknak. Én készülök a laborba. Ügyeletes vagyok. Huszonnégy órán át. Húsvétkor, újévkor ez kétszer szórakoztatóbb buli. Kétszer annyi munka, mint máskor. Talán a kijárási tilalom miatt ma kevesebben lesznek… A remény hal meg utoljára.

Kijövök a fürdőből megborotválkozva. Na, ezt a felháborító szőrtelenítést nem én találtam ki. Állítólag a szakáll fertőzésveszélyes. Megtapadnak benne a koronás urak. Urak a francot… Bár…uralják az életünket. Úgy nézek ki, mint egy… Nem, inkább nem használok jelzőket. De ez az egyik ok, amelyikért a következő választásokon nem fogok a jelenlegi kormányra szavazni. Még hogy így előzzük meg a fertőzést. A vírus az ép bőrön át nem jut be. De a borotvált arcon igen… No, ne politizáljak! Döntöttem. Holnaptól borostásan járok munkába, majd ha hazaérek, akkor megborotválkozom. Biztonságosabb, ha nem késő már.

Mindenesetre a fürdőből kijövet feleségemmel megyek szembe. Nem egészen az a korán kelő típus, mint én, főleg vasárnap. Na, nem azért kelt fel, hogy kávét főzzön nekem. Hajnali ellenőrző körút, hogy betartom-e a biztonsági szabályokat. (Akad olyan is, amit én eszeltem ki… ) Szóval megfőzöm neki a kávét, gatyában reggelizek, a nadrágot utolsónak veszem fel a lakásban. A cipőt csak a házon kívül. Igaz, azzal csak az öltözőbe megyek be, a laborba nem, de az is a kórházban van…

A reggeli kávé alatt még tartottam egy megnyugtató lelki fröccsöt a nejemnek. Van védőfelszerelésem… Pechem van. Bekapcsolja a reggeli híreket. Ezernél több orvos és nővér beteg már Romániában. A betegek 13%-a. Több, mint fele annyi, mint Magyarországon összesen. Ettől ismét kitör a házban a pánik, ami a fejemre újabb megtorlásokban ölt testet. Mármint újabb szabályokat kell majd betartanom… Csak azt ne hallja meg, hogy a tegnap egy nővér a brassói katonakórházban a hadak útjára tévedt. Titkolom a jólértesültségemet.

Maszk? Naná, hogy van. Sőt, az asszony az utcai szemüvegemet is előszedette velem egy fiók mélyéből és leporoltatta velem. Mert hát valamelyik nagyokos megmondta a TV-ben, hogy a légszennyezettség fokozza a koronaveszélyt. Mondjuk ez igaz, de nem úgy… Féligazság. A légszennyezettség irritálja a légutakat, s az irritált légúton a vírus könnyebben behatol a szervezetbe, mint az épen át. A légszennyezettség nem csak porból áll. Sokkal fontosabb a nitrogéndioxid, szénmonoxid… Érvem nem győzi meg. Azt is mondta, tán Müller Cecília, hogy viseljünk szemüveget. A laborban viselek is. De az utcán minek? Szó sincs róla, a szemen át behatolhat a vírus, ha rád lehel vagy köhög valaki. Attól megvéd. Némileg. De ha az utcán csak úgy röpködnének a vírusok, nem kilencezer, hanem több millió fertőzött lenne az országban. Számunkra feldolgozták, hogy ha egy méterre megyünk el egy fertőzöttől, (a kórház folyosóján, védőfelszerelés nélkül), akkor ne tekintsük magunkat potenciális fertőzöttnek. Szófogadóan felteszem. Az asszonyt ez megnyugtatja. Az pedig engem is.

Ja, a maszk… Kissé eltértem a tárgytól. Nos, azzal meg az a baj, hogy csak az FFP3 típusú véd meg, még a sebészeti sem, nemhogy a házilag készített. Mert nekem sebészeti nincs. A kórházból börtönfeltételek mellett nem szabad kivinni. Üzletben nincs. Akkor meg mi a francnak kötelező? Ez is féligazság. Azért kell viselni, hogy ÉN ne fertőzzek másokat. Amit belélegzek, az simán átjut a maszkon. Vírusostól. Ha valaki rám köhög, hiába van rajtam. Viszont percek alatt az orrom-szájam táján átnedvesedett maszk jól mutatja mennyit tart le az én kilégzésemből, az esetleges tartalmával együtt. A fertőző szalonokban és a sürgősségen dolgozók FFP3 típusú maszkot viselnek. Vagy azt kellene. Az megvéd. Nekünk a laborban csak sebészeti van… S az FFP3-asokat viselő marslakók bejárnak hozzánk. Mert hát valahogy el kell jusson hozzánk a munkánk tárgya. Mármint a fertőzött váladék, vér, köpet, stb.

A szemüveg és a maszk érdekes kombináció. Köd van… Nincs… köd van… Nincs… Mindenesetre az út szélén másodpercekre visszafogom a lélegzetemet. Hogy mennyi apró nyálcseppet lélegez ki az ember! Azért lenne jó, ha mindenki viselné a maszkot. Tegnap láttam egy anyát és nagymamát két gyerekkel. Mindkét csöppség maszkot viselt. A felnőttek egyik sem… S még valami. A maszk attól is véd, ha a kezünkkel az arcunk tájékához nyúlunk. Már amelyikkel kinyitottuk például a tömbház az üzlet vagy a lift ajtaját. Ez már a mi védelmünket szolgálja. Jó persze te nem szoktál az arcodhoz nyúlni. Mármint tudatosan. Legfeljebb óránként tizenvalahányszor, ahogy egy felmérés mutatja.

Gyalog járok munkába. Jó, persze, nem lakom Pesten. Mióta ott a sátor a lövészárok udvarán, nincs hol parkolni. De amúgy sem jártam autóval. Buszozni pedig egy ideig nem fogok. Persze, persze, csak be kell tartani a másfél méter távolságot… Hát tartsd be te a buszon! Nekem kedves az életem. Ami azt illeti, ez az utca nem úgy néz ki, mintha kijárási tilalom lenne. Jó, persze munkába lehet menni. Vannak olyan munkahelyek, amelyek Húsvét vasárnap is… De ennyien? Kisgyerekkel? Meg például az a kábé per sacc hetvenötös néni. Maszk nélkül. De lehet megfiatalítottam. A sétálóknak legalább fele nem visel maszkot. Pedig Brassóban kötelező lenne. Kedvem lenne elsütni tegnapelőtti tréfámat, de túl sokszor kellene, s sietek kockára tenni az életemet. Nekem az sürgős, hogy elkerüljem az öltözői gyúródást. Ja, a tréfám? Érdekel? Jó, elmesélem. Szóval állok sorban egy üzlet előtt. Nagypénteken. Vagy tízen lehetünk. Hihetetlen, de tartják a méter távolságot, s a legtöbbjén maszk is van. Bár vagy háromnak is csak a nyakában lóg. Már épp az ajtó elé kerülök, amikor a mögöttem állóhoz csatlakozik egy alak. Hangos, nagyszájú és nem visel maszkot. Barátja igen, sőt rá is kérdez, miért nem viseli. Jön is a válasz a kormány édes anyukájának jelzői alakjában, amelyet „Minek?” költői kérdés követ, és néhány „érv” kísér. Például, ha azt akarják, hogy viselje, akkor, adjanak ingyen.  Ő már nem fog pénzt… Eddig bírtam elviselni baromságait, hátra fordultam és félbeszakítottam.

– Tudja, azért viselje, hogy védje megát, például tőlem. Én a Megyei Kórház (ez a lövészárok álneve) laborjában dolgozom. Napi néhány tíz COVID-gyanús páciens vére és egyéb terméke megy át a kezemen, és a betegség tüneteinek megjelenése előtt több nappal már fertőzhetek. Még részletezném, de nyílik az ajtó és bemegyek a kis üzletbe. Amikor kijövök nem volt kinek szólnom, hogy mehet be…

Végül nyolc előtt húsz perccel odaérek a lövészárokhoz. Itt kezdődnek a bajok. Otthon vállal nyitottam a bejárati ajtót, de itt húzni kell. S ezen az ajtón járnak be a marslakók is, akik az öltözőből a sátorba igyekeznek. Van a sürgősségnél még egy bejárat, de az az egyéb betegeknek fenntartott. Például infarktus… A harmadikon a koronásoknak fenntartott intenzív terápiára lehet bejutni. Csettintésre nem lehet egy kórházba új bejáratot varázsolni.

Felérek az emeletre, ahol a labor található, a kék marslakók negyedébe. A hipós rongyon letörlöm a lábam, de kilincset le kell nyomnom. Most következik a vetkezés és a marslakó-álarcba öltözés. Láttam egy videót, amelyen megmutatták hogyan kell helyesen. Először is már belépéskor kezet kell mosni, az az első, mert megfogtad a lövészárok kilincseit… Az embernek van egy szekrénye, amelyben az otthoni-utcai ruhákat tartja, egy másik, amelyben a marslakó-maszkokat. Nagyon kell vigyázni, nehogy egymáshoz érjenek, mert… Az öltözéshez kellő tér szükséges, úgy személyenként minimum tíz négyzetméter. Mielőtt beöltözünk, ellenőrizni kell, hogy mindent kikészítettünk egy asztalra, legyen kéznél, és… kerüljük a gyúródást. Nem részletezem, mert unalmas. A mi öltözőnk tizenkét négyzetméter (lehet túloztam, és csak tizenegy) és negyvenen vagyunk, igaz, nincs mindenkinek saját szekrénye, a fiatalabbak osztoznak. Ha nekilapulok a szekrényemnek, lehet Nádszálkisasszony Georgiana átpréselődik mögöttem, (csak feleségem nehogy meglássa) más nem. Kényesen ügyelek, hogy utcai ruháim ne érjenek a marslakóálarchoz, de… ugyanabba a szekrénybe teszem vissza, ahonnan azt elővettem azt. Jó, azért ne túlozzak, az álarc kétréteges, és a felső réteget, az egyszer használatost már bent a laborban az ibolyántúli C (hülye gyerekeknek, aki nem tudnak magyarul UV-C radiátió, ezek az UV-Bénél sokkal agresszívabbak) sugarak által fertőtlenítve veszem fel. Igen, egyszer használatos. Egy nap csak egyszer vesszük fel. Öööö, nem egészen… Majd pontosítok.

No, de mielőtt eljutok az ibolyántúli sugarakat ontó szobába, addig még be kell jutnom az ajtón. A máshol ténykedő marslakóknak nincs bejárata hozzánk. Csak az ajtón léphetnek be, s ott mögöttük egy asztalra helyezik a termékeket. Én pedig, hogy bejussak, a sárga felkiáltójeles, „Biológiai veszély!” feliratú zacskók előtt vonulok el. Maszk, gumikesztyű és az „egyszer használatos” nélkül. Lélegzetemet visszafogom. A labornak ugyanis egyetlen bejárata van. Bent aztán kerül minden. Első dolgom maszk mögé rejteni az arcomat. Ne lássák, milyen ronda vagyok szakáll nélkül. Üzletben, gyógyszertárban nincs. Nekünk van. Cikk-cikk! Naponta egy. Huszonnégy órás ügyeletre kettő. Feldolgozták nekünk, hogy csak akkor kell cserélni, ha koronás beteggel érintkezünk. Ja, a páciens köpete, a torok- és orrváladéka meg a vére az nem számít. Azok nem lélegeznek ránk. Mi a laborban a páciensekkel nem érintkezünk, nekünk a sebészeti maszk bőven elég. Akik mondták, magasan vannak. Onnan jobban látni az igazságot. Gumikesztyű… Belemarkolok a dobozba, a főnővér rosszalló pillantása után a felét visszateszem magyarázkodva:

– Ma ügyeletes vagyok.

El vagyok nézve. A már említett videón bemutatták, hogy két rend kesztyűt kell viselni. Elmondom a főnővérnek (ő küldte), de a válaszát nem várom meg. Megyek, vegyem fel a kék kényszerzubbonyt. Azért az, mert hátulkötős. Egyedül nem lehet le meg felvenni. Ez később lesz izgalmas. Szemüveget is teszek. Hogy minek? Hiszen az utcán lázongtam érte. Nos, már az első vérrel telt kémcső (piros sáv van rajta: „Vigyázz! A sátorból jött!”) nagyot cuppan, amikor kinyitom, s a levegő behatol. Nem várták meg, hogy teljesen teljen meg, és  a vákuum megszűnjön benne. Hogy mi cuppan ki a behatoló levegő által kergetve, azt a fantáziádra bízom.

Ja… Szemüveg. Melyik is? Minden rendes negyvenöt feletti embernek kettő van. Egy olvasni, s egy járkálni. Én az utcai nélkül is látok, cikk-cikk-cikk, bár hatvanhárom múltam! Szóval felteszem az olvasót, leülök a számítógép elé, majd eljön a pillanat, amikor fel kell állnom. Most le kellene vennem. Ehhez az arcomhoz kellene nyúlnom. Gumikesztyűvel? Amivel néhány perce a véres kémcsövet fogtam, nyitottam? Ez nem lesz jó. Felállok. Szédülni kezdek. Ha becsukom a szemem, nem szédülök többé, de látni se látok. Viszont olvasni kell és a számítógéphez sem árt… Nem mondhatok le róla. Marad a szédelgés. Meg is lesz a eredménye: Jól odaverem a lábam. Véresre.

Kezem percek alatt már úszik a kesztyűben. Viszket, de ezt még el lehet viselni. Annál rosszabb ez a kék kényszerzubbony. Gumírozott, hogy ne hatoljanak át rajta a koronások. Itt benn viszont huszonnyolc fokot mutat a hőmérő. Szerintem elromlott. Maximum huszonhét lehet. Nem, nem fűtenek, télen is lezárva tartottuk a fűtőtesteket. Fűt a három analizátor eleget. Ennek van egy előnye. Ha hazaérek, nem kell tusolnom. Elég lesz a törülköző. Szóval kinyitom az ablakot. Billenősre. Pont rám jön a hideg… Hát, meghűlni nem kéne…

– Durrr!

Ez az ajtó volt. A huzat által motiválva. Szinte kiverte a közelgő kollegina kezéből a kémcsőállványt. Vérestől…

E melegnek meg is jön a hatása hamarosan. Állítólag a száraz torok nem egészséges. S minimum két liter vizet naponta… Otthon sohasem tudom meginni. Itt bepótolom. Mióta lövészárokká alakult át, és viselem ezt a kék micsodát, amitől megtévesztésig hasonlítok egy marslakóra, simán meg tudom inni reggelente az egész napi adagot. Ha ez olyan simán menne. Hogy mi a bökkenő? Az ember odamegy a csaphoz, és… Szóval iváshoz egy száj is kellene. A maszkot leveszem, és… Hűha, ezt vissza kell majd vennem. Azzal a kezemmel, amelyikkel az előbb a kémcsövet fogtam. A másik probléma, hogy egy kéz is kellene, amivel megfogjam a csészét. Tehát azelőtt el kell dobnom a gumikesztyűt, mert azt nem lehet visszavenni és meg kell mosnom a kezem. Nos, az sem egyszerű művelet. Leveszem a gumikesztyűt, de ezzel fertő lesz a kezemen. (Ezért kellene két pár). Kezemmel kinyitom a csapot… megmosom, a kezem most tiszta. De a csapot el is kellene zárni…

Igen, iváshoz meg kell fogni a csészét, de a csésze az ebédlőben van, ahol az ügyeletes szokott enni. Oda viszont ezzel az egyszer használatos izével… Szóval, ha ezt leveszem, vissza is kell vennem. Most már érted, miért markoltam bele a kesztyűs dobozba? Nem, még nem tudod. Nem baj, elmesélem. Időnként írni is kell. Kesztyű le, írószerszám elő, írás befejezve, írószerszám a zsebbe, újabb kesztyű… Elvileg így kéne minden páciens után… Jó, minden öt után, mert egy állványba öt fér. Sajnos a kórházigazgató sebész, és a miniszter is az. Ők azt úgy csinálják, hogy felveszik a két pár gumikesztyűt, szabályosan, egy-két-három órát műtenek benne, megpihennek, majd jöhet a következő műtét. Max néhány pár naponta. Nekem van háromszáz pácienstől származó (vér)anyagom. Ja, és van számítógépem is, közben a véreket ki-be kell tenni az analizátorba, át egyikből a másikba, egyeseket újracentrifugálni, s kezdeni elölről… Az eredményeket érvényesíteni, „aláírni”, átküldeni a kórház adatbázisába, hogy a klinikusok számára hozzáférhető legyen. Egyenként. Mindent a számítógép vezérel, amelyik várja a parancsot. Elvileg kesztyű nélkül. Persze se az írószerszám, se a számítógép nem steril, mert mindegyikhez hozzányúlok kesztyűs kézzel is. Kivéve, amikor az analizátor elromlik. Finom csavarokat például nem lehet kesztyűs kézzel csavargatni… Megpróbáltam… A vége az lett, hogy nemcsak a gumikesztyű szakadt el, hanem a körmöm is. Véresre. Az meg nem buli.

Még így is, hány pár kesztyűre lenne szükségem? Ja, és én nem használom duplán. Szóval itt a laborban a legtisztább hely (az ebédlőt leszámítva) a WC. Ja, nem higiénikus a szó szoros értelmében, de ott a legkisebb a fertőzésveszély, a folyosót is beleszámítva. A budiba bárki, aki belép előbb kezet mos, csak utána kezd vetkezni. Ja igen WC… Nekem van prosztatám. Egy ideje tudok róla. S ha mégis az Alzheimer jeleit mutatnám, időnként beszól. Nehogy elfelejtkezzek róla, hogy van nekem. No, igen, van egyetlen fülkénk. Eddig nem volt probléma, de mióta az öltözködés időigényes lett, állandóan sor van.

Akkor meséljek még a maszkról. Túúdom, túúdom, te is felvetted. Hordtad huszonnégy órát egyfolytában? Na, én ügyeleten majdnem annyit szoktam. Úgy két-három órányit hordani nem probléma. Utána az asztmám jelentkezik. Nem, dehogy fulladok. De az oxigénhiánytól álmatag és bágyadt leszek már tizenegy felé. Az én tüdőm már ezt a minimális ellenállást is megérzi hosszabb távon.  Mi lesz reggelig? A maszkról apró, mikron nagyságendű szöszök válnak le, be a tüdőmbe. Jó persze, a tüdőnek van tisztulási képessége, hiszen a városi portól is megszabadul bizonyos határok közt. De nem, ha maszk állja az útját. S ezek a szöszök a tüdőben apró gyulladásgócokat alakítanak ki, ami megnöveli a fertőzés veszélyét. Úgy, ahogy a légszennyeződés. Ezúttal inkább, mint a por.

Közben az izzadság már nem csak a marslakó-öltözet alatt folyik, hanem a homlokomon is. Gondolom, láttál már filmen, amelyen műtenek. Az orvos időnként odaszól a névérnek, hogy törölje meg a homlokát… Én nem vagyok sebész, nekem erre szakosodott nővérem nincs. Magam kell letörölnöm. Elvileg gumikesztyű le, szemétbe, kézmosás, minimum 20 másodperc, kézfertőtlenítés , homloktörlés, megvárni, amíg a kéz megszárad, különben az új gumikesztyű (ismét) nem akar felmenni a kezedre, s közben a munka áll. Jó nem nagy ügy, alig három-öt perc az egész, csak hamarosan kezdheted elölről. Marad a „gyors megoldás”. Kesztyűvel megfogni a papírtörölközőt? Amivel az előbb… Nem! Könyököm? Nem is rossz ötlet… De az! Az előbb a kilincset nyomtam le vele. Vajon a kolléganőm nem fogta meg a gumikesztyűvel, amikor a kezében a kémcsőállványt tartotta? A huzat bevágta…

Ünnep van, ortodox húsvét. Ketten vagyunk, a reggeli asszisztensnővel. (Nővér.) Amíg ő is itt van, hagyján. Még megtárgyalunk egy-két dolgot, és van, aki kiszedjen a kényszerzubbonyból, majd visszacsatolja, ha inni-enni akarok, vagy WC-re menni. Egy ritka szünetben osztjuk egy ideig, hány önkéntes merne ide jönni a lövészárokba (most mellékes hogy nem értenek hozzá) ennyi zsoldért. Minap aláírtunk egy kérvényt, hogy az államelnök által a kormánynak ajánlott veszélyességi pótlékot kapjuk meg, mert itt vagyunk a lövészárokban, és több mint ezren már meg is betegedtek közülünk. Hogy meg is kapjuk-e, az a jövő zenéje. Én még láttam karón varjút.

– Ne politizáljunk… – ajánlom. – Majd mégis felteszem a költői kérdést: – De miért kell ezt kérvényezni?  – aztán tényleg témát váltok. – Hadak útjára távozott kolleganőnk temetésére ismeretlenül is elmentem volna a jelenlegi helyzetben – jelentem ki –, de nem lehetett a kijárási tilalom miatt.

Mintegy válaszként szólal meg a hírekben a Vegyészek, Biokémikusok és Biológusok Egyesületének az elnöke, aki kéri a kormányt, tekintse a hadak útjára tévedt egészségügyi dolgozókat „háborús hősöknek”, és árváiknak hasonló juttatás járjon. A riporter játssza az ördög ügyvédjét:

– De ha jól tudom, annak a brassói nővérnek is – (pont őt hozza fel példának, pedig nem az egyetlen) – volt más betegsége is.

– És ennek tudatában mégis folytatta a munkáját – felel az elnöknő. – Mit gondol, hány egészségügyi tudna szerezni igazolást, hogy nem vállalhatja a kockázatot? S akkor ki látná el az egyre szaporodó betegeket? De arra kormányrendelet van, hogy szabadságra nem mehetnek…

Vajon akad politikus, aki végignézte? Jó, jó vettem, ne politizáljak…

Délután a kollegina hazamegy, s az éjszakás csak este tízre jön. Így várom étlen-szomjan. Azért ebben a szerelésben még se kockáztatom a táplálkozást, még az ebédlőbe sem merek bemenni. A WC-t valahogy elintézem a kényszerzubbonyban. Szerencsére férfi vagyok.

Persze, miután egyedül maradok, egyszerre két analizátor is beadja az unalmast, ennek a következménye, hogy késnek az eredmények, viszont csörögnek a telefonok. Hol a labor egyik végében, hol a másikban… Majd a mobilom is. A főnöknőm, fel kell vennem… a kesztyűs kezemmel. Kihangosítom, és leteszem az asztalra. Ezt a készüléket egyelőre nem viszem haza. Holnap veszek újat… Abba kártyát teszek, s a hívásokat átirányítom. A baj, hogy a vezetékest, amelyen a lövészárok más részeiről hívnak, azt nem tudom kihangosítani, s a fülemhez kell tennem. Próbálok nem hozzáérni. A marslakó kolléga maszkon át beszél, én is. Mindent kétszer-háromszor el kell ismételnünk.

Nem részletezem tovább. Reggel miközben vánszorogtam hazafelé, megállított egy rendőr. Mit keresek az utcán, kijárási tilalom van, és ortodox húsvét hétfő, egyébként a hatvanöt…

– Ugye, még nincs hatvanöt? – kap észbe.

– Csak szinte. És munkából jövök.

– Munkából? – kérdi, bár nem mondja ki, látom a kétkedést az arcán.

– Huszonnégy órás ügyelet, a Megyeiben. Mutassam a munkahelyi… – nyúlok a zsebem felé.

Nem szükséges befejeznem a mondatot, mert eltűnik arcáról a kétely. Először a hüvelykujját emeli magasba, majd szalutál. Én is vissza, bár nincs egyenruhám. Most már félszavakból megértjük egymást. Legalább ennyi… Kedden ismét megyek munkába. A koronások vérét elemezni. Némi motiváció nem árt.

Amint hazaérek, behullok az ajtón.

– Főzz egy kávét légy szíves!

Én pedig irány a fürdőszoba. Ami rajtam van, az mehet a mosásba. Nadrág és kabát kivétel… Azokat nem lehet naponta. Majd a mérleg. Egy kiló tíz dekát fogytam egy nap alatt. Egy felet visszaszedek a következő ügyeletig. Amióta kitört a járvány, már több mint öt kilótól szabadultam meg. Ebben az órában még azzal sincs kedvem humorizálni, hogy rám fér.

Szóval, kábé így fest egy nap a lövészárokban. Próbáltam humorosan elmesélni, nem igazán sikerült. A valóság kifogott a cinizmusomon. Az isten megáldjon benneteket, maradjatok otthon! Ne adjatok nekem munkát! Van elég. S ilyenek a körülmények.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2020.04.25. @ 12:17 :: Bereczki Gizella - Libra

Szerző Vandra Attila 717 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.