dr Bige Szabolcs- : Kicsúfolt emlékek

 

Úgy szökdösött a szívem a mellkasomban, mint a kicsi kecskeolló a tavaszi réten, ahogy kezdett a táj ismerőssé válni. Olyan ismerőssé, mint akit már hosszú ideje nem láttunk, s most elénk bukkan.

Nem váratlanul, de mégis valahogy hirtelen.

Amíg a szürke aszfalton száguldottam, nem láttam semmit a vidékből, se fákat—bokrokat, se hegyet, se völgyet, de amint a sírülőnél elhagytam a köves utat, minden megváltozott körülöttem. Rám köszöntek a bólogató fűzek, s a fehér törzsű nyírfák, társamul szegődött a sziklás mederben csörgedező patak, s düledező kerítések kísértek.

Minden régi barátként vett körül. Még a kerekek által felvert por is.

De ennél közelebbi ismerősökre áhítoztam. Alig vártam, hogy a szemembe tűnjenek a dús lombú vadgesztenyefák a faluvégen, az óriásira nőtt diófa a jegyző háza előtt, a meghitt házak sora. Legerősebben mégis az iskolát kívántam látni, s szomszédjában a paplakot, meg persze a templom égbeszökő tornyát.

Mennyi kedves emléket idéz fel gondolatom a gyermekkorom napsugaras idejéből!

Vár rám a hegyoldal sűrű erdeje, s csúcson őrt álló komor fenyők sora. Vár a sok vidám hancúrozást, hitványkodást látott libalegelő ott a patak túlsó partján!

Az emberek is bizton várnak, akikkel együtt voltunk jóban—rosszban. Hát, már aki megmaradt, s itthon maradott. Mert tudom, sokan elmentek távoli vidékekre, külországokba, s meg is haltak jó néhányan. Az itthon maradottak majd csodálkoznak, milyen úriasan érkezem, saját kocsival! Ez a gondolat is átfutotta az eszemet, s megszégyelltem magamat – az érkezés ünnepi hangulatához nem illő gondolatok miatt. De azért mégis csak kicsit büszke voltam magamra. Aztán elképzeltem, milyen jókat beszélgetünk, bölcselkedünk, hágyárszkodunk majd este a kocsma különszobájában.

Nagy lendülettel megfordultam a templom előtti téren, a kút körül. Az a szivattyús, ártézi kút a beton vályúval, az volt még egy nevezetes hely! A vályú szélén el lehetett üldögélni egész nap, amíg meg nem jöttek a csordából a tehenek inni. Akkor aztán haza kellett mennie mindnek, mert jött az esti fejés és a munka az istálló körül. Abból nem lehetett kimaradni!

Már ahogy az első házak feltűntek, valami rossz érzés kerített hatalmába, mint a hitványkodó gyermeket, ha rajtakapják. Nem értettem az okát, de ahogy a templom előtt megállva, kiszálltam a kocsiból, megértettem, hogy nem én követtem el valami megbocsáthatatlant, hanem a faluval, a tájjal történt meg a visszahozhatatlan — elszállt felette az idő!

A házak mind apró kunyhókká törpültek, a templom falán foszlik a vakolat, s tetőt fedő bádogot, mint valami gyászlobogót lengeti a szél. Az iskola épülete szinte romos, a paplak ablakai vakon merednek a világba – nincs rajtuk függöny, se sötétítő. A sok betört ablakszem elhagyottságot sugallt.

Félve közeledtem az öreg épülethez. Az ajtó zárva, s a kopogtatásra senki sem jött elő. A szomszédból, vagy honnan egy fogatlan vénasszony került hirtelen elém, s rám ripakodott:

– Mit akar? Kit keres?

– Jó napot kívánok! – udvariaskodtam. – A tisztelendő urat keresem, Tamás atya utódját.

– A plébános úr már tíz is megvan, hogy meghalt. Nyugodjék békében!

Így szólva keresztet vetett, és mintha megenyhülni látszott volna.

– Nincs nekünk papunk! – keseredett meg a hangja – Nagyfaluból jár át misét tartani az ottani plébános. Szombat délután, mert még van rajtunk kívül három másik szórványa is.

– Szórvány? – szakadt ki a döbbenet belőlem.

Mintha a napfény is elsötétült volna, mintha viharfelhők gyülekeznének a fejem felett. Ijedten néztem szét magam körül, és megláttam a kopasz hegyoldalt, melyet gyerekkoromban sűrű erdő borított. Az erdő eltűnt, és a tetőn őrt álló fenyők is odalettek. Csak az esővíz mosta árkok barázdái meredtek rám kicsúfolva kedves emlékeimet.

Szórvány – ízlelgettem a rettenetes szót. Hogy lehet? Hogy létezhet? Gyerekkoromban vasárnaponként tele volt a templom hívekkel a misén, és még hétköznapokon is tartott Tamás atya kora reggeli misét. Elvárták. S most szórvány!

Ahogy a tekintetem tovasiklott, felfedeztem az új házakat. Egyemeletes, egyforma faházak – fenyőrönkökből. Nyolcat számoltam össze, s mind a patak túlsó partján, a libalegelő helyén.

– Milyen házak azok ott ahajt? – kérdeztem a nénét.

– Városi emberek hozatták Gyergyócsomafalváról. Rönkszállító autó hozta a megszámozott gerendákat, és itt ehelyt építették fel a házakat. Csak csudáltuk mind!

– Jó ez?

— Hááát, a bótosnak biztos! Meg két, három gazdának.

— Ezt hogyan érti, Kati nén’?

— Honnan tudod a nevemet? Nézz csak rám! Hát persze, te Márton tanító úr fia vagy!

— Hát, megismert Kati nén’?

— Meg.

— Hogy is van ezekkel a városi népekkel? – térítettem vissza a beszéd fonalát a nyaraló—házakhoz.

— Az csak úgy, hogy péntek—szombat megérkeznek, s mindjárt jönnek le Zsigához a bótoshoz, meg a Félkarúhoz, a fogadóba. Pedig annyi mindennel érkeznek, hogy azt hinnéd, egész évre itt maradnak. Mégis viszket a pénz a markukban.

— És a gazdákkal mi a helyzet? Mi a jó nekik ebben?

— Tudod fiam, amióta ezek ide járnak, újra vannak tehenek a faluban. Öt is. Veszik a friss tejet, túrót, vajat. Az mondják, hogy dió, vagy bió, s úgy lelkesednek, mint Jani az első csók után.

Ezen megint volt mit keseregjek. Öt tehén? Mikor még ott hitványkodtam én is a templomkertben, akkoriban száznál is több volt, hogy alig fértek az itatóvályúhoz estelente…

Mentem aztán, hogy végeztem Kati nénivel az iskola felé, találkozzam a tanító úrral, aki a feleségével együtt próbálja magasba emelni a kultúra zászlaját az elemi iskolát szolgálva, mind a tizenkét tanulójával. Kesergett, hogy mikor fiatalon ide került egy tizenöt tanerőt foglalkoztató nyolcosztályos iskola fogadta, s most alig van gyerek. Emésztettem a hallottakat, s hallgattunk egy verset, majd a tanító úr tovább állott, nekünk hagyva a benne felgyülemlett keserűséget. Azért láttam, neki is maradott belőle elegendő!

Így az én mostani vidáman induló érkezésem szomorúságba váltott, bár elgondolkoztam azon, amit Kati nén’ mondott a hétvégi városi népekről meg a kapaszkodó gazdákról.

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző dr Bige Szabolcs- 605 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.