Ravasz Levente : Végestől a Végtelenhez

A szó elnehezedik,

Elhalkul és most talán örökre.

Mert elmúlik a tavasz, utána a nyár,

Messze szalad az ősz, majd a tél. Sosem

Felejtem a frissen ásott föld illatát

S a fák közt beszűrődő napsugarakat.

Ott, ahol végtelen és véges megszakad.

Most már minden csak alattomos hazugság.

Nem igazak már a hangok, az illatok.

A fény meghasad a sötétség peremén.

Nem a hold, nem is az utcalámpák fénye

Világítja be a zord, sötét éjszakát,

Csak egy gyertyacsonk elhalványuló lángja.

Emlékezést tápláló belső béke, csend,

Reményteljes jövő légy magad. Ne tombolj!

Láthatatlan angyal áll melletted, szárnyak

S glória nélkül, az arcán szelíd mosoly.

Csupán borsónyit lépni közelebb hozzá,

Végesként az örök Végtelenhez s csendben

Elkoptatott szavainkból szőni imát.

Imát, ami maga a csend és a béke.

Legutóbb szerkesztette - Ravasz Levente
Szerző Ravasz Levente 60 Írás
Székelyföldön születtem, itt is élek.