Végre elérkezett a szombat, a már sokszor megígért, de addig mindig elhalasztott kirándulás napja. Apukám péntek délután minden szükséges holmit becsomagolt, és berakott a csónakba. Mi, mármint a húgom és én, nem segíthettünk neki, mert azt mondta, hogy gyerekeknek az nagyon veszélyes.
Hajnalban keltünk. Felvettem a védőruhát, és a gázálarcot, de még fél órát álltam ott a melegben, mert a húgom új szkafiján, azon, amit a Nagyitól kapott, mert a régit már kinőtte, nem működött az egyik szelep. Apu miközben javította, mérgesen morgolódott, hogy a Nagyit megint jól átvágták.
Sikerült megjavítani és elindulhattunk. Anyu azt mondta, hogy úgy totyogunk a szkafikban, mint a pingvinek. Erre a húgom rögtön felvisított:
– Ugye, pingvineket is látunk majd? Ugye látunk?
Bemásztunk a csónakba, amit Apu kért kölcsön valamelyik barátjától. Felberregett a motor, és elindultunk. Először abban a kanyonban haladtunk, ahol a Kék-folyó felgyorsul, mert nagyon összeszűkül a medre. Mindkét oldalon hatalmas betonsziklák emelkedtek, alig láttuk tőlük az eget. Egy kis idő múlva meghallottuk a távoli morajlást, a Kék-vízesés hangját. A Kék-folyó ott zuhog bele a Vörös-folyóba. A vízesés alá egy zsilipkamrában jutottunk le (másodszorra, mert Apu először eltévesztette az irányt, és a Fekete-folyóhoz vezető kamrába irányította a csónakot).
A Vörös-folyó partvidéke gyönyörű. Nem csak a vörös betonszikláktól, amiket a víz festett meg, hanem azért is, mert van ott egy rét. Igazi zöld rét, polietilénből. A közelben pedig, egy erdő, ahol meg lehet lesni az állatok életét. Láttuk, ahogy a krokodil kiköltötte a tojásait, meg a medvét a mézes csuporral, meg a pingvint, ahogy ott totyogott fel-alá, és verdesett a szárnyaival.
Ahol a Vörös-folyó visszakanyarodik a város felé, leállt a csónak motorja. Kerestünk egy lapos partszakaszt és kiszálltunk. Apu neki látott a javításnak. Mi, mármint Anyu, a húgom és én, ott topogtunk egy ideig, de Apu azt mondta, hogy menjünk, sétáljunk egyet, mert szörnyen idegesíti, ha nézzük, amikor szerel.
Akkor eltotyogtunk a gát túlsó oldalához, de hamarosan visszamentünk Apuhoz, mert félelmetes dolgokat láttunk. A gát másik felén is valami folyó volt, de teljesen meghatározhatatlan színű szürkés tömeg. Nem olyan szép, mint a mi folyóink a Vörös-, a Kék-, vagy a Zöld-folyó, ahol tavaly jártunk. A távolban mindenfelé formátlan sziklák álltak. Anyaguk hasonlított a betonra, de mégsem lehetet az. Itt-ott fakó, zöld foltok éktelenkedtek rajtuk. A legszörnyűbb látvány az volt, hogy a sziklából kiálló barna vázakon zöld cafatok lógtak, de hogy az miből lehetett, azt nem tudom megmondani.
Mikor Apu végre megjavította a motort, egy kicsit lehangolva indultunk haza. A gáton túli világra gondoltam, és nem értettem, hogy lehetett így elcsúfítani a természetet.
Otthon a húgom, a Nagyinak, hosszú beszámolót tartott…
– És láttunk pingvint is! – fejezte be végre.
Akkor én is elmesélhettem, hogy milyen szörnyűségeket láttunk a gátról. A Nagyi arca olyan volt, mintha nem egészen értené, miről van szó. Először az Apura nézett, majd az Anyura, majd újra az Apura és újra az Anyura, aztán bement a szobájába és nem is jött ki egész este.
A Nagyi valamiért nagyon elszomorodott. Talán azért, mert neki már nem jutott hely a csónakban, és nem jöhetett el velünk kirándulni a természetbe.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.10. @ 11:31 :: Bojtor Iván