Csak néznek rám a falak,
poros arcukon grimaszol a fény,
hideget lehelve felkacag
a múlt, és elterül a kanapén.
A bűneim verméből
nagykanállal mert szenny a takaró,
mégis visszatérek, a régtől
óvni a holnapot… az volna jó.
Hátamon újra eggyel…
egy fájással vétkek tudatában,
bújócskázom az emlékeddel,
s csak álmodom a dohos szobákban.
