Sonkoly Éva : Mesélni szeretnék

…hogy könnyebb legyen a lelkem

 

Ma délelőtt rádiót hallgattam. Kossuth rádiót, evangélikus istentisztelet a szeretetről. Szívmelengető szavak voltak. A végén megköszönték Hoffmann Rózsa részvételét, adományokat soroltak, kiktől kapták, mire fordították, s mit kellene még felújítani a kis Bakony környéki település templomában, mert erre is várnak még adományokat, pénzt?

Lehet, nem jól gondolkodom, de nekem eszembe jutott Jézus és a kufárok — akkor régen, abban a bizonyos templomban.

Tavasz lesz, vagy már van is, a nagytakarítások, felújítások ideje. Talán lélekben is kellene hasonló… Áradnak a folyók, viszik zavaros hordalékukat. Egy népdal lopakodott a fülembe…

Reménykedem, hogyha leírom mindazt, ami erről eszembe jutott bennem is tisztább lesz minden. Lélek-tiszta, ha van ilyen.

 

Nem szívesen gondolok a volt férjemre, elmúlt házasságomra, de a történet értéséhez, a zavaros vizek letisztulásához, amelyben majd segít a szeretet is… szóval erre most szükségem van.

Valamikor régen az említett (úr, nem ez nem jó) férfi tagja volt az akkor jó nevű Vadrózsa Néptánc Együttesnek. Sok bel- és külföldi fellépésük volt. Így egy alkalommal Eperjesen táncoltak. A nagy siker mégsem az övék volt, hanem Kovács Apollónia művésznőé.

Az előadás végén gyors átöltözés után olyan sokan várták őt, hogy neki valahol az épület hátsó udvarára nyíló ablakon át kellett távoznia. Az említett férfi, akit akkor még nem ismertem, szóval ő segített neki kilépni az ablakon. Innen származott az ő barátságuk, ismeretségem később Apollóniával.

Amikor abban az alföldi városban lépett fel, ahol éltünk, ott mindig vendégek voltunk, amelyet megelőzött egy közös vacsora nálunk.

Beszélgettünk, először csak csendben hallgattam Apollónia szép zengésű mély hangját, mesélt az életéről, a Nyárád menti kis faluról, ahol született, s arról hogyan került Magyarországra. — Ez a történés nem egyezik azzal, ami a Wikipédián olvasható, egyik igazáért sem kezeskedem.

Grabócz Miklós, a férje a rádió népzenei osztályának a vezetője volt, erdélyi népdalgyűjtő körúton járt, ekkor figyelt fel Apollóniára, aki akkoriban a nagyváradi Szigligeti Színház tagja volt. Játszott a teljesség igénye nélkül: William Shakespeare: A Makrancos hölgy Perdita szerepében, Sütő András, Lope de Vega és még számtalan szerző színpadi művében. Különösen sikeres volt zenés darabokban, már akkor kedvelték a hangját.

Segített a népdalgyűjtésben, szövegük fordításában is Grabócz Miklósnak, aki vissza-visszatért Erdélybe, majd magával hozta a művésznőt, és ő három színháztól is kapott ígéretet szerződéskötésre.

— És azután? — kérdeztem.

— Egyetlen ajtó sem nyílt ki előttem. Mit tehettem volna? Maradt az éneklés, a népdalokra nem találtam vevőt, túl sok volt a konkurencia, mást kerestem, cigánydalokat. Tudod, mint színésznő eljátszottam, eljátszom azt, amire igény van.

Megszerettem, megsajnáltam, de nemcsak őt, Feleky Kamillt is, aki a fellépés szünetében kis szendvicsét fogyasztotta diszkréten félrevonulva, aztán szeretettel simogatta gyerekeim fejét, kis puszival kedveskedve nekik, nekem pedig kézcsókkal. Nagy művészek emberközelben.

Miért nem tudtuk, tudjuk időben becsülni azokat, akiket lehetne, kellene…?!

De ez később következett. Előre siettem nagyon a történettel, pedig a barátságnál, szeretetnél jártam.

Három gyermekünket tartotta keresztvíz alá Apollónia. Egyik lányom a nevét is viseli. Vele esett meg, hogy egyik budapesti látogatásunk alkalmával Apollónia bejárónője, amolyan mindenes és nagyon kedves, mosolygós — szóval ő épp a konyhában tevékenykedett, amikor az én kislányom kitipegett hozzá, lehetett olyan kétéves…

— Jaj, Pollyka! Tessék innen kimenni, ez nem magának való hely! — kézen fogta a kis kíváncsit és kivezette. Megdöbbentem. Kérdésemre, hogy miért nem tegezi a kis apróságot, ezt a választ kaptam:

— Ugyan, hogy tetszik gondolni? A Művésznő keresztlányát? Azt nekem nem szabad! — nézett riadtan.

Mit sem tehettem ellene.

Ma sem értem, nem ezt a gesztust, de a világ, a Sors változását, egyszer fent, aztán lent, amilyen magasan, olyan mélyen később.

Ebéd után átnéztük a fellépő ruhákat. Számát sem tudom, válogattunk, és én tanácsokat adtam, amit kifogásoltam, azt félre tette…

Múltak az évek, változott az életünk.

Apollónia minden év nyarán pár hetet Amerikában töltött. Az ottani tengerparti levegő, s a hozzáértő, jó nevű Valaki karban tartotta a hangját újabb esztendőre.

Évek… Apollónia lányom egy nyáron nála töltött egy hetet. Nem tudom, miről beszélgettek, de ezután történt, hogy elszakadtunk egymástól. Volt egy kellemetlen telefonbeszélgetésünk. Akkor már egyedül éltem gyerekeimmel.

Utólag úgy gondolok erre a beszélgetésre, hogy neki rossz pillanata lehetett, én pedig nagyon mélyponton voltam.

Soha többé nem kerestük egymást. Én nagyon sokat dolgoztam, gyakran még éjszakai ügyeletet is vállaltam tanítás mellett az iskolában, hogy négyünknek mindent megteremtsek. Róla pedig csak híradások voltak, egy riportban egyszer megemlítette a keresztgyerekeket. Akkor nem is értettem az okát. Nem volt időm kapcsolatot keresni vele. Illetve egyszer egy levelem visszajött: „Címzett ismeretlen.” Nyilván elköltözött budai villájából, gondoltam.

Aztán a halálhíre, annak körülményei. Egy idősek otthonában, elhagyatva, magányosan, ahol a körülötte élők sem tudták ki is ő…

Nem tudom könnyek nélkül megnézni azt a riportfilmet, amelyben utoljára látható. Ha nem olvasnám a film elején, kiről szól, fel sem ismerném.

 

Tavasz van, hagyom folyni a könnyeimet, áradnak a vizek, viszik magukkal a hordalékot, hogy tiszta tükrében majd láthassuk magunkat.

Istenem! Mennyire nem mindegy, hogy mit, kit látunk majd, hogy fölénk hajol-e a szeretet is…

 

https://youtu.be/2Nyia3fWooY

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"