Mikor a magány körülölel, zihál a lét,
őszintén „magad vagy, kit restellsz összerakni
s a tépett dallam lépte belőled szakad ki”.
Emészt az idő, s érez agyad hálafélét.
Nem nézel lelked mélyére, csak a tettedre…
Páncélod a valósággal szemben, az egód.
Minden félelmedben láttatod a haverod
a te képmásod, kit feszítesz keresztedre.
Ahányszor korbácsolod magad, sebzed tested,
annyiszor szólal meg kristálytisztán a dalod,
annyiszor hullajtja könnyét az őrangyalod…
Ne feledd, éltedet néhányszor újrakezded!
Figyeld a dobogást, benn, a megfoghatatlant…
mit „tépett dallam lépte belőled szakít ki”.
Végzeted lesz a most, nem kell jelen, ellöki.
Ural magány-kín… Minek neked a méltatlant!?
———————————————————————————-
Kedves Judith! Nekifutottam néhányszor, próbáltam értelmeni, átérezni, de nem megy. Csak az erőltetettséget érzem, a szótagszámra és a rímképletre való ügyelést, s ennek rendelted alá az egész verset, aminek az lett a következménye, hogy például az első és második szakasz utolsó sorainak fordított szórendje meglehetősen rosszul hangzik, vagy ugyanez mondható el a negyedik szakasz utolsó előtti soráról is. Máshol pedig a logikai összefüggés hiányát látom, mint például a harmadik szakasz utolsó soránál. Sajnálom, de ezt így most nem publikájuk. Üdv: Zsó
