Tizenharmadik fejezet — Csikasz
A sofőr, ahogy megpillantotta a kutyákat, pánikba esett. Tudta, hogy a századost is kutyák tépték szét, és emiatt a hatóságok nekik is csak szigorú szabályok betartása esetén engedték a munkát! Rá például az a szabály vonatkozott, hogy nem állhatott meg, illetve nem szállhatott ki a kocsiból az erdőben, csak a brigád mellett! Ha defekt, motorhiba, vagy bármilyen más okból megállni kényszerül, akkor mobilon, vagy a polgárőrök által kölcsönadott hasábrádión kell segítséget kérnie, de a belülről bezárt autóban kell azt megvárnia!
A fene se gondolta volna, hogy ezek a dögök pofátlan módon, szinte a brigád szeme láttára lepik el a kocsit…
Nyúlt volna a rádió felé, de a mellette ülő kutya felhúzta ínyét, és morogni kezdett.
Ekkor arra gondolt, hogy egy satufék megzavarhatná az ebeket, és ha kiugrana, becsaphatná maga mögött az ajtót, csak nem tudják ezek kezelni a kilincset?… — NEHOGY MEGÁLLJ!!! — üvöltött most már egyszerre vagy öt hang is az agyában, és ez már több volt, mint amit ép ésszel ki lehetett bírni!
Ekkor hirtelen megnyugodott. Tiszta sor: álmodik. Úgy látszik, a lelke mélyén erősen foglalkoztatta, amit a százados haláláról megtudott, és most baromságokat álmodik.
— Hová parancsolja az úr? …Vagy hölgy? — nevetve előredőlt, hogy Csikasz hasa alá nézzen, eldöntendő a kardinális kérdés.
— Erdőbe… Nagy erdőbe, ahol kevés ember jár! — mondta erre Csikasz, és ezen a sofőr már egyáltalán nem is csodálkozott. Kíváncsian ment bele a játékba, kicsit már attól tartva, hogy előbb felébred, mielőtt valami jó kis történet keveredne ki a dologból.
— Az Északi Hegyekbe? A Déli Hegység jó lesz? Vagy a Középsőbe? És csekkel, vagy készpénzben teccik fizetni? — kérdezte nevetve a sofőr, de Csikasznak nem tetszett az, hogy nem veszik komolyan.
— A kezed! Mutasd a kezed! — a sofőr nem értve, mit akar, jobb kezét, tenyérrel felfelé a kutya elé tartotta. Csikasz minden figyelmeztetés nélkül beleharapott, szétroncsolva mutatóujját, és a középső ujjának első percét.
A sofőr felüvöltött. Beletaposott a fékbe, és döbbenten nézte vérző, lüktető kezét. Rádöbbent, hogy ez minden, csak nem álom!
— Indulj! Indulj! Induljindulindulj! Indúúúlj!!!
A fejében üvöltő hangok minden mást kiszorítottak. Vértől csöpögő kezével egyesbe tette a sebváltót, egyenesbe hozta a hirtelen fékezéstől keresztben álló kocsit, és elindult.
— Erdőbe! Nagy erdőbe! Erdőbe! Erdőbe! — dübörgött agyában.
— Most mit csináljak?! — kiabálta Csikasz felé, és ekkor, mintegy karmester intésére, elhallgattak a fejében a kiáltások. Csikasz lassan, szavanként lökte: — Vigyél… minket… nagy… erdőbe… ahol… nincsenek… emberek!
A sofőr kétségbe volt esve. Keze ismét lüktetni kezdett, bár a vérzés csitult valamennyire. A sebváltó és a kormány már ragacsos volt, a kormány átvitte a vért az ép tenyerére is.
— Akkor az Északi jó lesz? — kérdezte a kutyától.
— Te tudod. Ha nem lesz jó, megölünk.
Azzal, hogy a kutya nem vicsorgott, nem morgott, és általában semmit sem csinált, félelmetesebb volt, mint bármelyik őrjöngő, habzó szájú fenevad, amit eddig látott.
Elhagyták az erdőt. Egy darabig a Nagyvárosban haladtak, majd kiértek egy országútra. Már félúton lehettek, amikor a férfi kezdett ismét lehiggadni. Arra gondolt, hogy addig tesz-vesz kezeivel, míg megnyomja a hasábrádió adás-gombját, vagy a mobilján az automatával felhívatja a főnökét — az első szám volt a SIM-en —, aztán megpróbál hangosan beszélni a kutyákhoz. Azt remélte, hogy aki hallja, előbb-utóbb megérti, hogy elrabolták!
Még meg sem mozdult, már jött is a kutyától: — Ha megteszed, leharapom az ujjaidat.
Ha eddig nagyon félt, mostantól rettegett! Ezek a dögök a gondolatait is értik! Ránézett a mellette ülő kutyára, és az mintha bólintott volna. — Mindent tudok, amire gondolsz!
Nemsokára észrevették, hogy messze előttük, a leálló sávban egy rendőrautó villog, és minden autót kiintenek igazoltatásra. A sofőr Csikaszra nézett. — Most mi lesz? — Nyúlj át, vérezd össze a hasamat! Majd azt mondod, hogy elgázoltál, és viszel az orvoshoz!
A kutya az oldalára feküdt, és a férfi a világos hasi szőrzetbe törölte — óvatosan, hiszen fájt! — a kezét. A seb kissé fel is szakadt, így sikerült egész hiteles látványt nyújtani.
— Ha nem jutunk tovább, megölünk! — fenyegette meg Csikasz a férfit, majd látszólag teljesen élettelenül elfeküdt az ülésen. Annyira védtelennek látszott, hogy a férfi kezdett reményeket táplálni, de ebben a pillanatban füle mellett összecsattant egy állkapocs…
— Jónapot kívánok, közúti ellenőrzést tartunk! Kérem, állítsa le a motort, és adja át a forgalmit, a jogosítványt és a személyit! — mondta rutinból az ablakhoz lehajló zászlós, amikor igencsak elkerekedett a szeme a könyékig véres sofőr láttán. — Mi történt?!
— Tolattam, és nekinyomtam a kutyámat a garázs hátsó falának! Nem is tudom, él-e még? — válaszolta a sofőr, mire a rendőr, látva az élettelen kutyát, intett társának, engedje tovább őket. A férfi részben megkönnyebbült, mert egy percig sem kételkedett abban, hogy megölik a kutyák, ha lebuknak. Más részről viszont ismét egy lépéssel közelebb érezte magához azt a jövőt, amit borzasztóbbnak gondolt bármi másnál, mint amit eddig ismert!
Elérték a hegyeket, és egy bekötőútra tértek. Elhagytak egy kisebb falut, aztán az út a hegy oldalán folytatódott. Balra meredek hegyoldal volt, jobbra pedig erdő, egészen a völgy aljáig.
— Állj meg! — jelezte Csikasz. — Engedj ki minket! Kiszállunk!
A férfi meglepődött. Eddig szentül meg volt győződve arról, hogy nem éli túl a kalandot! Áthajolt a kutya felett, közben szeme meg-megrebbent, támadástól tartva, majd meghúzta a kilincset. A nyitott ajtón sorban kiszállt mind az öt kutya, és el is tűntek a férfi szeme elől.
Megfordult a kocsival, és gyorsan visszafelé indult. Lüktető kezével kotorászni kezdett a telefonja után, de ekkor erősebben, mint eddig bármikor, belesüvített agyába: — Rohanj! Menekülj! Rohanj! Megöllek! Rohanj! Balra! Baaalraaaa!!!! — ekkor telefonja is megcsörrent.
A lejtőn lerobogó, majd a völgy túloldalán a partfalnak ütköző furgon mögött összezárultak a bokrok. A koponyatörött férfi még halálában is szorította a már üzemképtelen telefonját.
Tizennegyedik fejezet — Dzsekicsen
Réka a következő napokban szinte folyamatosan kölykeivel volt, csak annyi időre hagyta ott őket, míg a legszükségesebb dolgait elintézte. Dzsekicsen is órákat töltött azzal, hogy figyelte a kicsiket, és teljesen lenyűgözte az a harmónia, amelyben ez a kis család élt.
Ahogy a kölykök kinyitották a szemüket, már Dzsekicsen is el-el tudott csípni néhány gondolatot felőlük. Előtte valószínűleg azért nem, mert addig a kölyköknek csak elvont gondolataik lehettek a világról, és ezeket Dzsekicsen nem tudta kezelni.
Maugli és Réka viszont folyamatos tudati kapcsolatban voltak gyerekeikkel, és persze egymással is. Dzsekicsen diszkréten gyakorolta a kizárást, persze nyitott volt minden közeledőre!
Bótosgyula természetesen már másnap, hogy a kölkök világra jöttek, megjelent a „kismamánál” egy csokor — no, nem virággal, hanem — cserkészkolbásszal!
Réka percekig kuka volt a meglepetéstől. Ekkor derült ki számára ugyanis, hogy saját képességként érzi mások gondolatait! Mauglival és Dzsekicsennel eddig is tudott gondolatot váltani, és a kölykökkel is, születésük óta. Gazdájával viszont nem, és erre Dzsekicsenék fel sem készítették, egyszerűen azért, mert elfelejtették!
Maugli, ahogy érezte Réka meglepetését, azonnal és őrült erővel robbant rá Rékára, hogy blokkolja agyát. Félt, hogy lebuknak Gyula előtt! Szerencsére Gyula annyira el volt foglalva a kicsikkel, hogy nem vette észre Réka kissé erőtlen meglepetés-gondolatait.
Gyula természetesen egyetértett azzal, hogy Réka és a kicsik a tanyán maradjanak, amíg lehet. Persze, kijelentette, hogy akkor jön, amikor akar, különben bíróságról szerez láthatási engedélyt! Dzsekicsen rögtön elmagyarázta Gyulának, hogy mi a gyakori láthatás titka: Cserkészkolbász a kutyáknak, dobozos sör a gazdának…
A kiskutyák. Korukhoz képest hatalmasak, ami nem csoda, hiszen anyjuk fiatal és nagytermetű, apjuk egyenesen egy óriás, négyen osztoznak az összes csecsen, jól táplált anyjuk bőséges teje mellett, és ráadásul szüleik szó szerint lesik minden gondolatukat!
Dzsekicsen áldotta a szerencséjüket, hogy az a bizonyos telefon nem szólalt meg, és úgy érezte, minden nappal erősebbek és felkészültebbek. Nem volt ugyanis titok Réka előtt sem, hogy szerepet szánnak neki is a csapatban, természetesen csak akkor, amikor a kölykök már nélkülözni tudják! Réka ezt nagy örömmel fogadta, hiszen Maugli elejtett egy-két gondolatot izgalmakkal fűszerezett életéből…
Pontosan a felkészülés miatt időnként, amikor a kölykök már elpilledtek a játékban, lementek a stégre, és — tulajdonképpen meditáltak, gyakoroltak.
Gyakorolták például az interferenciát. Ezt a szót Dzsekicsen illesztette az egyik technikához, amikor azt próbálgatták, miként lehet egymás gondolatait erősíteni, és hogyan kioltani. Játszottak egymásért és egymás ellen, volt, hogy kettő eggyel szemben, vagy mindenki mindenki ellen, és ha véletlenül arra kószált valami vad, hát kipróbálták, hogy mindhárman azt a szerencsétlent űzték…
Réka eleinte némi hátránnyal indult, de ezt hamar behozta, sőt, kiderült, hogy nagyobb empatikus képessége van, mint a „fiúknak”, és általában is nagyobb biztonsággal talált rá a helyes megoldásokra.
Réka feladata volt még, hogy gyerekeit fokozatosan vezesse rá a technikákra, de mindig csak akkora adagokat tanítva egyszerre, amekkorákat még kezelni tudtak. A kölykök nagyobb léptekkel is haladhattak volna, de Réka nem akarta elvenni tőlük a kölyökkor felhőtlenségét! Hagyta, hogy azok maguk jelezzék, ha valamire kíváncsiak voltak. Egyet követelt csak meg szigorúan, azt, hogy nem bukhattak le idegenek előtt!
A próbát kiállták, mert egy alkalommal mégiscsak megcsörrent a mobil! Bejelentés érkezett, hogy megtalálták az Északi Hegység egyik erdejében az Erdőgazdaság eltűnt furgonját, a sofőr holttestével együtt.
Réka és a kölykök így átmenetileg hazaköltöztek Gyulához, aki néhány nap alatt semmiféle különleges dolgot nem vett észre. Azt nagy megelégedettséggel vette tudomásul, hogy a „család” tökéletes harmóniában él, a gyerekek kiegyensúlyozottak, szépen gyarapodnak, és tulajdonképpen semmi baj velük. Réka volt csak időnként szomorú, amikor kölykei összegömbölyödve, egy kupacban aludtak, Réka a kertben a kerítés lécein keresztül percekig csak az utat nézte. Ha Bótosgyula odament megvakargatni a füle mögött, Réka szomorúan felnézett rá, és a férfi megesküdött volna, hogy azt mondja: — Maugli…
Közben Dzsekicsen és Maugli a megtalált furgon és a holttest helyszíni szemléjén vett részt. Mire odaértek, az orvos már megvizsgálta a már erősen oszlásnak indult tetemet, amihez kellett némi tartás is, tekintettel az autó belsejét belülről elborító elpusztult döglegyek ezreire.
Dzsekicsen akkor hajolt már csak be a kocsiba, amikorra az édeskés bűz nagy része már kiszellőzött. Igazság szerint szétmarcangolt emberre számított, ehelyett egy igencsak bomlófélben lévő, és a férgek által erősen megkezdett testet látott, melynek viszont minden része a helyén volt, állati harapást, csonkolást sem látott. A helyszínelők elmondták, hogy a gépkocsi ráadásul belülről volt bezárva, a holttest jobb kezében még most is ott volt a telefon, egyértelmű, hogy a figyelmetlenül, és feltehetőleg gyorsan is hajtó sofőr kisodródott.
Mauglit nem zavarta a fertelmes szag. Beugrott a kocsiba, majd kisvártatva jelezte, hogy szimatával öt különböző kutyát tudott megkülönböztetni, és ebből kettőt azonosított! Azt a kettőt, melyeknek harmadik társát Maugli a támadás alkalmával elpusztított. Mindenesetre mind az öt szag tartalmazott közös jegyeket, hiszen egy család, egy alom! Maugli kihasználta az alkalmat, és memorizálta külön-külön mind az ötöt.
Azért Maugli még valamit észrevett. A holttest jobb kezén a harapást. Azok a roncsolások nem a baleset során keletkeztek!
Dzsekicsen megtudta, amit akart. Elindultak Mauglival, és bejárták a környéket. Néhány nap alatt legalább akkora területet átfésültek, mint a Kiserdő volt, de nem akadtak a falka nyomára. A helyi rendőrök az elmúlt időszakban semmiféle különlegességet nem tapasztaltak, ezért Dzsekicsen azt kérte Apótól, hogy hagyják meg az ügyet közigazgatási eljárásban, tehát közlekedési balesetként.
Amint megkapták az engedélyt, azonnal hazaindultak. Mindketten úgy érezték, hogy kell még egy kis idő ahhoz, hogy a győzelem esélyével vonulhassanak harcba a falkával!
Tizenötödik fejezet — Csikasz
A fészek nem ismerte azt a kifejezést, hogy büszkeség. Ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy rettentően elégedettek legyenek szökésükkel, és azzal, ahogy a nyomokat eltűntették maguk után! Csikasz úgy gondolta, hogy a sofőr leugrasztása a szakadékba komoly teljesítmény volt a részükről, hiszen egy nagy sebességgel távolodó kocsi után tudták olyan erővel küldeni gondolataikat, hogy a férfi képtelen volt megőrizni saját akaratát!
Csikasz lement a völgybe, és ott állt néhány percig a kocsi mellett, figyelte, hogyan halványul és foszlik szét az utolsó néhány gondolat a férfi roncsolt agyában. Mikor már a nyúltagy és a gerinc impulzusai is elültek, a kutya óvatosan, lehetőleg kőről kőre ugrálva otthagyta a kocsit, felment fiaihoz, és az erdei úton továbbvezényelte csapatát.
Éhesek voltak, nagyon éhesek, de tudták, hogy ezen a környéken nem szabad vadászni. Alkonyatig volt még néhány órájuk, ez alatt minél messzebb akartak kerülni, anélkül, hogy nyomot hagynának! Ha autó jött, takarásba húzódtak, de rögtön utána visszamentek az útra, így maradt a legkevesebb nyom.
Mire leszállt az este, megtettek hozzávetőleg huszonöt kilométert. Ebből vagy ötöt már az úttól távolodva, arra szinte merőlegesen. Úgy látszott, ideális helyet találtak! Emberszagot nem is éreztek, viszont az erdő szinte ontotta magából az életet, olyan illatokat is, melyekhez hasonlót még nem is tapasztaltak.
Volt ritkás erdő, de olyan is, ahol a sűrű aljnövényzetben a kutyák is csak nehezen jutottak előre, de volt rét is, és völgy, patakkal. Igazán örömöt a fészeknek mégis az okozott, hogy a terület hangos az élettől! Ha ügyesek, nem keltenek feltűnést, itt örök időkre elélhetnek!
Csikasz szétküldte kölykeit egy kis terepszemlére, majd, amikor mind visszajött, kiértékelték a lehetőségeket. Mivel igen fárasztó napjuk volt, ráadásul egy szemhunyásnyit sem aludtak, úgy döntöttek, hogy az éjjel már nem vadásznak, hanem megeszik egy döglött őzsuta maradékát. Már amit az erdő kisebb ragadozói meghagytak belőle.
Ők nem tudták, de tény, hogy a sutát orvvadászok sebezték meg néhány kilométerrel arrébb. Az emberiség legalja, akik öten egyszerűen sortüzet intéztek egy csapat legelésző őzre, aztán azokat, melyek ott helyben elpusztultak, behajigálták csomagtartóikba, majd elviharzottak. Ez a szerencsétlen a belei közé kapta a golyót, iszonyatos fájdalmak közepette vonszolta el magát odáig, ahol aztán elpusztult.
Néhány nap alatt megkezdték a rókák, és persze, a könnyen kiszakítható részekkel, de azért a maradék kiválóan megfelelt arra, hogy Csikasz és családja elverje a már igazán kínzó éhséget. A fészeknek tetszett az új hely. Ha nem is ették degeszre magukat, de úgy érezték, hogy ezért a vacsoráért nem kellett túl sokat erőlködniük!
A következő hónapok igazolták Csikasz és kölykei megérzését, a terület tényleg kiválónak bizonyult! A helyi vadásztársaságnak hála, a vadállomány szépen áttelelt. Ősszel a gyenge és a beteg állatokat kilőtték, tehát mindazokat, melyek esélytelenül indultak volna bele a télbe. Azalatt pedig, amíg hó lepte a növényzetet, mindig tele voltak a vadetetők. Turistaút csak néhány volt, megnéznivaló nevezetesség pedig egy sem! Így igazság szerint embertől nem kellett tartani, a vadászokon és az erdészeken, illetve a néhány favágón kívül.
Mindenesetre, a terület és a vadállomány volt akkora, hogy öt kutya nem borította fel az ökológiai egyensúlyt.
Az erdő vadjai nem nagyon tartottak Csikasztól és családjától. Ha ők kinéztek maguknak egy vadat, az meg is lett, és ennek soha nem volt tanúja! Az élő állatok így nem tapasztaltak rosszat tőlük, a holtak meg nem beszélnek…
Tulajdonképpen a fészek úgy érezte, hogy megtalálta otthonát, és, ha betartanak bizonyos szabályokat, hát életük végéig nyugodtan megmaradhatnak ezen a területen!
A réten nagy zsivaj támadt. Általános iskolások lepték el, egész napos kirándulásra érkeztek, aminek az osztályfőnök — biológiatanár lévén — megpróbált tanulmányi kirándulás-funkciót is adni. Így a gyerekek nem csak a szokásos játékokat, mint focit, kisebb labdákat, tollaslabda-felszerelést, és frisbeek tucatjait hozták el, de állat- és növényhatározókat, meg a begyűjtendő rovarok, növények szállítására alkalmas dobozokat, üvegeket is.
A focipálya-nagyságú réten táboroztak le, és a tanárnő kiosztotta a feladatokat. Egyesek a leendő ebéd előkészítésébe kezdtek, mások a tűzhöz gyűjtöttek gallyakat. Néhányan körbevették a tanárnőt, fontos, és kevésbé fontos kérdésekkel bombázták.
A tanárnő már rendelkezett akkora rutinnal, hogy meg tudja állapítani, kik azok, akik valódi kérdéseket tesznek fel, és kik a stréberek, akik pusztán aktív jelenlétüket kívánják mutogatni?
Öcsi a gallygyűjtő brigádba került. Azon kevesek közé tartozott, aki szűkebb baráti társasággal is gyakran járt kirándulni! Legjobb barátjának szülei számtalanszor vitték saját gyerekeik mellett azok barátait is, ha kimentek a telekre, szalonnát sütni, vagy barangolni.
A fiú tudta, hogy azok a vékony gallyak, amiket osztálytársai hordtak eddig össze, nem lesznek elegendőek a bográcsban elkészítendő kolbászos paprikás krumpli megfőzéséhez. Szólt is a többieknek, de azok már unták a keresést. Gyorsan összeszedték a közelben található ágakat, és inkább az előkészítőkhöz csatlakoztak.
Itt valóban izgalmasabbnak ígérkezett az élet, hiszen a krumplipucolás is vidám, társas feladat, a kolbász felkarikázása pedig még egyéb örömökkel is kecsegtetett!
Öcsi gyakorlatilag teljesen egyedül bolyongott már, amikor szinte belebotlott egy némán álló, de a fiú minden mozdulatát feszülten figyelő kutyába.
— Jé. Ez pont olyan, mint a mi kutyánk volt, csak kisebb! — gondolta. — Örülnének a többiek, ha odavinném!
Nézte, van-e nyakörv rajta? Nem látott ilyesmit, de az eb nagyon szelídnek tűnt, azt sem látta viszont, hogy csóválná a farkát. Ebben a pillanatban elindult a kutya farka, először csak libbent néhányat, aztán már szinte folyamatosak kavarta a levegőt.
— Kutya, kiskutya! — indult feléje Öcsi, az pedig csak állt, mellkasával a földre simult, farát meg az égnek meresztette. Öcsi már majdnem elérte, amikor a kutya felugrott, vagy húsz métert szaladt, majd lefeküdt. Öcsi meglepődött, de csak átmeneti kudarcnak tekintette az egészet, azonnal indult utána.
A jelenet ezt követően több alkalommal megismétlődött, néha a kutya még azt is megengedte Öcsinek, hogy megsimogassa, és utána szaladt tovább. Öcsi levette nadrágszíját, azzal a szándékkal, hogy a legközelebbi alkalommal a kutya nyakára teszi, elment a kedve már a futkározástól, egyébként is messze került a többiektől. Most, hogy nem hallotta társai zsivaját, egyre rosszabb érzések lepték meg, és, bár hihetetlennek tartotta, de arra gondolt, hogy a kutya szándékosan csalogatta el a tábortól!
Megállt, és hallgatózni kezdett. Nem volt egészen biztos az irányban, de elindult arra, amerre a rétet sejtette.
Egyformák fák vették körül minden irányból. Nem emlékezett rá, hogy a Nap merről sütött, amikor elindult, nem látott hegyet, nem látott völgyet, és a gyerekeket sem hallotta. Szíve szerint segítségért kiabált volna, de szégyellte magát, hiszen csak néhány perce dicsekedett azzal, hogy mennyire otthonos az erdőben!
Meglátta a kutyát, pont abban az irányban, amerre társait gyanította. Hitetlenkedve megfordult, hiszen az ellenkező irányban látta eltűnni!
Ott is látott egy kutyát, pontosan ugyanolyat!
Riadtan nézett maga köré, és már egyáltalán nem volt kedve a kutyasimogatáshoz, sőt, látott valami félelmetest ezekben az állatokban!
Észrevette, hogy már négy egyforma kutya közelít hozzá, négy irányból, majd egy ötméteres sugarú kör átellenes pontjain egyszerűen leülnek, és mozdulatlanul figyelik.
Öcsi már nagyon félt. Percek teltek el, a fiú megpróbált beszélni a kutyákhoz, de azokból semmiféle reakciót nem sikerült kiváltania.
Egyszerre, mintegy varázsütésre, a kutyák felemelkedtek, és némileg átrendeződtek. U alakban vették körül és egyúttal közelebb is jöttek hozzá, majd vicsorogva, morogva, ritkábban ugatva elindulásra kényszerítették a fiút. Egyre közelebb húzódtak hozzá, a hátul futók a bokája körül csattogtatták fogaikat, az oldalsók pedig az iránytól nem engedték eltérni.
Egyre gyorsabban szaladtak. Öcsi a félelemtől már nem tudott úgy figyelni, néhányszor megbotlott, kevésen múlt, hogy nem esett el.
Már nem kapott levegőt. Lábai még vitték előre, de szemei előtt karikák táncoltak, és érezte, néhány méter után meg kell állnia!
— Fuss! Rohanj! Fuss! Megöllek! — hallotta? Vagy csak a pánik hallatta vele? Maga sem tudta, de annyira megrettent, hogy még néhány percre ismét erő költözött lábaiba, de amikor ez a vésztartalék is elfogyott, menthetetlenül megállt. Megállt, és le is rogyott.
A földön összehúzta magát, a kutyák támadásától tartva. Azok csak álltak fölötte, mintha vártak volna valamire. Egy irányba figyeltek, így Öcsi is arra nézett. Egy nagyobb kutya lépett ki két bokor közül.
— Öcsi! A kis gazdám! — dübörgött a fiú agyába egy idegen gondolat, miközben meglepetten ismerte fel rég nem látott kutyáját, Csikaszt.
Csikasz akarta is, nem is az embervadászatot, amikor egyik kölyke meghozta a hírt, hogy egy gyerek elég messze elkóborolt társaitól. Egyrészt nem hiányzott, hogy felhívják magukra a figyelmet, a másik oldalról viszont az igazi kihívás a fészek intellektuális vadászainak csakis az ember lehetett, még akkor is, ha csupán gyerek az illető.
Csikasz okos kutya volt, ezerszer okosabb, mint fajtársai. Rengeteget „hozott” tudásához a többi ebhez képest nagyságrendekkel nagyobb tapasztalata, a kölykeivel összekapcsolt, közös tudat, a más állatok, sőt, az ember gondolatvilágának megismerése, ismeretanyagának részbeni „átvétele”. Csikasz okos kutya volt, de azért csak kutya!
Azt hitte, hogy ahol sok gyerek van, ott nem fog feltűnni, ha egy hiányzik…
Így aztán belement, hogy ismét kipróbáljanak egy új fegyvert az arzenálból. Mégpedig az elcsalogatásos módszert!
Csikasz egyik fia kisebb volt a többinél, és pofája is mókásabb volt, annak köszönhetően, hogy egyik füle kölyökkorában egy vadabb játék közben megsérült, kissé kajla lett. Úgy döntöttek, hogy ez a kölyök tölti be a csalétek szerepét. Az volt a dolga, hogy bájos megjelenésével addig vezeti Csikasz felé a gyereket, ameddig bírja, és közben megkísérli tökéletesíteni a technikát. Ha már nem megy tovább a dolog, akkor segítségére siet három testvére, és a már bevált pánikba-kergetéssel Csikaszhoz űzik a fiút.
Csikasz többek között azért is vágott bele az egészbe, hogy fiait önállóságra nevelje, ezért nem is vett részt személyesen az első szakaszban. Amikor már zajlottak az események, folyamatosan olyan távolságban tartózkodott, hogy a kölykök és a gyerek gondolatait végig figyelemmel tudta kísérni.
Tetszett neki, hogy az első kölyök helyesen értelmezte a fiú várakozását, és szinte azonnal elkezdte csóválni a farkát, noha ez a fészek jelzésrendszeréből gyakorlatilag hiányzott! Megfelelő hosszúnak ítélte azokat a szakaszokat, melyeket a kutya megfutott, ha rövidebbek lettek volna, akkor a gyerek előbb rájön a trükkre, ha hosszabb, akkor nem ment volna utána! Úgy értékelte, hogy a kölykök jókor váltottak stílust, és tértek át a csalogatásról a kergetésre. Azt is látta, hogy pontosan a legjobb állapotban — azaz holtfáradtan, tartalékai teljes elhasználásával, és minden reményét elveszítve — hozták elé kölykei a gyereket, megöléséhez akár egyikük is elegendő lehetett volna.
Egy körülményre nem számíthatott. Arra, hogy kölykei Öcsit terelik elé!
Csikasznak hátszele volt, ezért szagát nem érezhette, gondolatait pedig nem ismerhette fel, hiszen annakidején még nem tudott olvasni bennük. Amikor ráismert, a kutya agya teljesen leblokkolt, és Öcsi szerencséjére ez söntölte a fészek többi tagjának a tudatátvitelét is!
Csikaszban szétáradt a szeretet, és legszívesebben odaszaladt volna Öcsihez! Képen nyalni, lábához dögölődni, csaholva körbeugrálni, és… És e helyett ott állt négy, ölésre áhítozó fiával, a mostani családjával, a fészekkel…
— Vissza! Nem bántjuk! Ez Öcsi… — Magához hívta a kölyköket, és hátra se nézve elkullogtak.
— Csikasz!… — suttogta Öcsi, és elájult.
Legutóbbi módosítás: 2016.04.06. @ 10:25 :: Zalán György
