dr Bige Szabolcs- : Mit keresel itt?

„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” – mondogatta –, „milliméterre pontosnak kell lenni, és pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája.”

 

 

A négy polgárit* elvégezve Vera beállt a pult mögé nagybátya, Tibor üzletében. A rövidáru részleg lett az övé, s Tibor maradt a méterárunál. Azt nem adta volna át senkinek semmi pénzért sem.

„A méterárunál lehet legkönnyebben elveszíteni a vevő bizalmát” — mondogatta gyakran —, „milliméterre pontosnak kell lenni, és pontosnak! Nem mehet félre a vágás, mert akkor mérheted újra. Tudomány, sőt művészet a jó kereskedő munkája.”

Itt dolgozott több-kevesebb lelkesedéssel Vera, amíg közbe nem jött a mindent megváltoztató szerelem.

Ez pedig a következőképpen esett.

Egyik álmos délután szeleburdi mozdulattal leverte a cérnás dobozt, s a sok spulni szertegurult a padlón. Bosszankodva szedegette össze, s alig figyelt fel arra, hogy valaki a segítségére sietett. Csak amikor visszatette az asztalra a dobozt, nézett fel, s szeme belecsodálkozott egy tengermély kék szempárba.

— Köszönöm! — rebegte.

— Nincs mit! — válaszolta a kékszemű, s azzal ki is fordult az üzletből.

Vera napokig a szőke, kék szemű fiúról álmodott, s várta, leste a feltűnését, de nem jelentkezett, s egy idő múlva kihunyt a láng, még mielőtt felloboghatott volna. A megyei székhelyen rendezendő, nagyvásárra való készülődés aztán végképp kisepert minden más gondolatot, vágyat. Sátorhelyet bérelt Tibor, és olcsó, könnyű, tarka kelmékkel kívánta elkápráztatni a vásár közönségét. A sátor sarkában Vera is kapott egy polcot a szalagok, kendők, s csecsebecsék részére. A háromnapos vásár a vége felé közeledett, mikor „végre megtaláltam” kiáltással a sátorhoz perdült egy fiatalember.

— Óhajt valamit? — fordult oda Vera.

— Nem ismer meg, kislány?

— Nem! És most mondja, mivel szolgálhatok?

— Nézzen már rám! Együtt szedtük össze a cérna spulnikat!

Vera hirtelen mindenre emlékezett — a tengermély szemekre, a szőke fürtökre, a kisfiús mosolyra és az álmokra. Haja tövéig belepirult.

— Mit… mit keres itt? — dadogta.

— Hogy én? Én itt lakom a városban, itt is dolgozom — magyarázkodott a fiatalember. — Hogy én milyen udvariatlan vagyok! — kiáltott fel hirtelen. — Csak dumálok itt, és még be sem mutatkoztam! Szathmári Kovács Antal nagyreményű ügyvédbojtár, szolgálatára! — csapta össze a bokáját.

— Barta Veronika, rövidáru kereskedősegéd! — pukedlizett a lány mosolyogva.

Mindketten jót kacagtak a furcsa bemutatkozáson, s ezzel meg is indult a viccelődés, csevegés. Miközben Vera kiszolgálta a vevőket, Antal kissé félrehúzódva várta, hogy folytathassák a beszélgetést, egymás megismerését.

A vásár utolsó napja volt, s így későig nyitva tartottak, minden percet kihasználva a késői vevőkre vártak. Lámpagyújtás után is még tömeg hullámzott a téren és a sátrak között. A sátrat nem akarták addig bezárni, ameddig bár egy vásárlóra is remény lehet. Hogy végül is véget ért a nap, a fiatalember maradt segíteni, lezárni ponyvával a sátrat.

Reggel korán álltak neki összepakolni, de bármilyen korán is kezdtek, Antal már ott volt — várt rájuk a lezárt sátor előtt.

— Te meg mit keresel itt? — tegezte le meglepetésében Vera.

— Segíteni jöttem!

— Azt, fiam, szívesen vesszük! — szólalt meg Tibor.

Miután felraktak mindent a társzekérre, ami majd hazaviszi a felszerelést, s az árut, Tibor megköszönte a fiatalember segítségét.

— Kedvelem a szorgalmas, segítőkész fiatalokat. Mivel foglalkozol, mikor nem a vásárban tekeregsz?

— Jogakadémiát végeztem, s most gyakornok vagyok.

— Derék dolog, hogy a jurátus úr nem átallja megragadni a munkát.

— Így tanultam édesapámtól!

— Kit tisztelhetünk a kedves papában? — kellemkedett Tibor.

— A városi árvaszék elnöke.

— Tiszteltetem. Barta Tibor vagyok, méter és rövidáru kereskedő, Veronika nagybátyja.

Így kezdődött és úgy folytatódott, hogy Anti gyakori vevő lett a Tibor boltjában. Tibornak nem is volt kifogása ellene, ha a vásárlásnak álcázott találkozás nem ment az üzlet rovására. Annyit azért megjegyzett, hogy illene Vera szüleit meglátogatni.

— Tegyétek hivatalossá, nyilvánossá a találkozásaitokat Sándor bátyám áldásával. A mi családunkban nem szokás diófa alatt kötni házasságot, nem szokás bagóhiten élni!

A fiatalok megszívlelték a jó tanácsot, és ettől kezdve minden ment a megszokott mederben. Antal, hogy letöltötte a gyakorlati éveit, a járásbírósághoz kapott fogalmazói kinevezést, miután levizsgázott annak rendje s módja szerint román nyelvből és fel is esküdött a királyra. Elvégre a bíróságon csak megbízható ember dolgozhat! Szép fizetés és karrier várt rá.

Erre már meg lehetett nősülni!

Vera az esküvő után kilépett az üzletből. Férje nem engedte tovább dolgozni.

— Egy bírósági fogalmazó el tudja tartani a feleségét. Családom szégyene lenne, ha nem így lenne!

Megvettek — a szülök segítségével — egy tágas lakást a Rimanóczy utcában. Antal sokat dolgozott, külön feladatokat vállalt, hogy hivatali előrejutását biztosítsa.

 

Lugosra helyezték a harmincas évek végén Antalt a Városi Bírósághoz. Jó állásnak látszott, jól is fizették, ő pedig jól dolgozott. Úgy számította, hogy Rimanóczy utcai lakást eladja, és itt vesz egy családi házat, s akkor lehozza ifjú feleségét is. Nemrég tartották a lakodalmukat szerény körülmények között — szüleik nem dúskáltak az anyagiakban. Alighogy megnősült, megkapta az állást, aminek feltétele volt a rendezett családi állapot. Felesége, Vera egyelőre még ott maradt Váradon. A házvásárlás ügye mind húzódott, míg végül a két várost elválasztotta a negyvenben kialakított határ. Negyvenben a második bécsi döntés visszaadta Észak Erdélyt. Így adódott, hogy Antal román hivatalnok maradt, Vera pedig áldott állapotban Váradon rekedt.

Megoldhatatlannak tűnő helyzet.

Egyik nap Antal azt írta, küld hozzá valakit, egy ügyvéd kollégáját, és kéri Verát, mindenben kövesse barátja tanácsát. Hagyjon ott csapot, papot, kalapot s jöjjön. A lakást majd eladják a váradi rokonok.

Megérkezett a barát, aki csak franciául tudott. Szerencsére Vera nem jött zavarba, ha nem is anyanyelvi szinten, de elég jól megtanulta a nyelvet iskolás korában. Akkoriban divatban volt leányoknak is nyelveket tanulni, különösen franciát. Az olyan előkelőnek hatott a „társaságban”.

— Maga lesz a titkárnőm! Kinevezem! — mondta a francia.

— Igenis! — felelte jólnevelten Vera.

— Reggel indulunk a határra ellenőrizni, betartják-e a konvenciót?

Mivel a határ mindkét oldalán tevékenykedtek, nem tűnt fel senkinek, hogy Vera a túloldalon lemaradt egy megbízható falusi családnál. A francia nemzetközi ellenőr pedig megelégedve a „napidíjjal”, visszament a bizottsághoz jelenteni, hogy minden rendben van a határon.

 

 —.—

 

*Az 1927:XII. tc. négyosztályos polgári iskolát iktattak be, azzal a célkitűzéssel, hogy vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemű, gyakorlati irányú általános műveltséget adjon, és a gyakorlati életre neveljen.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 599 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.