Az est átgörgeti hideg álmainkat
a hegyeken túlra, hol végleg
összeér az ég a földdel. Ajkunkon
fáradt csókok hallgatnak, s mi ott
állunk mezítelen a megrajzolt horizont
szélén, az éjszaka korlátjába kapaszkodva.
Szavakat festek köréd. Szárnyakat,
a jövőnek, szívedre fészket,
megbocsátást kezeid közé. Ne mozdulj.
Öledben megálmodom a holnapot,
amiről a tegnap még félve zajongott.
Ne szólj. Benned lélegzem, mint
egy könnyű dal, de ha elfordulsz, ha
nélkülem lépsz ki zajos, idegen világokba,
minden szétbomlik, elszakad egy
pillanat alatt, és csak kiszáradt öblök,
üres papírok, fáradt madarak maradnak.
Az ég egyre szűkebb. Fogy a levegő,
tompulnak a fények. Hunyd le szemed,
hogy veled álmodhassak újra, és újra.
Az idő mozdulatlanul fekszik a szív
csendjében. Egyszervolt éjszakáink
álom és valóság közt örvénylenek.
Ahogy vágytunk, ahogy vágyunk
egymásba lélegezve a mindig
veled- soha nélküled szerelmet.
De az álmoknak már nincs súlya, csak
a múlt nehéz lépte alatt sír fel néha
az ébredő tavasz. Nincs hova mennünk.
Körénk nőttek a vén hegyek, a hold arcát
vaskos ágak takarják. Összefirkált
egünk alatt árnyba rejtjük a fényt,
vigyázzuk, amink még maradt. Te rám,
én rád. Áthajlunk az éj korlátján.
Visszhangzik életünk. Keressük
a reményt, a Fényt, lombos világunkba
rajzolt nevenincs, álom- madarakat…
Legutóbbi módosítás: 2013.05.26. @ 14:32 :: Szilágyi Hajni - Lumen
