Horváth János : Búcsú

Ez az utolsó kép, amit rólad őrzök.

 

 

 

Nincs semmi, ami jobb belátásra késztetne, csak ülök a konyhában, bámulok kifelé az ablakon és persze magamból. A gondolatok egymást kergetik a fejemben — a pályaudvar huzatos beugrói, a pad, ahol megtelepedett a szótlanság és a felszabadító búcsúzás, amikor már nem nehezedik rám a megszólalás felelőssége, a kihagyott lehetőség.

Nem segítettél a hallgatásoddal. Nekem kellett volna megtörni a csendet, de hittem, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. Sose beszéltünk arról, mi lesz holnap, és a ma sem volt bizonyosság, csak a képzelet szárnyalt az időtlen dimenziókon át, amíg vissza nem tért megcsupaszítva, ázottan, megtépázva.

Aznapra nem terveztem semmit. Úgy tűnt, nem lesz sűrű a program, csak egy ismeretség, amely most testet ölt, néhány szó, ami egyértelművé teszi, egy lépéssel megint közelebb került a valóság. A valóság már csak ilyen. Olyan váratlanul tudja meglepni az embert… Ki kell térni előle sokszor, hogy körbejárjon, megszaglásszon és eldöntse tervez-e valami sorsfordítót? Semmi ilyesmi nem történt. Ahogy jött, úgy illant is el, halkan, nyomot sem hagyva maga után. Csak egy hangulat, egy koradélutáni rezdülés a ligeti fák levelén, csak egy halk sóhaj.

A vonat indulását már meg sem vártam. Siettem valahová, már nem is tudom hová, de úgy hagytalak ott, olyan magányosnak láttalak, majd megszakadt a szívem. Előre néztél a peronok felé, ahol a sínek megsokszorozódnak az összekuszálódott vágányok között. Már az utazás láza is alábbhagyott, a beteljesült várakozás mindig tompítja az érzéseket. Szemed sarkából láthattál meg, felém intettél még, végül elmerültél a szürke embertömegekkel sűrűn szétzilált várakozásban.

Ez az utolsó kép, amit rólad őrzök. Aztán, megyek én is, hogy formát adjak ennek a napnak is, és legalább a befejezés emlékeztessen a hétköznapok egyhangúságára.

 

 

Horváth János

 

Budapest, 2013. május

 

Legutóbb szerkesztette > Horváth János
Szerző Horváth János 161 Írás
"Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…" (Váci Mihály: Valami nincs sehol) Budapesten születtem, egy Várbeli, háborús sebektől meggyötört bérházban, az ötvenes évek elején. Iskoláimat javarészt Budapesten végeztem, azt a paradicsomi másfél évet kivéve, amikor az általános műveltség megszerzése terén az első lépéseket megtettem, a szentgotthárdi általános iskola padjaiban. Az a másfél év meghatározó számomra, azóta is nosztalgiával gondolok a vidéki évek szabadságára, a Rába parti csavargásokra. A Budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségiztem. Tanáraim nagy hatással voltak rám. Itt sajátítottam el az irodalom szeretetét, és az amatőr színjátszás alapjait, amely később is szerepet játszott, az életem során. A BME Gépész karán szereztem diplomát 1989-ben. Ezt követően gépészmérnök-informatikusként dolgoztam a Medicor Röntgen Rt.-nél, majd egy amerikai multinacionális vállaltnál, a GE-nél, nyugdíjazásomig. Az írással Földes Péter osztálytársam, és barátom biztatására kezdtem foglalkozni, több, mint egy évtizede. Novelláim különböző antológiákban már megjelentek. Első novelláskötetem 2019 elején jelent meg Búcsúlevél nélkül címmel, amely az elmúlt több, mint egy évtized válogatásait tartalmazza.