Boér Péter Pál : ÁLLOMÁSOK Il.

Nyomtatás

Második felvonás

/Dr.Zilbermann F?orvos lép be a kórterembe és kezdi a vizitet/ 

Dr. Zilbermann F?orvos: Hogy vagyunk, hogy vagyunk Sándor bácsi?

/Sándor bácsi száját elfedve köhög./

Sándor bácsi: Köszönöm f?orvos úr, most éppen nem tudnék fát vágni. Olyan gyenge vagyok, mint aki egy hete nem evett, a hideg is borzongat. Elég, ha kinézek az ablakon és látom a havat, már reszketek. A többiek itt váltig állítják, hogy h?ség van. Engem egyik percben kiver a veríték, a másikban vacogok, és hát ez a nyavalyás köhögés egyre rosszabb. Lenne szíves megmondani, milyen az utolsó kontroll röntgen eredménye!

Zilbermann: Ne csüggedjen Sándor, a kontroll röntgen csak picit rosszabb a korábbinál. Kérjen nyugodtan repetát, egyen amennyit bír! Felírunk egy kis glukózt is, hogy er?sítsük. Ha tud aludjon sokat, az nagyon nagy segítség!

Sándor bácsi: Köszönöm, doktor úr!

Zilbermann F?orvos: László, magát nemsokára kiutaljuk, nagyon szépen alakul a helyzete, szinte már nyoma sincs a fert?zésnek.

László: Akkor hát mégis meghallgatta az Úr anyám imáját, na meg persze nem hiába nyakaltam a kecsketejet, öt kecskegida helyett is.

Zilbermann F?orvos: Err?l van szó barátom, adjon hálát a sorsnak! Vannak, akik ilyenkor néznek, mint a sügér és már örülni sem tudnak. Pedig, ha felfognák, amit kaptak, nagyon is tudnának örülni. Úgy számítom, a jöv? hét közepén szabadlábra helyezem.

/József ágyához lép./

Zilbermann F?orvos: József magánál is kisebb javulás van, de azért felírok még pár er?sít? injekciót.

/Tovább megy./

Zilbermann F?orvos: István, maga mennyi ideje is van itt?

István: Jelentem, egy hónapja. Doktor úr elnézést kérek, ezek a beidegz?dések, úgy látszik, nehezen múlnak. Bocsánat a jelentésért!

Zilbermann F?orvos: Semmi baj István, vannak beidegz?dések, amelyek sosem múlnak el az életben. Fene tudja, talán még utána sem. Nos, kicsit romlott az állapot, de mi olyanok vagyunk, mint a tengerészek. Ismeri a matrózcsomókat?

István: Csak úgy hírb?l, valóságban nem nagyon tudnék olyat kötni. Különben is rengeteg van bel?lük.

Zilbermann F?orvos: Na kérem, nem kell ijedezni! A matrózok csomókat kötnek. Mi, ha szükség van, kötünk és oldunk is, lényeg a gyógyulás. Tudja, az els?dleges szempont mindig az, mi vezet a gyógyuláshoz. Most vizit után egy kicsit elbeszélgetünk. Végzek még egy kontroll röntgent, utána eldöntjük hogyan tovább. Hallom udvarolgat. Nagyon jól teszi, gyógyító hatása van.

István: Ugyan már doktor úr! Sok mindenre alkalmas ez a hely, de az udvarlásra nem annyira.

/István szégyenl?sen mosolyog./

Zilbermann F?orvos: Ne pironkodjon, mint egy szende sz?z, hagyja meg a lányoknak ami az övéké! Képzelje a folyosót táncteremnek, gondolja azt, hogy öltönyben, nyakkend?vel, lakkcip?ben kéri fel – az igen kedves – Ljubicát egy táncra.

István: /nevetve/ ? persze kórházi köntösben!

Zilbermann F?orvos: /nevetve/ Nem! Báli ruhában képzelje el! Ahogyan táncolnak, a parkett dobog lábuk alatt, mint ménes patái alatt a puszta.

István: Szépen tud beszélni doktor úr! Most rögtön menjek, vagy majd hívat?

Zilbermann F?orvos: Legjobb, ha most azonnal velem jön, mint Barát a baráttal.

/István feláll, Zilbermann doktor átöleli a vállát és kimennek.

A szín elsötétül, rövid id? után egy vizsgálóban vannak./

Zilbermann F?orvos: Kedves barátom, a híreim nem rózsásak, de nem is nagyon tövisesek. Látott már lúdtalpbetétet?

István: Ó hogyne! Szegény nagybátyám is használja, állítólag sokkal könnyebben jár vele.

Zilbermann F?orvos: Nos kérem, az a helyzet, hogy a bal tüdején, a fert?zés kiterjedése ütemesen növekszik. Ha a m?ködését kiiktatjuk, a fert?zés nem tud átterjedni a jobb tüd?re.

Képzeljen el egy lúdtalpbetétet, ami átsegíti az életveszélyb?l az életbe. Tudja, egy tüd?vel ugyanúgy lehet lélegezni, mint kett?vel.

István: /Fásult mosollyal…/Doktor úr, ezt komolyan mondja?

Zilbermann F?orvos: A m?tétet komolyan mondom. Nagyon rövid beavatkozás, tíz perc alatt megcsinálják a kollégáim, és megmentik az életét.

István: Arra céloztam, hogy egy tüd?vel ugyanúgy lehet lélegezni, mint kett?vel?

Zilbermann F?orvos: Nem szoktam komolytalankodni, a betegek kedvéért sem, de a buzdításról soha nem teszek le. Tudja, a maga élete megmenthet?, maga meggyógyítható. Én most kimegyek a röntgenterembe, addig Kiss és Nimro doktorok elvégzik a beavatkozást. Nagyon egyszer?, csupán egy piciny vágás, csak egy ideget kell elroppantani, és a saját lábán mehet vissza a kórterembe, a fert?z? gócot szigeteltük. A mai naptól, negyven kalcium injekciót írok ki magának, hogy segítse a meszesedést, a leges-legjótékonyabb folyamatot, ami nálunk elképzelhet?.

/Zilbermann doktor elhagyja a színt. István feláll és kinéz az ablakon./

István: Ilyent sem láttam még! Két ág között a hó teljesen szív formában rekedt meg. Mekkora árnyékom van! Tiszta árnyék az egész énem. Ha nem tudnám, hogy csend van, azt hinném, ismét Marburg an der lahn-ban vagyok és ropognak a fegyverek. Valami dobol a fülemben, ritmikusan, valahogy úgy, mint száz évvel ezel?tt, vagy még annál is régebben, a kivégz? osztagok hangulatát felpörgetni odarendelt dobos katonák dobszólói. Jól nézek ki! Normális, hogy február végén, a fák felett szivárványt látok a domboldalon? Vagy ez is csak olyan átmeneti dobszóló, két kivégzés között? Ahogy a der?s égbolton, ragyogó nap fölött füstölg?, szürkén ködl? felh?k ölelik át azt az élettelen hidat, talán, mint egykor a Titanic-ot a hullámok, süllyedése el?tt.

/Kivágódik az ajtó és belép rajta Dr. Jóska, egy másik fehér köpenyessel./

Dr. Jóska: Jó reggelt uram, feküdjön fel az asztalra!

/István meglepetten ránéz Dr. Jóskára és felfekszik egy asztalra. Egy valóságos íróasztalra. /

Dr. Jóska: Na de kérem, a vizsgálóasztalra gondoltam, nem az íróasztalra!

/István nagy nehezen lekászálódik és láthatóan szédülten a vizsgálóasztalig botorkál és felfekszik./

Dr. Jóska: Uram, maga nagyon sápadt, de ezzel az egyszeri beavatkozással megsokszorozzuk gyógyulási esélyeit.

István: Jóska, már magázódunk?

Dr. Jóska: Te vagy az István? Épp úgy nézel ki, mint Zilbermann doktor, amikor hazajött.

István: Jóska, én négyet látok bel?led, vajon ez normális? Szerinted hány ég? világít a mennyezeten?

Dr. Jóska: Egyetlen egy.

István: Rengeteget látok bel?lük.

Dr. Jóska: Ne ijedezz! Jó hogy szóltál. Másztál már valaha hegyet? Nem dombra vagy turistaútra gondolok, hanem meredek sziklafalra biztosítással, vagy anélkül.

István: Tudod Jóska, ha belegondolok, alig tudnál olyan dolgot kérdezni, amit még nem csináltattak velem.

Dr. Jóska: Na, akkor most ideje újítani. Mindketten kiállunk a szikla peremére, széttárjuk kezeinket, és fejest ugrunk a mélybe.

István: Milyen magasan vagyunk?

Dr. Jóska: Nem tudom és azt sem, hogy van-e víz lent, és ha van, elég mély-e ahhoz, hogy biztonságos legyen az ugrás, de néha a racionálisat nem árt felváltani a bizalommal.

István: Nem ezt hívják vakmer? bizakodásnak?

Dr. Jóska: Valahol a mezsgyéjén vagyunk, de ha ?szintén bízol, akkor remélem, ez még nem az általad említett kategória. Azt fogjuk csinálni a kollégával, hogy baloldalt fent bemetszünk, úgy ahogy a f?orvos utasított és amint azt minden más helyzetben tennénk, aztán jó er?sen összevarrunk és megtréfáljuk az öreget.

István: Jóska, úgy gondolod, hogy ezen szétröhögi magát a mélyen tisztelt f?orvos úr?

Dr. Jóska: Olyan ez, mint a hajt?kanyar. Vezettél már valaha valamilyen járm?vet?

István: Kerékpárt.

Dr. Jóska: Én motorkerékpáros hírviv? is voltam, másfél évvel ezel?ttig. Ha hiszed, ha nem, sokszor biztonságosabb egy kanyarban gyorsítani, mint lassítani, ha elég jól bedöntöd a jószágot. Van itt egy kis ajándék a zsebemben.

/Kivesz egy ampulla penicillint./

Dr. Jóska: Megmentem az életed.

István: Ez az a híres csodagyógyszer?

/Dr. Jóska egy fecskend?vel szérumot fecskendez az üvegcsébe, felrázza, elegyíti, majd visszaszívja a fecskend?be./

Dr. Jóska: Foldulj oldalra!

/István az oldalára fordul, Dr. Jóska beadja a penicillint./

Dr. Jóska: Fel sem szisszensz? Ez egy fájdalmas injekció.

István: Tudod, az epicentrumból ideg?zölg? kávézacc illata nem enged semmire odafigyelni, a szememet meg vakítja fentr?l a rengeteg fény, ami azon a sok grádicson megsokszorozódik és szétterül itt felettünk, mint egy lombhullató feny?, pirosas zöld naperny?je, a hatalmas kékségben.

/Dr. Jóska odaszól kollégájának./

Dr. Jóska: Imrém, gyorsan végezzük el a látszatm?tétet, aztán annyi glukózt adjunk, amennyit?l egy elefánt fogai is szuvasak lennének! Addig is, egy bögre vízben oldj fel annyi cukrot, amennyi belefér!

/A kolléga végrehajtja az utasítást és hozza a csésze cukros vizet./

Dr. Jóska: Szereted az édeset?

/István alig hallhatóan suttogja./

István: Oly édes az élet, koccintsunk!

Dr. Jóska: Itt a poharad, koccintsunk! Fenékig pajtás!

/István megissza, a nagyon cukros vizet./

István: Ez a bor is több cukrot látott, mint sz?l?t. Hová tágul az alagutam? Ejnye a mindenit, elt?nt.

Dr. Jóska: István, jobban vagy?

/István láthatóan frissebben biccent.

Dr. Jóska és kollégája nagyon gyorsan elvégzi a – m?tétnek álcázott – vágást és a bevarrást, egy helyi érzéstelenít? beadása után./

Dr. Jóska: Jobban érzed magad?

István: Sose félts! Gyengén reggeliztem, csak egy repetát kértem. Ebédre, ha visszasétálok, három adagot is megeszek.

Dr. Jóska: Nincs valami hazaid?

István: Csak nem képzeled, hogy még két órát koplalnék, akár a kedvedért is! Na cihel?djünk, visszabaktatok és nekikezdek gyógyulni, ha már így rám parancsoltál.

/mosolyogva./Azért mondd meg nekem, honnan szerezted és mennyiért, szeretném kifizetni az árát.

Dr. Jóska: István, nyugalom, csak h?vösen, mint a kockára tördelt jég, ezt pénzzel nem lehet megfizetni. Valaki rendelt magának egy kúrára valót, de mire ideérkezett, már nem volt szüksége rá.

István: Kiutaltátok?

Dr. Jóska: Hazament.

István: Nyugodjék békében! Hány ampullával tudtál szerezni?

Dr. Jóska: Neked ezt az egyet.

István: Kérlek, adj egy injekciót Ljubicának is! Megérdemelné szegény, olyan kedves. Sokszor azt hiszem, hogy egy tündér lebeg a folyosó közepén, amint meglátom.

Dr. Jóska: Nekem ez az egy injekció adatott. Megígérem, ha még lesz hasonló lehet?ség, akkor Ljubicát teszem az els? helyre.

István: Hát doktor uraim, köszönöm a kedves segítséget! Távozom, vár a gyógyulás lehet?sége.

/Elhagyja a színt.

A szín elsötétül, ismét a kórterem belseje látszik. A betegek nyugodtan fekszenek. Kopogtatnak. Hárman, jókora csomagokkal lépnek be. Egy id?sebb n?, egy fiatalabb és egy 25 év körüli férfi./

Barátné: Egészséget mindenkinek, jöttünk az én Istvánomat meglátogatni. Csak pihenjenek nyugodtan, nem csapunk lármát. Ha valaki kér egy kis hazait, szívesen megkínáljuk.

/Mindenki úgy tesz, mintha nem hallaná. Biccentenek és pihennek tovább. István felül./

István: Kezét csókolom édesanyám, de jó hogy látom! Hogy ?szinte legyek, már azt sem tudom, minek örülök jobban, maguknak vagy az elemózsiának. Olyan nagyev? falánkot tenyésztettek ki bel?lem, hogyha hazamegyek, eleszem az egész család el?l az élelmet.

Barátné: Az nem baj fiam, csak gyere egyszer már haza végre, rég nem láttalak nevetni. Jobb a színed is meg a kedved is. A múltkor még havas barackvirágokról és derékig ér?, füves réten fekv? görögdinnyékr?l meséltél, látomásodban, az er?tlenségt?l. Most, hála legyen a jó Istennek, látom tisztábban gondolkodol. Na gyere, kipakolok, és amíg az utolsó falatig mindent el nem fogyasztasz, addig maradunk Etelkával és Gáborral. Végre nekik is volt egy kis idejük.

István: Szervusztok kedves testvéreim, örülök, hogy annyi id? után találkozunk! Egyszer véget érhetne már ez a háború utáni katona kirándultatás is, hogy a másik bátyám is hazajöjjön, ki tudja honnan. Most eszek, már csak azért is, hogy eleget tegyek a tavaly ?szi behívómnak. Meredeken parancsolták, hogy a gyógyulást követ? legrövidebb id?n belül vonuljak be. Ezzel fel is adták a leckét, mert nem mondták a bevonulás körülményeit. Nem írták le, hogy csak úgy egyedül, netán díszkísérettel kell a bevonulást végrehajtanom.

 /Nevet. Barátné, Etelka és Gábor is nevetnek. István tömi magába a sült csirkét./

Sándor bácsi: /reszketeg hangon megszólal a sarokban/ Asszonyom, szóljon annak a fiúnak, álljon le, annyit eszik, hogy belepusztul!

István: Sándor bácsi, az élet rendelése szerint, bár meg kell jegyeznem, hogy ez nagyon sokszor nem törvény, az els?bbség magát illeti. Megkínálhatom egy kis hazaival?

Sándor bácsi: /köhög, krákog, gyenge hangon válaszol/ Ugyan már, eszem ágában sincs halálra enni magam!

/István elfogyaszt egy sült csirkét, nagyon sok töltelék káposztát, hurkát, kolbászt és minden egyebet. A szín elhomályosodik, ? még csak eszik, eszik, eszik hosszú ideig. Újra helyreállnak a fényviszonyok és folytatódik minden./

István: Édesanyám, én úgy jól laktam, vajon hogy fogok ebédkor, rendesen három porciót megenni, ahogyan szoktam. Kikapok a n?vérekt?l!

Hogy vagy húgom, jön-e már az áldás?

Etelka: /pironkodva/Ha a fentiek is úgy akarják, hét hónap múlva nagybácsi leszel.

István: Na lám, mégis értelme volt férjhez menned. Majd babázhatsz, mint kislány korodban.

Etelka: /még jobban elpirul/ István, légy szíves csendesebben, ne szégyeníts itt az urak el?tt!

István: Ne haragudj húgom! És te Gábor dolgozol már?

Gábor: Tudod István, most annyi a munka, hogy el sem tudom képzelni azt az id?t, amikor munkanélküliséggel kellett küzdeni. Tettek róla, vagy tettünk érte, de minden romokban van. A férfiak nagyon nagy része halott, vagy hadifogoly még mindig. Az igazság az, hogy nagyon jó állást találtam. Pontosítok, találtak nekem. Tudod, most nem egészen úgy van, mint régen volt, amikor az ember maga kereste az állást. Egész egyszer?en behívtak, és mint amikor sasbehívót kaptam, úgy rendeltek a Tomorka vállalat technológiai tervez?osztályának élére, így 25 évesen. Azt hittem, leesik az állam és rettenetesen meg is ijedtem. Irdatlan felel?sség és elég sok minden van, amir?l nem tudsz /ezt nagyon halkan mondja/. Na er?t, egészséget, én hoztam neked egy kis vörösbort is. Nem hiszem, hogy árt, talán még gyógyít is.

/Benyúl a szatyrába és el?vesz egy üveg bort./

Gábor: Szerintem kínáljuk vele végig az urakat, egy korty mindenkinek jól eshet. Aztán sajnos nekünk menni kell.

Barátné: Igen fiam, sz?kre szabott most az id?nk. Etelkára is vigyázni kell, ámbár most ? is dolgozik.

István: Etelka áldott állapotban dolgozik?

Barátné: Úgy beszélsz fiam, mintha két évvel ezel?tt, bárki, bármiben különbséget tett volna, mondjuk egy bombázás alatt terhes n?k és gyerekek, illetve öregek és férfiak között.

/Gábor közben viszi az üveget, és mindenki bögréjébe tölt egy kortynyi bort. Ami maradt odaadta Istvánnak, aki felkortyolja./

István: Akkor nem is tartom fel édesanyámékat, várom a legközelebbi látogatást. Mikor tudnak jönni?

Barátné: Úgy beszélsz, mintha eddig nem jöttem volna az összes látogatási napon. Azért a szalonnát és a kolbászt, miel?tt megromolna, menekítsd az éjjeliszekrényedbe!

Sándor bácsi: /remeg? hangon megszólal/ Asszonyom, olyan még nem volt, hogy Istvánnál bármilyen étel eljuthatott volna a megromlásig. Falánk ez a gyerek és még n?zik is. Nem tudom, tud róla?

István: Sándor bácsi, kérem ne árulkodjon! Ha eljön az ideje, majd beavatom édesanyámat. Most már tényleg menjenek, mert hallom kint a folyosón sürgetik a népet a távozásra.

Barátné: Isten megáldja magukat!

Etelka: Gyógyulást kívánok mindenkinek!

Gábor: Er?, egészség emberek!

/Elhagyják a színt./

/A szín ismét elsötétül rövid id?re, aztán helyreállnak a fényviszonyok. Zilbermann f?orvos érkezik vizitre./

Zilbermann F?orvos: Jó reggelt uraim, hogy aludtak?

/Minden irányból krákogás, köhögés és kényszeredett „köszönjük jól” válaszok. A f?orvos gyorsan végigjár mindenkit, egy-egy pulzusméréssel, nyelvnyújtással vizsgál csak./

Zilbermann F?orvos: Azt hiszem, kés?bb még visszajövök, kicsit összetorlódtak a teend?im, most éppen csak benéztem. Sándor bácsi, legyen szíves gyorsan visszaer?södni!

Sándor bácsi: /a sarokban, nehézkes lélegzéssel, nyögve válaszolt valami igen félét./ Igen doktor úr!

F?orvos: István most jöjjön, levesszük a kötést, aztán elvégzem a soron következ? kontroll röntgent, hogy lássuk javult-e valamit a helyzet. Tulajdonképpen napi hibákat követek el, a maga esetében is helytelenül fogalmaztam. Azt akarom látni, mennyit javult a helyzet, az ugyanis ez nem kétséges. Jöjjön, nagyon kevés az id?m! Valamiért sokaknak nincs jobb dolguk, mint üdül?nek nézni ezt a szanatóriumot, és hogy legyen megfelel? alibi, képesek TBC-t kapni. /nevetve/ Látják, milyen emberek vannak?

Ma nyolc új beteget vettünk fel. Jöjjön István!

/És elhagyják a színt. Rövid elsötétülés után, a cselekmény a rendel?i röntgenszobában folytatódik./

Zilbermann F?orvos: Álljon be kérem a gépbe, látni szeretném a makkegészséges jobb tüdejét!

Pillanat, ráközelítek. Jesszusom! Mit csináltak ezek a szabot?rök, hiszen ez a tüd? éppúgy mozog, mint a másik.

/Leveti a szemüvegét, elh?lten néz, majd visszateszi./

Zilbermann F?orvos: Azt hiszem, gyors laboratóriumi vizsgálatot is meg kell ejtenünk. Fogalmam sincs, mi történhetett, de az elméletileg kiiktatott bal tüd?, tökéletesen egészséges képet mutat, nem különben a jobbal. Ha ezt a laboreredmények is alátámasztják, akkor nagyon rövid id?n belül hazaengedhetem. Már csak azt kell megtudnom, hogy ez a két drága engedetlenség, miért tette ezt – a magának cseppet sem – rossz fát a t?zre. Fiam, mi van magával? Nem látok egy légypiszoknyi örömöt sem feltörni. Egy ilyen kijelentés után ez a legkevesebb, amit másoktól megszoktam. Különben a közérzete milyen?

István: Köszönöm kérdését tisztelt f?orvos úr, a m?tét után, ami fogalmam sincs, hogy sikerült olyanra, amilyenre ön mondja, nagyon legyengültem, aztán másnaptól, valami olyasmit éreztem belül, mint mikor er?ltetett tempóban elkezdünk építeni egy házat – teszem azt, parancsra. Óráról órára jobban éreztem magam.

Az étvágyam folyamatosan jó volt eddig is, de végre azt érzem, hogy a beteg légy lézengésénél alig többre futó akkori energiám ismét visszatért. Nagyon fognak örülni a meghívóim! Tudja tisztelt f?orvos úr, van nekem egy meghívóm. Magamban, már csak azért is így nevezem, ami abban a pillanatban életbe lép, ahogy meggyógyultam.

F?orvos: Ebben nem tudok segíteni, hiszen ha a laboratóriumi vizsgálatok is igazolják, akkor maga teljesen meggyógyult, tehát az össze-vissza hívója, ami lehet ki-, vagy behívó is, életbe fog lépni. És tudja mit, ha hiszi, ha nem, azt túl fogja élni.

István: Tisztelt f?orvos úr, mindössze azt szeretném kérdezni, Ljubicának hogyan alakulnak a mutatói?

F?orvos: Nézze fiam, betegek állapotáról csak hozzátartozónak nyilatkozhatok, kivételt még magával sem teszek. Pedig lehet, hogy nem vette észre, de ez alatt a néhány hónap alatt különösen megkedveltem.

István: Megtisztel kedves f?orvos úr, van egy jó és egy kevésbé jó hírem. Melyikkel kezdjem?

F?orvos: Mondja a rosszat!

István: Ljubica hozzátartozója vagyok.

F?orvos: Jó hírt is tud mondani?

István: Az idekapcsolódik. Eljegyeztük egymást, már az édesanyám is tudja. Így, ha belegondolok, ezek a hírek csak nekem jók, szeretném hát, ha informálna a kilátásairól.

F?orvos: István, itt hivatalos hozzátartozó kell, nem ilyen jöv?beni, ezért csak félig tekintem hozzátartozónak. Ljubica állapota nem javul, viszont természetesen mindent megteszünk a teljes gyógyulásáért.

István: A ’nem javul’ alatt, tisztelettel kérdezem, romlást méltóztatik érteni?

F?orvos: Ne cifrázd fiam! Ennél többet nem mondok. A ’nem javul’ annyit jelent, hogy nem javul, de semmi esetre sem zárja ki a javulás, s?t a gyógyulás lehet?ségét sem. Most megyek, nagyon meghúzom a két fiatal kolléga fülét, azt hiszem egyik a barátja. Van homályos elképzelésem, hogy mit csinálhatott, és arról is, hogy mit nem. Azt az idegszálat ugyanis nem roppantotta el, de ez egyszer megkegyelmezek neki. Tudja mit, a másiknak is. Talán Ljubicával kapcsolatban még egyet megemlítenék, ne nagyon fárassza ki. Beszélgessenek, adjon neki minél nagyobb lelki támaszt. A reményt semmi nem pótolja, az fél gyógyulás! Aztán, ha hazamegy, akkor beszerezhet neki mindent, amire szüksége van. Tudtommal, szegény kislány nagyon nem szereti a kecsketejet, de maga az összes otthonról kapott tartalékát belé diktálta. A maga részér?l megtett mindent, annál jobb gyógyszert nem nagyon ismerek.

István: A penicillint sem?

F?orvos: Fiatal barátom, tudja milyen drága gyógyszer az? Ide még soha nem utaltak ki, egyetlen adagot sem! Nagyon keveseknek jut ki a privilégium, hogy magánúton, valahonnan beszerezzenek egy kúrára valót. Az ? gyógyulásuk száz százalékosan biztosított. Ha lenne, mindenkinek megadnám a gyógyulást, így csak az esélyt tudom – szerény tapasztalatom és lehet?ségeim szerint – felajánlani. Mozogjon sokat, ez a bezártság is természetellenes egy ilyen fiatalembernek. Azt szeretném, hogy amikor kilép, valóban makkegészségesen tegye. Ne aggódjon, a hölgyért is annyit teszünk, mint mindenki másért.

István: Tisztelt f?orvos úr, ez nagyon megnyugtat, másfel?l aggaszt.

F?orvos: Mintha említettem volna, hogy megkedveltem magát. Nem emlékszik, hogy mondtam?

István: De igen, bocsánatot kérek, és el?re köszönök mindent!

F?orvos: Menjen vissza kérem, a kórterembe, vagy a folyosóra, vagy akár az udvarra. Nem a vizsgálóban a helye egy ilyen pirospozsgás, er?t?l duzzadó, már-már makkegészséges legénynek.

István: /nevetve/ Értettem a parancsát tisztelt f?orvos úr, engedelmével megyek végrehajtani.

F?orvos: /nevetve/ Sipirc!

/István elhagyja a színt. Minden elsötétedik és a fényviszonyok helyreállta után, István és Ljubica egymás kezét fogva sétálnak a folyosón./

Ljubica: Milyen kék minden! Te is látod az ablakon át, azokat a nagyon valószín?tlenül kék, repül? madár? Olyan sok bel?lük van, mint csomó léggömb! Egyszer láttam a falunk melletti tóban, olyan kék víz keresztül, sok kicsi hal össze-vissza vibrált mindegyik. Jó itt most veled, István. Én nagyon örül, hogy nem soká hazamész. Mondani szokta sokan, hogy az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Egyedül marad itt, te mindig azt hiszem vele leszel. Egyszer te mondta, valami pár hete, kérlek ne ringassuk magunkat, gondolj te rám is!

István: Amit pár hete mondtam, azt ma is mondom. Tekintsd úgy, hogy eljegyeztelek. Anyám is tudja már, nagyon örül. Etelka húgom alig várja az új sógorn?t. Mi tagadás, nem a kedvükért kértem meg a kezedet, hanem azért a szépséges lelkedért, amivel az el?bb olyan csodálatosan fogalmaztál, hogy szebben még senkit?l sem hallottam, ráadásul nem is az anyanyelveden. Tudod, én gagyogok egy pár szót, ahogy már mondtam németül és viszonylag jól beszélek románul, de soha nem tudtam volna a gondolataimat, ilyen egyenletes szépséggel összerakni. Igent mondasz?

Ljubica: /nevetve/Mire, István?

István: Leszel a feleségem?

Ljubica: /nevetve/ Persze, hogy lesz a feleséged, ha te is úgy gondolod, most úgy sincs itt senki, táncolhatunk egy.

István: Itt a folyosón, hajnalban?

Ljubica: Miért ne? A zene legyen a te fejedben, akárcsak az én fejemben is ott. Képzeld azt, hogy egy hintaszéken ülünk és himbálódzunk, csak éppen a lábunkon, de tesszük táncolva. Olyan lesz mindkett?nk, mint egy nagy gombolyag fonal, ami jól összekeveredik, azután kilazul. Volt neked valamikor jojó?

István: /mosolyogva/ Egészen kis koromban, úgy emlékszem volt. Jó, nem hazudok /nevet/ biztosan volt!

Ljubica: Akkor olyan lesz, mint amikor elenged és visszapattan és elenged és visszapattan a tenyérhez.

István: Ki lesz a jojó és ki a tenyér?

Ljubica: /mérgesen/ Mind a kett? jojó és mind a kett? tenyér vagyunk, jól van így?

István: /nevetve/ A kék kompozíciód után, kék zenére szeretnék táncolni! Gyere!

/Átkarolják egymást és lassan, lágyan elkezdenek táncolni és táncolnak. Hátul nyílik egy ajtó, belép Éva n?vér./

Éva n?vér: /Nesztelenül odaoson, megfogja István karját, suttogva ráförmed/István, én tudom, hogy egy órán belül elhagyja az intézetet, de legyenek tekintettel azokra, akik pihennének.

István: Olyan hamar mennem kell?

Éva n?vér: Nézzen az órájára!

/István megnézi az óráját/

István: Úgy elrohant az éjszaka! Már tudom, miért mondják a nótában: „bárcsak ez az éjszaka, három hétig mindig tartana…”. Én azt hittem, hogy t?zijáték van kint, vagy valahonnan, képzeleten túlról er?södik egyre a fény, s lám reggel lett. Tessék nyugodtan befáradni az ügyeleti szobába, csendben maradunk.

Éva n?vér: István kérem, ne beszéljen ilyen kioktató hangon!

István: Távol álljon t?lem, csak meg akartam nyugtatni.

/Éva n?vér megfordul és elmegy./

István: Sokkal csendesebben táncoljunk, gyere közelebb. Nem is nagyon kell a lábakkal, elég, ha deréktól felfelé repülünk.

Ljubica: Nálunk tegnap, örökre elvitték Jolánkát.

István: Meggyógyult?

Ljubica: Nem emlékszel Jolánkára, a kicsi, alacsony, szepl?s lányra?

István: Á, dehogynem. Szóval eljött az órája szegénynek. Sándor bátyám, egy hete kapott örökre behívót.

Ljubica: Milyen szomorú, de örül, hogy te most gyógyult mész haza. Majd meglátogatsz?

István: A jegyesem vagy! Tudnod kell, hogy nagyon hamar be kell vonulnom, fogalmam sincs, hogy az új szabályok szerint meddig tart a szolgálat. Megvársz?

Ljubica: Ne kérdezz ostobaság! Hogy elfutott az id?, már semmi nem kék odakint. Minden fehér, olyan vakító ez a reggel napfelkelés.

/Egy ajtón át belép Zilbermann doktor./

Zilbermann: Jó reggelt fiatalok, látom túl sok az er?. István a maga esetében ez a gyógyulást alá is támasztja, de Ljubicának jó lenne, nem kiönteni az összes vizét a kulacsból. ? még a Szahara közepén van és a cél, hogy elérje az oázist, majd kijusson a sivatagból, ahogyan maga is. Kiállítottam a zárójelentést, át is adom. Hogy megkönnyítsem a helyzetét, úgy fogalmaztam, még legalább egy hónapig szüksége van az er?södésre, illetve egy ilyen hosszas kezelés után ajánlatos lenne, ha egészségügyisnek osztanák be. Az el?z? útmutatást bizonyosan figyelembe veszik, utóbbit tekintse olyannak, mint a kutya vacsoráját, vagy csak valamivel jobb esély?nek. Ki tudja, fiatal és most már egészséges. Aztán becsüljék meg egymást! Menjen, szedel?zködjön, nagy itt a forgalom. Tudja, minden üresed? ágyra szükség van.

/István elhagyja a színt, Ljubica meginog. Zilbermann megfogja, hogy el ne essen./

Zilbermann F?orvos: Kislány, miért er?ltette így meg magát? Várjon, hozok egy széket!

 /Kilép a színr?l, pillanatok alatt újra megjelenik egy székkel./

Zilbermann F?orvos: Üljön le, amíg István el?kerül, aztán majd magával is foglalkozunk!

/István már felöltözve, táskájával visszatér./

István: Úrikisasszony lettél menyasszonyom! Üldögélünk, üldögélünk?

Zilbermann F?orvos: Na hallja, végigtáncoltatta vele az éjszakát! Menjen Isten hírével, és lehet?leg soha ne kerüljön ide vissza, ezt kívánom. Most búcsúzzanak el egymástól!

/A fiatalok megfogják egymás kezét, egymással szemben állva hosszasan nézik egymást. István szorosan magához öleli Ljubicát és megcsókolja.

Zilbermann doktor elfordul. István megsimogatja Ljubica haját és elengedi./

István: Most megyek, de nem örökre. Az els? látogatási napon itt is vagyok. Vigyázz magadra kedves!

Ljubica: Nagyon vigyázz magadra István!

/István hátat fordít és elmegy. Ljubica visszazuhan a székbe, már ülni is alig bír. A vizsgálóból kirohanó Éva n?vér és Zilbermann doktor, végigfektetik egy – folyosón lev? – pótágyon. A f?orvos a n?vérhez szól./

Zilbermann f?orvos: Maga most menjen el egy kicsit!

Éva n?vér: Igenis! /elmegy/

F?orvos: Kislány, szedje össze magát, sok er?re van szüksége, ha meg akar gyógyulni. Meg kell a maga életét is mentenem!

Lubica: /a kimerültségt?l alig érthet? hangon/ Az én életem már megmenekült, örökre odaadtam Istvánnak, nála van. Mi lesz velem, az nem számít. Akár így, akár úgy, az életem megmenekült, az az Istváné örökre.

Mnogo mislim na Tebe i ljubim te sa mojim sestrama. Piši mi , molim te.  KaÃ?¾i i…

Ja sam Tvoj, Ti si moja… Kazao sam da mi pišeš. Mnogo Te ljubi i grli István.

Éva n?vér: Fordítsa… Mit mond?

Zilbermann doktor: A szöveg kb. Azt jelenti: Sokat gondolok rád és csókollak, szeretlek a n?véreimmel együtt. Kérlek, írj nekem. Mondd és… Nem tudom kibogozni a szót… Én a tied vagyok, Te az enyém.

Azt mondtam, hagy írjon… Szerintem: Kérlek, írj. Nagyon szeretlek téged István, és ölellek.

/ Függöny /