Bakkné Szentesi Csilla : de bocsásd meg a mi vétkeinket

*

Amíg néném szoknyájába bújtam

drága anyám harcban állt a kórral,

tette értem, voltam szeme fénye,

nem értettem, hogy ugyan mi végre

nincs mellettem, akit úgy imádnék,

isten adta legszebbik ajándék.

Ki ringatott – nem emlékszem arra -,

szülőanyám, mondták, az Etuska,

mégis más ki fejem simogatta,

nádfedeles magányom oszlatta.

Három év mi pihent gyermekvállon,

nem sejtettem, mért nem engem ápol,

kórteremből menve visszanézett,

hogy másért sírtam, könnye el?tévedt.

 

 

***

Most itt állok. Szemed hályogában

régi emlék sejlik bánat-ágyban,

szívem hasad utolsó szavadtól:

bocsáss meg, ha nem adtam magamból.

 

 

***

Odakint a fagyos szél feléledt,

úgy tombolt, hogy csontjaimba égett,

lábam roggyant, egy pad nagyon vonzott,

fülemben, hogy ráztak egy kolompot.

 

 

***

Másnap délben kezemben az inge,

rajta vérfolt, még az is áldott dísze..

Hogy káromoltam akkor a jó Istent!

 …de  bocsásd meg a mi vétkeinket!

 

 

Domján Edit: Köszönet mindenért

http://www.youtube.com/watch?v=bc2Voj15ce8

Legutóbb szerkesztette - Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 299 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.