Avi Ben Giora. : Pilóták szentjei

*

 

 

A legtöbb bevonuló arról álmodozott, hogy egyszer majd ő is kipróbálhatja, milyen érzés lehet kiugrani egy repülőgépből. Előzőleg persze sok alkalmassági vizsgán kellett megfelelni, és ha alkalmasnak is tűnt, nem mindig jutott el a kiképzés végére. Sok mindenen ment addig keresztül a jelentkező, amíg megkaphatta a vágyott piros sapkát, ami az ejtőernyősök jelzése volt a hadseregben. Nem tartottam magamat erre megfelelőnek és nem is jelentkeztem, de a sors mégis úgy hozta, hogy kénytelen voltam megpróbálni. Akik a légierőhöz kerültek, ha nem is pilótának, a legtöbbjüknek megvolt az a pár ugrása. Nem a kiképzés nehézségeivel akarom untatni az olvasót, hanem egy megtörtént dolgot szeretnék elmesélni.

 

Juvál, amikor bevonult, az ejtőernyősökhöz jelentkezett. Miután végigment az összes „szűrésen” és alkalmasnak nyilvánították, több társával együtt elkezdték a kiképzést. Az első reggelen már hajnali ötkor felébresztették a társaságot.

– Mi ez, mi történt? – méltatlankodott az egyikük. – Másutt csak hatkor van ébresztő, itt meg már ötkor kiverik az embert az ágyból?

– Ha nem tetszik, még elmehetsz – mondták neki. – Senki nem kötelezett rá, hogy ide gyere. Te magadtól jöttél.

Félig sötétben tapogatózva mindenki megkereste a maga felszerelését. őt perc alatt már sorakoztak is hármas sorokban, ahogy azt alapkiképzés során megtanulták. Kicsit fáztak, de mindenki állt, és várt fegyelmezetten. Kis idő után aztán megjelent a kiképző tiszt.

– Jó reggelt, üdvözlök mindenkit! Gondolom sokatoknak nincs ínyére az egy órával előbbi ébresztő, de ez az ejtőernyősök bázisa. Itt minden másképpen van. Ha valakinek nincsen ínyére ez, az most kiléphet és távozhat. A továbbiakban semmilyen hátránya sem származik ebből.

Senki sem mozdult.

Már csak a büszkeségük miatt sem lépett volna ki ilyenkor senki. Akik aztán később, saját kérésre abbahagyták, azok mindig az első hónap után léptek vissza a további „tortúráktól”. Általában őt–hat hét után a jelentkezők eljutnak addig a fokig, hogy repülőre szállhatnak és végrehajthassák az első ugrást. Ez nem késleltetett ugrás, amikor az ejtőernyős maga nyitja, hanem az ugrás után azonnal nyílik az ernyő. Ilyenkor persze megy a nagy viccelődés, miután a hátukra veszik a hátizsákot, hogy mi van akkor, ha az ugrás után nem nyílik az ernyő.

– Akkor nem sokat tehetnek – oktatta az újoncokat a kiképző. – Földet érés után jelentkezik ugyanabban a raktárban, ahol a rosszat felvételezte.

Soha sem kísérte ezt a kijelentést hangos nevetés vagy elismerés, mivel a legtöbben azért tartottak attól, hogy ez mégis bekövetkezhet. De ennek a valószínűsége egy az ezerhez volt. Amit rögtön az elején megtanítanak – és ez tart szinte a legtovább –, az az ejtőernyő gondos és precíz összehajtogatása. Első látásra mindenki lehetetlen feladatnak látja úgy elrendezni a köteleket és úgy élire hajtogatni a selymet, ahogy azt kell. De gyakorlat teszi a mestert. Miután ezt valaki már perfekt tudja ez sem elég még, mert fő a biztonság. Sorozatosan próbálják és tesztelik az ernyőket, hogy az valóban úgy van–e összehajtogatva és becsomagolva, ahogy az előírásnak megfelel. Egyszóval, ellenőrzik a működőképességet többszörösen is. Csak a legalább tucatszor tesztelt ejtőernyő kerül bevetésre. Akik a kiképzés első stádiumában esnek ki, azok, ha akarnak, maradhatnak az egységnél, de csak ernyőhajtogatók illetve tesztelők lehetnek. Sokan lebecsülik ezeket a „veszteseket”, pedig sokszor rengeteg múlik rajtuk. Vannak, akik ezzel a tudással aztán a légierőhöz mennek át, és ők azok, akik a katapultáláskor kinyíló „életmentő” ejtőernyők beszerelésére specializálódnak. Őket hívják itt a szenteknek. Valahol tényleg azoknak is tekinthetők, hiszen egy olyan alkalommal, amikor műszaki vagy más ok miatt a pilótának katapultálnia kell, annak köszönheti az életét, a menekülését, aki összeállította az ejtőernyőt. Soha senki nem beszél ezekről a technikusokról, és nincs is valami megbecsült helyük sem.

  

Juvál már vagy hatodik bevetésére készült aznap.

– Nézzétek meg a hidraulikát – utasította a technikusokat. – Valami nem rendesen működik. A földet érésnél érzem, hogy valami nincsen rendben.

– Megnézzük, „főnök” – viccelődtek a technikusok. Egy–egy bevetés közt nem sok idő telik el. Legtöbbször csak feltöltik újra a gépet, és már indul is. Ha a pilóta jelent valami rendellenességet, csupán akkor néznek utána, mi is az. Most is éppen ez történt.

– Szivárog az olaj – jelentette ki az egyik technikus. – Ki kell cserélni az egész olajcsövet.

– Mennyi időbe telik? – kérdezte Juvál.

– Órabérben dolgozol talán?

– Nem, de tudjátok, mi van, ha valaki időben nem tud visszatérni a bevetésre.

– Most mi fontosabb neked? Az hogy újra oszd az áldást, vagy az, hogy biztonságban visszaérj?

– Mind a kettő!

– Akkor meg várd ki a sorodat!

A technikusok neki is álltak, és pár pillanat alatt kijavították a hibát. Juvál végig ott asszisztált a fejük felett állva.

– Szóval, akkor indulhatok ezzel újra bevetésre?

– Indulhatsz. Aztán ha már fent leszel, szólj néhány szót ott fent, hogy ha valami nem várt dolog történne, akkor megkapd a megfelelő védelmet.

– Mondd, ez olyan ejtőernyős vicc, mint, hogyha nem nyílik, akkor kérjek másikat?

– Olyasmi, de nem egészen. Ezt kissé nehezebb kicseréltetni, mint egy ejtőernyőt.

– Akkor „jella”. Adjatok egy kis indító energiát a „pléhmadárnak”.

Bemászott ismét a helyére, és bekapcsolta a fedélzeti műszereket, meg ellenőrizte a rádióösszeköttetést és navigációt. Recsegve beszólt a földi irányítás.

– Hol a fenében voltál Juvál? Miért csak most akarsz startolni?

– Ki kellett cserélni a hidraulika egyik olajcsövét. Most már minden rendben. Indulásra készen állok.

– A hármas kigurulóra menj, és lassan melegíts, amíg engedélyt kapsz.

– Értve! Indulok.

Lassan elindította a gépet és kezdett kigurulni a megadott starthelyre. Közben egyfolytában figyelte a műszerfalat, nem jelez–e valami meghibásodást, de nem tapasztalt semmi rendelleneset.

– Juvál, itt az irányítás. Startolj! Irány dél kettő negyven. A célpont elérése után jelentkezz további utasításra.

A gázkart teljes fokozatra húzta. A hajtómű felbőgött. Lassan kezdte kiengedni a fékeket és a gép nekilódult, majd miután a megfelelő sebességet elérte, a levegőbe emelkedett. Tiszta napos idő volt, így a látótávolság a többszörösére nőtt, mint amikor az első bevetésen volt. Ellenőrizte a helyes irányt és kezdte magában számolni, hogy körülbelül mennyi időbe telik, amíg megszabadul a célpont felett a gyilkos terhétől, hogy utána visszatérjen a bázisra. Hamarosan megpillantotta a célpontokat. Adásra kapcsolta a rádiót és bejelentkezett.

– A célponthoz közelitek. További utasítást kérek.

– Magasság hét–nyolcszáz méter. Használd az irányzékot beállító automatikus rendszert. Fontos, hogy csak a célpontok kapjanak találatot, és ne tévedjen máshova bomba.

Kioldotta a bombákat aztán megemelte vissza a gépet és ráállt a visszafelé vivő pályára. Már a Negev sivatag fölött járt, amikor az egyik műszer hirtelen villogni kezdett.

– A hajtómű – állapította meg. – Mi a fene történhetett? – De sokáig nem tudott ezen okoskodni, mert egyre–másra gyúltak ki a hibákat jelző fények. – Folyik az olaj, és az üzemanyag is szivárog. Kibírja a bázisig, vagy megpróbálom levinni valahogy a sivatagba.

Az irányítótoronytól engedélyt kért az útvonal változtatásra.

– Mi történt?

– Szivárog az üzemanyag és az olaj. A hajtómű kezd kihagyni. Megpróbálok a legközelebbi bázisra eljutni, de ha nem megy, akkor leviszem valahol a sivatagban.

– Azonnal katapultálj! Azzal ne is kísérletezz, hogy eléred a legközelebbi bázist, és ott kényszerleszállásra időben kapj engedélyt. A magad és mások épségét is kockáztatod. Ne várd meg, amíg begyullad valami. A sivatagban meg nem tudsz hova leszállni, anélkül, hogy ne robbanjon fel az egész gép. Adj még egy utolsó helyzet–meghatározást, hogy felírhassam az utolsó pozíciót, hogy oda irányíthassam a mentést.

Juvál bemondta a kért adatokat, utána a pilótaülés alatt meghúzta a katapultáló szerkezet kioldóját. Nagy csattanással vágódott ki a szabadba az üléssel együtt. Röviddel az esemény után a gép lángba borult. Még nem nyílt ki az ejtőernyő és Juvál kezdett ideges lenni. Aztán megnyugodott, mert egy nagy rántást érzett és ebből tudta, hogy ez rendben van. Szerencsésen földet ért, és pár pillanat múlva már halotta is a mentőhelikopterek hangját.

 

Alig telt el egy fél év az esemény után, amikor is egy előadásra hívták el, hogy beszéljen a legutóbbi esetéről. Az előadás befejezése után egy fiatal fiú lépett hozzá.

– Bocsánat, hogy zavarlak. Én voltam az angyal annak idején.

– Ki voltál te?

– A „szent”. Én hajtogattam a mentőernyőt bele a katapultba. Áron vagyok.

Juválnak most ugrott be, hogy akikről szinte soha sem tudtak ő, meg a társai, és akinek a kezében volt az élete, minden eshetőségre az most itt áll előtte.

– Szóval te voltál az a technikus, aki a „menekülési útvonalat” biztosította.

– Ti soha sem tudjátok meg, ki is volt az, aki az ernyőt hajtogatta és behelyezte. Mindegyikőtöknek van egy ilyen „védőszárnyakat adó szentje”, csak szerencsére ritkán kerül sor arra, hogy használni is kelljen. Most kellett sajnos, és én vettem a bátorságot, hogy „felfedjem” kilétemet.

– Kösz pajtás. És köszönöm a társaim nevében is.

Miután elbúcsúztak, Juvál hosszasan elmerenget. – Tényleg, mennyire nem veszünk tudomást ilyen apró emberekről, akiknek nagysága és fontossága egy adott helyzetben derül csak ki. Lehetséges, hogy mindenkinek van egy ilyen „védelmet nyújtó ernyője”, és ehhez még pilótának sem muszáj lennie? Hányszor van ember olyan helyzetben, hogy a veszély torkában van és csodával határos módon, mégis megmenekül. Kétségtelen, hogy Áron is közrejátszott abban, hogy megmenekültem, de az a bizonyos „védőszárny” működése nem csak az ő keze munkájának köszönhető. Ez a SORS keze volt. Az pedig néha kegyes, de néha kegyetlen is tud lenni. Most kegyes volt hozzám.

De így lesz–e mindenkor?

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.