– Persze. Nálunk ez családi haggyámán.
– Hagyományt akart mondani.
– Nem. Haggyámán. Testvérem mindig rám szólt: haggyá mán a zenéddel, mert fejbe csaplak. Az ő füle nem volt elég vájatos.
– Csapjunk a közepébe. Lenyűgöző írásai vannak. Hogyan csinálja?
– Egyszerű. Nekem ugyanis nyűg az írás. Éva asszony szerint is nagyon nyűgös vagyok.
– És mitől, ha szabadna kérdeznem?
– Ínyenchúzódásom lett.
– Na ne! És ezt hogy szerezte?
– Éva asszony diósbájglit akart sütni. Ő tudja, hogy nagy ínyenc vagyok. A fára viszont nekem kellett felmászni a dióért. Hát, mit mondjak, leestem róla.
– Nem nagy ügy. Maga artista volt valamikor. Azoknak tanították a műesést.
– Csakhogy ez egy valódi esés volt. Arra nem tanított senki.
– Magától se jött rá?
– Arra igen, hogy többé ne másszak fára. Mert akkor megint ínyenchúzódásom lesz. Az pedig nagyon leköt.
– Igen?
– Ach, ja. Ide az ágyhoz.
– Tereljük másra a szót. Egyik novellája a kottalapozóról szól, a másik az üstdobosról. Több olvasója is észrevette, hogy kötődik a zenéhez.
– Persze. Nálunk ez családi haggyámán.
– Hagyományt akart mondani.
– Nem. Haggyámán. Testvérem mindig rám szólt: haggyá mán a zenéddel, mert fejbe csaplak. Az ő füle nem volt elég vájatos.
– Ennek ellenére, gondolom, örül neki, hogy egyre gyakrabban jelennek meg az írásai.
– Inkább tart tőle.
– Hogy–hogy?
– Mert neki a rémálmaiban jelennek meg. Mondta is a múltkor: megint át kellett menjek a túloldalra.
– Miért?
– Megjelent egy írásom a szeme előtt. De ügyes gyerek. Kikerülte.
– Nem csoda. Ő is artista volt. Ha jól emlékszem trióban szerepeltek.
– Nem csak ott. Sok más helyütt is. Érdekes, éppen Rióban nem léptünk fel soha. Még Riával sem. Pedig ő énekel is. Mi meg szambáztunk volna. De nem jött össze. Mint ahogy az új autóra való sem jött össze. Pedig most kéne. Hiába építették ezt a sok gyalogjárdát, ha nem tudok gyalogolni.
– Hál’istennek, írni még tud.
– Meg olvasni is. Pedig sokan hiszik rólam, hogy analfabéta vagyok. Holott én is jártam iskolába.
– Ha egy pár szóban ecsetelné nekünk…
– Az nem megy. Ecsetelni a Gyürk szokott, őt viszont elnyelte egy mély festékesbödön. Inkább szóban, ha lehet. Vagy írásban.
– Szóban. Az írás nyűg. Most már én is tudom. Hogy viszonyult a Ketye–Kütyü Disznó sikeréhez. Nemrég jelent meg a Sikolyban. Azóta sokan sikonganak. Nem teher a népszerűség?
– Ajjaj! De még mekkora! Fogadnom is kellett egy tehertaxit. Aztán meg a horvát rádió is interjúzik velem.
– Látszik. Elég nyúzottul néz ki. Mint akit meginternyúztak.
– Nem is hagyom magam lefotózni.
– Akkor ezt hagyjuk. Inkább a terveiről beszéljen.
– A terveim? Meg akarom írni az egész zenekart. Ebből kottányit sem engedek. Például a brácsást. Erre egy cigánynóta ichletett: három mázsa köménymag, jaj, de brácsó legény vagy. Meg a xilofonost is. Manapság a mobilfónok idejében az emberek elfelejtkeznek a xilofonosról. Nem volna szabad. Aztán ott van még a Klari felesége is. A Klarinét is meg kell írjam. Olyan szép hangja van, nem is tudom, hogy fogom írásban kifejezni.
– Ugyan! Magának ez könnyen megy. A nyelve…
– Fel van vágva. Éva szerint is sokat pofázok. Vissza. Pedig nem volna szabad. Az orvos is mondta. Aki visszapofázik, az előbb–utóbb ráfizet. Az én koromban meg már nagyon kell vigyázni. Főleg most, hogy már nem tudok a sarkamra állni.
– Kiszolgáltatottnak érzi magát?
– Kiszolgáltnak. Ágyba kapom a reggelit.
– Írni is az ágyban szokott.
– Azt nem. Ott csak früstökölök meg pajzánkodom.
– Köszönjük szépen, hogy vállalkozott a riportalany szerepére. Az olvasói is nyilván örülni fognak, amiért így egy kicsivel jobban megismerhetik Önt.
– Inkább annak örüljenek, hogy egyáltalán olvashatnak. Akár engedély nélkül is. Mert, ha nem örülnek, egy sort sem írok többet.
– Megnyugtatom. Nem kell letennie a tollat.
– Tollat ma már nem használok, csak a párnában.
– Nos, akkor fúrja párnába a kezét és írjon, amivel akar. Csak írjon. Változatlan lendülettel.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.14. @ 10:24 :: Bányai Tamás