Tarány Sándor : A ragadozó

Éhes volt, mint mindig.

Éhes volt, mint mindig.

Egyfajta hibernációs, de mégis félig éber állapotban töltötte napjait. Persze némi eufémizmus napoknak nevezni a ciklusokat, hisz a bolygó két nap körül keringett egy egészen bonyolult pályán, néhány óriásbolygóval együtt, és a ciklusonkénti alkalmi sötétséget, vagy inkább félhomályt az a szerencsés együttállás okozta, ha legalább az egyik napot eltakarta a szomszédos óriások valamelyike. Olyankor nagyobb portyákat lehetett tenni a felszínen, prédára lesve. A hosszú nappalok gyilkos fénye néhány lélegzetvétel alatt megölte volna bármennyire vastag és kemény bőr borította testét.

Már nem is emlékezett, hány ciklus óta nem került a szeme elé préda. A többiek, ha voltak, mind elrejtőztek előle, mert ő volt a legnagyobb, leggyilkosabb és legéhesebb közülük.

Egy alkalommal ismeretlen dolog borzolta fel rég nem használt érzékszerveit. Néhány kisméretű repülő lény került a közelébe. Felkészült a támadásra, mind a tizenkét lábát maga alá húzta, hogy amikor kell, acélrugóként röpítsék fel nehéz testét. Csak várt és figyelt. Feneketlen gyomrába belemart az éhség, fájdalmában megmozdult. A lények megrebbentek, majd elérhetetlen magasságban lebegve felé fordultak. Látta és érzékelte minden szervével, hogy rendkívül gyors kommunikáció zajlik köztük. A tanácskozás közben lassan közelebb sodródtak.

– Most! – csalhatatlan ösztönnel felugrott, és mindkét lényt elkapta ormótlan fogókarmaival. Lerántotta a por és kövek közé. Csikorgó fémes hangot adtak, amikor összeroppantotta őket hatalmas őrlőfogaival.

– Furcsa lények voltak, és kicsik – gondolta. Feneketlen étvágyát inkább felkorbácsolták, mint csillapították volna.

 

– Mi a franc volt ez? – Valami kőkupac hirtelen felröpült, és elsodorta mindkét szondát.

– Charley! Tekerd vissza a felvevőt, és lassítva nézzük meg, mi történt. Közben John, te figyeld, mit rögzítettek a műszerek.

Nyolc szempár figyelte a monitort lélegzetvisszafojtva. A szondák imbolygó mozgásától mindannyian enyhe émelygést éreztek. A felszínen tomboló viharos erejű szelek miatt állandóan korrigálni kellett a repülésüket. Végigpásztázta a kamera a kietlen köves tájat, ércek után kutatva. Egyszer csak egy hatalmas kőrakás megmozdult, és mindkét kamera rászegeződött. Mérések ezreit végezték el másodpercek alatt a műszerek. Elemezték a kövek összetételét, szerkezetét.

– Főnök, ez a micsoda rendkívül bonyolult belső mintával rendelkezik – szólt Charley. – Olyan, mintha egy kiszáradt, bazi nagy kőrovar lenne.

– De akkor miért mozgott? Hiszen akkora, és olyan anyagból van, hogy még ezek az erős szelek sem tudnák megmozdítani.

– Akkor valószínűleg csak valami tektonikus rezgés miatt mozgott.

– Ok mérnök úr – mondta, úgy ejtve ki a mérnök szót, mintha valami obszcén dolgot mondana –, akkor küldjük oda a teknőst! Az elég nagy, hogy megfutamítson minden k*rva űrkukacot, még ha akkora is, mint egy vasúti kocsi.

A teknős egy nagy, önjáró páncélozott automata volt, mini atomreaktorral, és minden eszközzel felszerelve, amit bele tudtak zsúfolni a szerény kis tizenöt tonna meteorálló páncélja alá. Ezt a páncélozott járművet igazából nem hivatalosan hozták magukkal, egy illegális aukción vásárolta a főnök, gondolván, hogy jó szolgálatot tehet majd, ha a meteorövben keringő kisbolygók felszínén behúzódhatnak a bányamérnökök a páncélja alá. Nos, ebben igaza is lett, legalább tíz alkalommal mentette meg a kutatócsoport tagjait egy kiadós meteor általi főbekólintástól.

 

A teknős a lebegtetőt bekapcsolva siklott méltóságteljesen a célpont felé. Kamerái pásztázták a tájat, és a mérnökök feszülten figyelték a monitorokat. Az űrhajó a felszín felett párszáz méterrel siklott utána. Minkét meteorelhárító ágyú készenlétben, élesítve.

Újra mozgást észlelt. Valami sokkal nagyobb lény közeledett felé, mint az előzőek. Megint készült az ugrásra.

– Nézd, Főnök! Ott, annál a nagy kőkupacnál milyen furán fújja a szél a homokot – mondta Charley. – Nézzük meg csak közelebbről! – És azonnal arra kormányozta a hajót.

– Hű, az anyját! – ordított fel. A szeme sarkából vette csak észre, hogy felemelkedik a talaj. Tonnányi sziklák röppennek, mint a tollpihék, és egy rendkívül gyors, és hatalmas árny száguld feléjük. Csupán kiváló reflexeinek köszönhette, hogy egy villámgyors csuklómozdulattal kitért az űrhajó felé száguldó veszedelem elől.

Elvétette az ugrást, s habár nem történt ilyen már sok-ezer ciklus óta vele, azzal a lendülettel elkapta a gazdátlanul lebegő másik lényt.

– Hé Charley! Nézd, elkapta a teknőst. Mindjárt felrobban a minireaktor.

Biztonságos távolságból figyelték a lényt, ahogy befalja a vagyont érő szerkezetet.

Felborította, és ahogy ezer ciklus alatt beivódott a mozdulataiba, feltépte a hasát, és elkezdte falatozni. Érezte, hogy fáj, és valami sugárzóan forró önti el emésztőrendszerét, de rendületlenül folytatta a táplálkozást.

– Így megy ez – böfögte fel a fájdalmas igazságot, két harapás között.

Legutóbb szerkesztette - Tarány Sándor
Szerző Tarány Sándor 0 Írás
Programozó vagyok, webprogramozással foglalkozom. Újabban újra írok ezt-azt. A verseim mellé tett képek 90%-ban szintén a saját munkáim. Kedvesemnek készített weboldal címe: A suttogók