H.Pulai Éva : Márai Sándor – 1900. április 11.-én született

Márai Sándor, eredeti nevén Grosschmid Sándor (Kassa, 1900. április 11. ââ?¬â?? San Diego, Kalifornia, 1989. február 22.) magyar író, költ?, újságíró.

 

Az egyik legkülönösebb életúttal bíró 20. századi magyar író. Már az 1930-as években korának egyik legismertebb és legelismertebb írói közé tartozott. Amikor azonban 1948-ban elhagyta hazáját, tudatosan és következetesen kiiktatták m?veit a hazai irodalmi életb?l, és haláláig a nevét is alig ejtették ki. Ezt nemcsak emigráns létének és bolsevizmus-ellenességének köszönhette, hanem annak is, hogy ? volt a magyar polgárság irodalmi képvisel?je, s err?l az osztályról sokáig semmi jót sem lehetett állítani. Márai azonban a klasszikus polgári eszményeknél értékesebbet nem talált, így kötelességének tartotta, hogy ezeknek az eszményeknek hangot adjon m?veiben.

Az 1980-as években már lehet?vé válhatott volna munkáinak hazai kiadása, de ? megfogadta, hogy amíg Magyarországon megszálló csapatok tartózkodnak, s nem lesz demokratikus választás, addig semminek a kiadásához és el?adásához nem járul hozzá. Életm?sorozatának újrakiadása halála után, 1990-ben indult el. Ugyanebben az évben posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták.

1900-19 – Családi háttere, tanulmányai

.

Márai Sándor 1900. április 11-én látta meg a napvilágot Kassán. Felmen?i szászok voltak, családneve eredetileg Grosschmid volt. Tekintve hogy a Grosschmid család nemzedékeken keresztül ?rz?je volt az elit polgári értékrendnek, természetesen Márai is ebben a szellemben nevelkedett.

Err?l így írt az Egy polgár vallomásaiban: …„a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak. […] Apai dédanyám Országh-lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztvisel?k, katonatisztek.”

Márai két nagybátyja és apja jogtudós volt, és kés?bb ? is beiratkozott jogi karra. Ennek a háttérnek köszönhet?en Márai már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. Családjával Kassán élt; számára Kassa maradt az az “örök város”, ami után mindig is vágyódott, különösen emigrációjában.

Márai Sándornak három testvére volt: Kató, Géza, és Gábor. Géza Radványi néven vált világhír? rendez?vé. Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy Sándor megkapja a megfelel? polgári neveltetést: hat és kilenc éves kora között házitanítóhoz járt, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai F?gimnáziumába. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913-14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután a családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Pestre a Budapesti II. Kerületi Érseki Katolikus F?gimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem t?rte jól, így egy évvel kés?bb már újra Kassán tanult. A VII. osztályt két helyen végezte: a Kassai Gimnáziumban és az Eperjesi Katholikus F?gimnáziumban. Utóbbiban érettségizett 1917-ben.

Az iskolaváltásoknak két oka lehetett: egyrészt a premontreiek nem t?rték kihívó, bohém stílusút öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére Márai már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböz? napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szükség álnévre, hogy a m?vészi pályaválasztással ne hozzanak szégyent a családi névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ? is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges. Egy barátjához 1917-ben írt levelében így vallott err?l:

„Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös. […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.”

1918 ?szén Budapestre költözött. Tanulmányait a jogi karon kezdte, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg els?ként Emlékkönyv cím? nagysiker? verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezs?nek is tetszett, véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekez? életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején újságíróként tevékenykedett: riportokat készített, könyvekr?l írt kritikákat, és publikálta m?veit.

.

1919-28 – Egy polgár világpolgár lesz

A Tanácsköztársaság bukása után családja jobbnak látta, ha elhagyja az országot biztonsági okokból, így Márai Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbert?l az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Lipcséb?l Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több lap állandó munkatársa lett. Írt többek között Drache, a Simplicissimus, és a Frankfurter Zeitung und Handelsblatt cím? lapokba.

Ekkor már ismerte kés?bbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki hat évtizeden át végig h? társa maradt. (Az asszony családja egyébként Kassa egyik legtehet?sebbje volt.)

Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekb?l merítette írásainak témáit. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nem csak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, (a rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszín?ségének, széles kör? ismereteinek köszönhet?en ?t kérték meg, hogy fordítsa le Franz Kafka egyik elbeszélését 1921-ben, melyet több másik követett. Németországban 1923-ig élt. Annak ellenére, hogy külföldi tartózkodása alatt sikeres újságíróvá vált, ezekre az évekre keser? szájízzel tekintett vissza. Úgy érezte, hogy Berlinben nagyon sokan kihasználták.

Lolával Budapesten 1923. április 17-én kötöttek házasságot. Polgári esküv? volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig zsidó származású volt. (Férje, hogy meg tudja védeni feleségét, megkérte, hogy térjen át a római katolikus hitre, és csak annak megtörténte után, 1936-ban tartottak egyházi esküv?t.) 1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett bel?le. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték magukat. Két évvel kés?bb Közel-Keletre utazott három hónapra. Élményeit Istenek nyomában cím? írásában összegezte 1927-ben, mely a kelet kultúráját és gondolkodásmódját mutatta be.

1928-48 – Elismert íróvá válik

1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. Ez a városrész (Krisztinaváros) akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédjai közé tartozott Kosztolányi Dezs? is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az els? szerelem cím? regényét.

Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehet?. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914-1930 cím? képeskönyvet, mely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki A zendül?k cím? m?vét, amely a kor kamaszainak világát és a háború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be.

1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel. A könyvben így írt az idegenség érzetér?l: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…”

Még ebben az évben látott napvilágot M?soron kívül címen megjelent tárcáinak gy?jteményes kötete, melyet a Csutora követett 1932-ben. Id?vel Márai Sándor korának egyik legnépszer?bb és legelismertebb írójává vált—nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ? is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a magyar PEN Klub-nak, felolvasásokat tartott a rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat cím? folyóiratba.

1934-ben írta meg egyik legmaradandóbb m?vét az Egy polgár vallomásait, amely f?leg önéletrajzi elemekb?l állt. A m? második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az els? kötet megjelenésekor. [2] E m?ve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt.

Amikor 1935 januárjában a világhír? író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte kollégáját. (Az író stílusát egyébként sokan Mannéhoz hasonlítják.)

Ez év augusztusában és szeptemberében Lolával Londonban tartózkodtak. Márai londoni élményeit kés?bb a Napnyugati ?rjáratban foglalta össze.

1936-ban Kabala címmel cikkgy?jteményt jelentetett meg; a m?be els?sorban filozófikus cikkeket válogatott, csakúgy, mint kés?bb a Napnyugati ?rjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta (ez a téma egyébként Márait élete végéig elkísérte). „Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!” – írta.

Hogy íróként eleget tegyen az „Európa-egyesítésnek”, tagja lett a La Fontaine Társaságnak, melynek els?dleges célja a különböz? nemzetek szellemi együttm?ködésének el?segítése volt. Otthagyta az Újság cím? lapot, és a kor legrangosabb napilapjának, a Pesti Hírlapnak lett a munkatársa. A lapban a mára legendássá vált Vasárnapi Krónikát és a Tegnap és Ma rovatokat szerkesztette 1944-ig.

1937-ben A Féltékenyek c. kétkötetes m?vével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbf?zte A zendül?kben szerepl? Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává. Ez év ?szén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) a bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal visszatért a Felvidékre lapja tudósítójaként.

Az óriási örömöt egy óriási tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor. Néhány héttel születése után a gyerek meghalt. Halála Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt a tragédia után. Kés?bb az Egy kisgyermek halálára c. versében próbált gyászával szembenézni.

A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta. Így írt a Búcsú cím?, a Pesti Hírlapban megjelent cikkében: „Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapel?tt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekm?veket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé.” Majd a cikket így fejezi be: „…s amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.”

1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szinbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílus-bravúr volt, olyan mintha maga Krúdy írta volna. Ezzel a m?vel mesterének állított örök emléket. A könyvben egy vágyott világ, a régi Magyarország elevenedik meg, ami már csak az emlékekben él.

Márai tehetségére az akkori színházak is felfigyeltek. 1940 októberében mutatták be Kaland cím? színdarabját, amelynek alapját a Rendelés el?tt cím? novellája adta. Színpadra viteléhez maga dolgozta át a m?vet, pusztán néhány hét alatt. Eleinte tartott a bukás kudarcától, ám a darab páratlan sikert aratott; összesen 351 alkalommal játszották a Kamaraszínházban.

A Kassai ?rjárat 1941-ben jelent meg. „A háborús felel?sség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál. Ez a munka mintegy folytatása lesz a Napnyugati ?rjárat cím? könyvemnek” – mondta. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrend? terméke, mindaddig, amíg alkotó és h?sies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […] Az igazság annyi, hogy az írók nem mondták ki a válságos pillanatban megfelel? er?vel a varázsszavakat […] Az író a mérték.”

Ezt követte Mágia cím? novelláskötete, melyben ars poeticáját adta közre: „…Felfedeztem, hogy az írás mágia. […] Nem hibbantam meg. […] Keverék szóból, álomból, jelképb?l, érzésb?l, keverék, b?vös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenít? ereje is van.”

1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Föld epigramma-gy?jteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében cím? esszéje, amely akkoriban nagy port kavart, és ami miatt rengeteg támadás érte. Sokak szerint az írás a tömegek manipulálhatóságáról szól, de a háború utáni nevelési feladatokat is megpróbálta felvázolni: „Európa legjobb szellemeinek meggy?z?dése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája,” írta. “A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, meg kell mérni erejét.” Az esszé megjelenése után politikai és pedagógiai szinten egyaránt támadták. Kodolányi János is er?sen bírálta az írást. Visszavágásként Márai azt bizonygatta, hogy Kodolányi—népi íróként—híján volt az „eredend? esztétikai tudásnak” és így nem tudja megítélni hitelesen a m?vet.

Még ebben az évben írta meg talán legismertebb regényét A gyertyák csonkig égnek címmel; ugyanekkor A kassai polgárokból készült drámát is színpadra vitték. Ez év májusában a Magyar Tudományos Akadémia levelez? tagjává választotta. Novemberben részt vett egy írókonferencián, Lillafüreden, aminek célja az volt, hogy megvitassák az írók feladatát a háború alatt. Márai élete végéig vallotta, hogy az íróknak kultúrális missziójuk van a Földön. E korszak regényei és színm?vei rendkívül népszer?vé, és elismertté tették Márai Sándort, itthon és külföldön egyaránt. Erre a sikersorozatra 1943-ban egy súlyos ideggyulladás vetett árnyékot, amely több hónapra ágyba kényszerítette. Ennek ellenére folytatta írói munkáját.

December 6-án a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. Megírta Füves Könyvét is, majd közreadta a Pesti Hírlapban Vasárnapi Krónika címen megjelent írásainak gy?jteményes kötetét, valamint a Sirály cím? m?vét is.

A német csapatok 1944 márciusában szállták meg az országot és a f?várost. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következ?ket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.” Leányfalura magukkal vitték Lola húgát Jacquline-t, és annak két gyermekét, Ivánt és Ágit. Itt találkozott el?ször Babócsay Jánoskával, kés?bb örökbe fogadott fiával is. A kisfiú ekkor kb. hároméves volt. Így emlékezett vissza a naplójában a találkozásra: „Látom a hároméves, sz?ke gyereket, amint a leányfalusi kertben elém áll és bemutatkozik. L. rendezte a bemutatkozást.”

Néhány hét után Losoncra mentek, valószín?leg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. A terv sajnos nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” – írta. Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította.

A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát: 1943-ban megkezdte els? naplóját, a Verses könyv els? darabjait, majd harmadik színm?vét, a Varázst is. A bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költöztek, itt éltek egészen 1948 augusztusáig.

Az elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára cím? versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létr?l, a Mennyb?l az angyalt pedig 1956-ról írta.

Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, “új rend” fog kialakulni az országban. Els? naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyel?re csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint gy?ztesek egy hadszíntérre…” Ugyanebben a m?ben írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megsz?nt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz er?m és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”

Ezek a gondolatok valószín?leg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a szovjet nyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.”

Még az ország elhagyása el?tt megfogalmazta az otthontalanság gondolatát 1945-57-es Naplójában: „Minden háború után vannak témák, melyek élnek, sarjadzanak a leveg?ben […] Most ilyesféle személyfölötti, általános téma lesz az európai irodalomban az otthontalanság.”

1948-52 – Európai emigráció

.

1948-ban dönt? lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki ?ket. Az írónak tulajdonképpen nem maradt más választása, de ett?l függetlenül kemény válságot okozott számára ez a döntés. Választásán több évet töprengett.

Útjuk el?tt Jánoskát örökbe fogadták. El?ször Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó miatt, de 7 hét után Olaszországban, Posillipon telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margitszigetnek és a Lukács fürd?nek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelel?jét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, ami kés?bb a Föld! Föld! címen jelent meg.

Sorsukat több nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósította, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság cím? clevelandi lapban. Az interjúban arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban. Az emigráció két legfontosabb feladatának a magyarok el?ítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát. Utóbbi gondolata a szám?zetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedr?l lehull az ékezet.”

Olaszországban barátjuk Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette ?ket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Azonban Olaszországgal kapcsolatban kétségei támadtak, mivel meggy?z?dése volt, hogy kitör a III. világháború, és akkor ? az oroszok kezére fog kerülni.

Itáliában ezid?tájt azzal vígasztalta magát, hogy ? ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gy?lölhetett volna. Márait kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását -az írást -, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni.

Az emigrációba kényszerült keser? és kilátástalan életérzése egyre er?södött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett els? emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd c. verse, amely a magyar próza egyik legkiemelked?bb alkotása. A vers az emigráns magyarok körében rendkívül népszer?vé vált, tulajdonképpen ez az els? szamizdatunk.

 

Látjátok, feleim, szem’tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? …
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla n?tt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt

 

Három évvel kés?bb a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát a versr?l a M?velt Nép c. lapban. Márai így reagált erre: “Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd cím? versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ?k nincsenek, ma nincs honvágyam.”

Ez az elveszettség-érzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelkitársa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. 1951 Karácsonyán a SZER A kassai polgárok rádióváltozatát közvetítette. Kezd? sora emlékeztet?ül szolgált az egész magyar emigráció számára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletr?l jöttél.”

1952-67 – Amerikai emigráció

.

Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végs? okait állandó levelez?partnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében: „Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rend?ri felügyelet alatt éldegél? hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jöv? a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.” Els? emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg.

Az anyanyelvt?l és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következ?ket jegyezte fel naplójába 1953-ban: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség.  „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – f?zte hozzá.

Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az els? év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temet?t, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…”

1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekr?l. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eld?lt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segít? kezet a bajban. Kés?bb a ’60-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Kés?bb New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyb?l az angyal c. versével üzent a magyaroknak.

 

Mennyb?l az angyal menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

1957-ben ötévi tartózkodás után, megkapta magyar-amerikai állampolgárságát. A következ? évben jelent meg a Napló 1945-57 az Occidental Press, USA, kiadásában. Ezzel a kötettel az író elmondta miért hagyta el szül?földjét, és bemutatta az emigráció kezdeti id?szakainak keserveit.

A ’60-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba.

1965-ben újra megjelentette a San Gennaro vére c. regényét, amely 1000 számozott példányban jelent meg New Yorkban. (Ez a mennyiség az amerikai magyarok körében kevésnek bizonyult.) New Yorkban továbbra sem élt szívesen, nem találta önmagát. Sz?nyi Zsuzsának – másik állandó levelez?partnerének – így vall err?l: „A valóság, hogy nem köt ide semmi – ugyanakkor nem lennék ?szinte, ha azt mondanám, hogy nagyon húz máshová valami.”

1967-ben végrendeletet készített, amit magnóra vett fel családjának azt illet?en, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös -, nem kíván velük rendelkezni. Irónikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt.

1967-79 – Újra Európában

.

Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le. Májusban fejezte be m?ködését a SZER-rel, de ennek pontos okaira nem derült fény. Feltételezések szerint a szakításnak részben anyagiak miatt került sor: a Márai által kért összegeket nem adták meg neki, másrészt a magyarországi politikai helyzet konszolidálódott. Miután a SZER t?rt kategóriába került, számára elmúlt a kezdeti izgalom és lendület.

A következ? években több, történelmi környezetbe ültetett m?vet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Er?sít? a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé. A m?vekben felvet?dik a kérdés: megfelelt-e a f?h?s az elvárásoknak, a hatalom, az üldözés és az árulás légkörében? 1972 szeptemberét?l negyedévenként felolvasásokat küld a kölni Deutsche Welle nev? rádióba. A tematika tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a SZER-nél: jegyzeteket, kritikákat küldött, valamint napi eseményeket kommentált. 1975-ben ellátogatott az Egyesült Államokba. Egy évvel kés?bb megjelent következ? naplója: a Napló 1968-75.

A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató el?tt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik m?vét is bemutassák hazájában.

1980-89 – Sereghajtó évek és halála

 

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszer?! Történhetett velem más, jobb, nagyszer?bb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszer?bbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

Füves Könyv: Önmagamról

 

1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba; San Diegoban telepedtek le. Egy évvel kés?bb Magyarországon hivatalos körökben tárgyalni kezdik Márai m?veinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976-83-at.

1985-tól sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már f?leg csak ápolással telnek. Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az óceánba szórták hamvait. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét el?tt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét is, a híres filmrendez?t. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztend? el?tt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”

1987-ben már szinte remete módjára, mély depresszióban élt magányos élete és el?rehaladott rákbetegsége miatt. Látogatókat már alig fogadott. Sz?nyi Zsuzsának ezt írta: „Magányosan élek. János és családja egy autós óra távolságban vannak t?lem, segít?készek, gyakran látom ?ket. Máskülönben mintha barlangban élnék, ahová csak denevérek tévednek. Ez nem is lehet másképp. Öreg korban dönteni kell, mit kezdjünk a magányossággal. Talán helyesebb egyedül magányosnak lenni, mint társaságban. De az öregség így is probléma.”

A testi megpróbáltatásokat er?s lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János, meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni err?l a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.

1988-ban az (MTA, Magyar Írók Szövetsége) nevében többen is megkeresték m?veinek újrakiadása ügyében, azonban ? ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást. 1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel pontot tett életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.

Márai után három lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel unokáit nem tanították meg magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életm?vét.

 

Forrás: wikipedia.org

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1137 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva