Vandra Attila : Kicsi a világ

Ha valaki iskolaid? alatt sízni akar, akkor a legjobb jó távolra utazni.

 

      – H??, ez itt a síparadicsom! Az otthoni vizet se vihet neki! – nézett körül Bella, amikor kilépett a drótkötélpálya kabinjából. – Sípálya, amerre csak ellátsz, van itt pálya kezd?knek, haladóknak és ?rülteknek is!

      – Hát ez itt nem az S-kanyar, ahol helyed sincs megfordulni. Juhééé! Ezért érdemes volt ezervalahány kilométert utazni! – kontrázott rá Tamás is.

      – F?leg, hogy otthon épp februári nyár van, és épp olvad a hó. Anyu, Apu imádunk!

      – Na, mi az, vagy két nappal ezel?tt, még én voltam a világ legbegyepesettebb, legkonzervatívabb, legfafej?bb…

      – Ó, na, nem kell mindent szó szerint értelmezni, amit az ember lánya mérgében mond – szakította félbe Bella a jelz?k idézését. – Egyébként is bocsánatot kértem… Ugye a középs? pályán megyünk? – igyekezett Bella felkötni a sílécét, s el?re indulni, mert a beszélgetés kezdett már kényelmetlen lenni. Az ugyebár rendkívül felháborító, amikor a szül?knek igazuk van. Ki bírja azt elviselni?

      – Nem vársz be minket? – ugratta Apu is. – Mi olyan sürg?s? Egy hétig itt leszünk! – szólt utána, de hát tudta ? is, hogy mi az ábra.

    Bella alig fordult be a drótkötélpálya épülete mellett, hirtelen megállt, s rémülten kezdett visszafelé mászni.

      – Álljatok meg! Ne menjetek tovább! – szólt fojtott hangon. Elkapta az épp mellette tovacsúszó bátyja karját, s leborította a földre. – Mondom, hogy ne menj tovább!

      – Elment a szép eszed? Mi van veled? – tápászkodott fel nagy mérgesen Tamás a földr?l. – Szellemet láttál?

      – Rosszabbat annál. A Dirit hé.

      – Na és? Megyek, és köszönök neki! – gonoszkodott Tamás a húgával, mímelve, hogy indul, de rosszul járt, mert megint a hóban kötött ki!

      – Idióta! Tudod jól, hogy „feketén” vagyok itt! Hivatalosan épp 38 fokos lázam van… Azt akarod, hogy meglásson? Mit mondok neki?

      – Én már érettségiztem… – vigyorgott Tamás.

      – S mit mondasz neki, kivel vagy, nagyokos?

      – Apuékkal.

      – Csodás. Engem otthon hagytatok egyedül egy hétre. El is hiszi neked…

      – Bella, Tamás, ezt jobb lesz most abba hagyni. Inkább gyertek, t?njünk el itt a vendégl?ben. Az igazgató úr épp indult sízni, nem? – vágta el Apu a gordiuszi csomót. – Rendelünk egy-egy teát, majd ha elmúlt a veszély, valamelyik félrees?bb pályát választjuk, hogy ne találkozzunk vele.

      – Francba, most bujkálhatunk egy hétig. Elmegy az ember több mint ezer kilométerre Brassótól, hát annak a hülye Dirinek jobb dolga nincs, mint ugyanoda jönni sízni, ugyanabban a periódusban. Nincs elég sípálya egész bazi nagy Európában, neki pont ide kell jönnie… Neki nem kell a suliban lennie, tanítás idején? – dohogott Bella, levette a síjét, majd dühösen belökte a vendégl? ajtaját. – Egy félrees?bb asztalt válasszunk, távol az üvegablaktól, nehogy az ablakon át meglásson.

 

*

 

      – De szép id?nk van… Még a nap is süt. Na, szép helyre hoztalak?

      – Hát ez csodálatos! S milyen hó van! Ilyen nem volt évek óta se Brassóban, se Sinaián. S hogy rendben tartják! Nem csupa jég meg szikla… Igaz, a hóréteg is vastagabb, mint otthon szokott lenni. Micsoda széles pályák… Melyiket választjuk?

      – Azt ott! – mutatott rá Rezs?ke az egyik meredekebb pályára.

      – Azt hiszem, inkább kezdjük egy könnyebbel, de ha belejössz, esetleg a hét vége felé ott is lejöhetünk. Na, csüccs le, oda a padra, hogy vegyük fel a síbakancsot, meg a síket! – szólt rá az apja. Ám amint a fia feje fölött átpillantott, a torkán akadt a szó. – Nehogy hátranézzetek – guggolt le hirtelen. – Maradj állva! – szólt rá erélyesen.

      – Mi ütött beléd? – kérdezte a felesége.

      – Azt hiszem az egyik diákomat láttam. Fekete Bellát. Nem volna jó szembefutnom vele.

      – De hát te vagy az igazgató, tán csak nem félsz t?le! Inkább neki kellene félnie a veled való találkozástól, hiszen igazolatlanul van itt!

      – Az vagy harminc igazolatlan óra. S Bellának, ha jól emlékszem az els? félévben csak egy volt. Negyvennél csapnák ki. De ha kitudódik, hogy én tanítási id? alatt itt jártam sízni…

      – Minden csoda három napig tart…

      – Nem úgy van… Képzeld el, hogy miként vonom majd felel?sségre a diákjaimat.

      – Amilyen hírhedt vagy… Nem hiszem, hogy bárki is vissza merne pofázni neked.

      – Ne légy te olyan biztos, nem olyan isten már a tanár, mint a mi id?nkben. De valamelyik nagypofájú szül? képes feljelenteni a tanfelügyel?ségen, hogy mi jogon vonom le a fiának a magaviseleti jegyét teszem azt huszonöt igazolatlan hiányzásért vagy verekedésért, esetleg azt iskola-berendezés rongálásáért, amikor én sízni járok iskolaid? alatt?

      – S akkor mit csináljunk?

      – Ha most elindulunk, utolérhetnek. Bella is, a bátyja is kiváló síz?k. Rezs?ke miatt pedig nem tudnánk gyorsan haladni. Jobb, ha hagyjuk ?ket el?re menni. Ne vedd fel a sídet! – döntött hirtelen. Gyertek velem!

      – Hova ülünk? – kérdezte Rezs?ke, amint a vendégl?be léptek.

      – Oda, abba a szeparéba, ott a másik kijárat mellett. Ha az ablak mellé ülünk, megláthatnak kintr?l.        

    Azzal el?re indult. Vesztére. Ahogy befordult a sarkon a Fekete családdal nézett farkasszemet. Mind a heten csak néztek, s hallgattak. Egyik se tudta, mit szóljon. Végül az öreg Fekete vette magának a bátorságot, hogy megszólaljon.

      – Az igazgató úr… nagynénje… jobban van?

      – I-i-igen… S az öné? – vette a lapot a diri.

      – I-igen, most már az enyém is… Tudja, ilyenkor télid?ben…

      – I-igen, id?s korban ez már… Szerencsére azért nem komoly a baj. De jobb az iskolában ezt nem reklámozni, minek tudjon a családi ügyekr?l mindenki…

      – Én is úgy gondoltam…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:51 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.