H.Pulai Éva : Mesélni jó

Astrid Lindgren svéd írón? idén lett volna százéves. Pályafutása azzal kezd?dött, hogy a kislányának mondott meséket formálta könyvvé. Mesélni jó – gyereknek és szül?nek egyaránt.

 

Ha valaki, Lindgren tudta, hogy milyen fontos a gyerek számára a mese, a könyv: „Egy gyermek, egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képet alkot, amelyek minden mást fölülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szükségük van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája már nem tudja megalkotni ?ket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden fontos dolog, ami a világban történt, el?ször egy ember fantáziájában történt, s hogy a holnap világa milyen lesz, nagyrészt annak a képzel?er?nek a mértékét?l függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyereknek könyvre.” Ebb?l a tudásból születtek olyan nagyszer? és szeretetreméltó gyerekh?sök, mint Harisnyás Pippi, Juharfalvi Emil, és Háztetey Károly.

Azt mondják, abból a gyerekb?l lesz olvasó, akinek kicsi korától kezdve mesélnek. A mese a gyerek számára mindenekel?tt jelenlét. Annak a feln?ttnek a jelenléte, aki mesél. A kisbaba, és még a kisgyerek sem igényli a szó klasszikus értelmében vett mesét, annál inkább az éneket, a dallamot, a ritmust, a mondókát, a verset.

„Ã??szi éjjel/ izzik a galagonya /izzik a galagonya/ruhája.” Weöres Sándor saját bevallása szerint soha nem írt gyerekverseket. A Bóbita cím? kötete, amelybe ért? kezek válogatták be azokat a verseit, amelyek újból és újból elb?völnek bennünket a szavak játékosságával, a rímekkel és a ritmussal, a képekkel, a versben felvillantott történetekkel, sok tízezer gyerek közt a saját gyerekeimnek és unokáimnak is maradéktalan gyönyör?séget szerzett. A Libapék, meg a Kutyatár, meg a Tündér, meg a Haragosi. Meg a többi.

Mesélni jó.

Amíg volt kisgyerek a családomban, gyerekek, majd unokák, jó volt gyerekkönyvek között kurkászni, beléjük lapozni, beléjük szagolni, a tartalmukat ízlelgetni. Soha nem vettem olyan gyerekkönyvet, amely nekem ne tetszett volna. Amelynek felolvasása ne lett volna számomra is öröm.

Kett?s az öröm. Kétszeres a gyönyör?ség. Mert az ember egyszerre gyönyörködik a felolvasott mesében, és abban a teljes odaadásban, ahogy a gyerek hallgatja a mesét. Feln?tt és gyerek, szül?, nagyszül? és a csemete, vagy csemeték talán soha nincsenek egymáshoz olyan közel, mint meséléskor.

Emlékszem egy hideg és komor télre, amelyen az segített át, hogy a férjem, az öcsém és én felváltva olvastuk fel esténként a kisfiamnak Kiplingt?l A dzsungel könyvét. Akkoriban elejét?l a végéig ismertük az egész történetet, mégis, együtt izgultunk ötéves csemetémmel, hogy Mauglit, az emberkölyköt a farkascsapat befogadja-e, és hogy kés?bb, amikor fölcseperedik, leszámol-e ?sellenségével, Sir Kánnal, a tigrissel.

Emlékszem, amikor óvodás kislányomnak Tamkó Sirató Károly verseit olvastam a Réber László által illusztrált, Pinty és Ponty, majd a Tengerecki hazaszáll cím? kötetekb?l. A kett? közül valamelyikben van az a bizonyos vers: „Volt, volt/ Kongóban egy/kongó bolt” és én a kongó szó kett?s jelentését kezdtem neki magyarázni. Mire ? rám szólt: „Ne magyarázz, mesélj!”

Talán nem is sejtette, milyen igaza volt.
És ha id?ben nagyon–nagyon messzire visszamegyek, emlékszem egy karácsony estére, egy tízéves kislányra, aki a mélységes izgalommal várt gyertyagyújtás után elvonult a könyvekkel, amelyeket a fa alá készített számára egy láthatatlan, de nagyon is jól ismert kéz, és olvasni kezdte Erich Kästner ezen az ünnepen különösen aktuális ifjúsági regényét: A repül? osztályt.

Olvasott kés? éjszakáig, míg csak a mamája rá nem szólt.

Forrás: www.otvenentul.hu

 

Legutóbb szerkesztette - H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1137 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva