dr Bige Szabolcs- : Ó, boldog ifjúság!

“Vannak maguknál fontosabb káderek, akiknek lakást kell adnunk!” – mondta a fő pártos elvtárs *

  

 

A zsúfolt autóbusz dülöngélve döcögött a kanyargós, rossz makadám úton. Olyan sokan zsúfolódtunk benne, hogy az ajtaját alig lehetett becsukni. Mégis a következő faluban újabb emberek nyomakodtak a jármű belsejébe.

Úti célunk Dicsőszentmárton volt, ez a Kis-Küküllő menti, erdélyi városka, melyről azt írta Jókai: „dicsőnek nem dicső, szentnek mégúgy sem, Mártonnak is csupán Marci”. Ide szólt a kinevezésem október elsejétől. Pár nappal hamarabb érkeztünk, legyen időnk berendezkedni, elhelyezkedni, lakást igényelni.

Mily balga jóhiszeműség!

Mondták a Sanepid* nevű egészségügyi intézményben, ahová a kinevezésem szólt, hogy nagyon örülnek nekem, és másnap már be is állhatok, de lakás az nincs. Esetleg a kórházban van egy üres kórterem az elme osztály folyosójának végén, esetleg ideiglenesen ott megszállhatok a héthónapos terhes feleségemmel. Azt hittem viccelnek. De nem. Komolyan gondolták, és mivel más lehetőségünk nem volt, kénytelen-keletlen elfogadtuk.

Ne mondjam, hogy a szürke, örökké nedves mozaikpadló, a két vaságy és pléhéjjeliszekrények, nem váltottak ki osztatlan lelkesedést nejemből. Én annyira fáradt voltam az egész napos zötykölődés, kilátástalan lakáskeresés és egyéb ügyintézések miatt, hogy nem érdekelt semmi, csak hagyjanak hanyatt dőlni az ágyon. Mindegy, milyen! Legyen bár fa vagy vas, festett vagy nem, kemény vagy lágy. Csak ágy legyen…

Másnap döbbentem meg, amikor felébredtem, milyen körülmények közzé kerültünk. Reggel mondtam az intézőnek, köszönjük, de keresünk mást.

Kerestünk, kerestünk, de albérletre nem tellett, még nem kaptam fizetést, pénzünk éppen a mindennapi élelemre volt szűkösen elég. A lakáshivatalnál, három órás sorban állás után, felírták a nevünket a várólistára. A városi Pártbizottságtól a tanácselnökig mindenkihez elmentünk, de hiába instáltunk, a válasz lesújtó volt:

„Vannak maguknál fontosabb káderek, akiknek lakást kell adnunk!” — mondta a fő pártos elvtárs.

Végül a Sanepid egyik kis raktárát — kétszer hármas méretűt — ürítették ki nekünk, hogy ott húzzuk meg magunkat, ameddig kapunk lakást. Szerencsére egy rendes fekvőhelyet is szereztek számunkra, és egy főzőkályhát is beállítottak.

Na, gondoltam, itt valameddig kihúzhatjuk. De nem így történt, mert a sors közbeszólt.

Megbetegedtem. Olyan lázas, gyenge, erőtlen lettem, hogy a tanácsi irodából hazafele menet, hogy alig tudtam elvánszorogni az ágyamig.

Belgyógyász kollegám — friss ismeretség — jött el megnézni, mi a baj velem.

„Hepatitis, fertőző májgyulladás!” — jelentette ki, ami egyenlő volt a kórházi beutalással.

A hét-nyolchónapos állapotos feleségem kiköltözött a Szőlő utcába egy volt osztálytársnőjéhez, én pedig bevonultam hathétre a fertőző osztályra. Ez volt akkoriban a törvény által előírt eljárás hepatitis esetén.  Gyógyszer ugyebár nem volt, s maradt a pihenés és májkímélő étrend. Olyannyira letört a betegség, hogy három napig egyfolytában aludtam, enni is alig keltem fel.

Egy kétágyas kórteremben helyeztek el, ahol már feküdt egy beteg. Szintén sárgaságos, de már lábadozó állapotban. Ő költögetett fel, ha meghozták az ételt, vagy vizsgálatra hívtak.

„Doktorkám, ébresztő! Itt a reggeli!”, vagy „vérvételre kell menni!” Ami éppen esedékes volt. Nagy kábán, mámorosan, mint aki másnapos az előző esti mulatozástól, feltápászkodtam, megtettem, amit kell, és feküdtem vissza.

„Hagyják aludni. Legalább az alatt gyógyul” — mondogatta a főorvos, mikor nejem az ablakhoz jött aggódva érdeklődni.

A fertőzőosztályon ugyebár nincs látogatás, így aztán csak az udvar felőli ablakon keresztül érdeklődhetett, mi a helyzet velem.

A táppénzemet kifizették, s ebből vásárolhatott magának, meg az eljövendő babának, ami szükséges. A lakásért nem kért bért a barátnője. Pedig ez a nagylelkű, rendes asszonyka sem élt túl nagy bőségben. Két kisgyerekről kellett gondoskodnia a férje egy szál fizetéséből. Hálával gondolok rá, hogy mellettünk állt a nehézségek idején.

Letelt, ha nehezen is, a hat hét. Egész nap csak feküdni és semmit sem csinálni fárasztónak tűnt. Néha a főorvos, amikor ügyeletes volt, behívott magához a szobájába egy kis beszélgetésre, néha elkísértem a délutáni viziteken is. Ezzel ki is merült a szórakozások tárháza. Olvasás, keresztrejtvényfejtés, és egy kis társalgás a betegtársammal — adódott még hozzá a napi időtöltéshez. Az olvasással akadt egy kis gond, tudniillik a behozott könyveket, folyóiratokat nem engedték többet kivinni. „Ne terjessze a fertőzést!” — felkiáltással.

Megjegyzem a ruhaneművel sem tettek kivételt. Amiben bementem, azt lefertőtlenítve betették egy raktárba, ahol minden összepenészedet, hogy az egész a szeméttárolóban kötött ki. Mindenből újat hoztak be számomra.

Kibocsátásom után egy „ágyhelyet” én is kaptam a Szőlő utcában. Közeledett azonban a szülés ideje. Nagy gondot jelentett, hogy nem lesz hová kihozni a babát. A természet pedig nem törődött a mi aggodalmainkkal, hanem amikor eljött az ideje, megkövetelte a jussát.

Karácsony előtt két héttel következett be a rég várt, nagy esemény. Megszületett a kicsi lányunk: Csilla. Én még táppénzen voltam a kórház után, így minden időmet a szülészeten töltöttem, csak éjszakára mentem fel a Szőlő utcába.

A lakáshivatalban mondtam, mi az előállt új helyzet, de nem hatódtak meg, és nem bíztattak semmi jóval. Letelt a hét, amit a szülés után a kórházban tölthetett a feleségem, de mivel nem volt hová menni, és az utcára kicsi gyerekkel mégse tehették ki, a főorvos engedélyével még maradhatott. Naponta kérdezték, van-e már lakás, és én csak azt felehettem, hogy nincs. Így ment ez három hétig, hogy a Szent Karácsonyt is a kórteremben töltöttük, bizony elkeseredve.

Végül a kórház igazgatója unta meg a dolgot és szólott valakinek, akinek volt valakije valahol, és ünnep harmadnapján azzal fogadott a lakáshivatal tisztviselője, hogy menjünk, nézzünk meg egy lakást, hátha megfelelő.

Létezett a világon olyan lakás, amit ne találtam volna, ilyen körülmények között megfelelőnek?

Így nézett ki a felajánlott ingatlan: manzárdszoba fenn, konyha lent, falusi árnyékszék az udvaron. De folyik a víz a csapból a konyhában, ég a gáz a főzőkályhában, és fent a szobában is a csempében. A szoba előtt széles erkély, nagy ablakokkal, és a padlástéren található egy lomtár, ami minden lakás legfontosabb kelléke.

Gyorsan aláírtam a szerződést, jelentkeztem a tulajdonosnál a hivatalos iratokkal, megállapodtunk a bérben, és kész. Igaz, a bérmegállapítás nemhogy nem kétoldali megegyezés alapján jött létre, de még a tulajdonosnak sem volt beleszólása. A lakáshivatali tisztviselő állapította meg, mi érdekelt felek csak tudomásul vettük.

Rohantam a kórházba a hírrel. Nem csak nekünk szerzett örömet ez a fejlemény, hanem a szülészeti osztálynak is. Végre kiírhatták az enyémeket.

A gyermekágyas asszonykát nem lehetett fárasztani. A sógornők segítségével szépen kitakarítottuk a lakást, vettünk egy nagy sezlont, ruhás szekrényt, asztalt-széket. A konyhát is elláttuk a szükséges dolgokkal, amit így hirtelen eszünkbe ötlött. Mire elkészültünk szinte lejárt az év. Harmincegyedikén mehettem értük. 

Becsomagoltam egy táskába a babaholmikat: pólyát, rékliket, takarót. Az anyukának ruhát, fehérneműt, kabátot. Rendeltem taxit és nagy büszkén megjelentem a kórteremben.

Lett sürgésforgás, segítettek a többi kismamák, a nővérek. Egy-kettőre menetkész lett Csilla is, és az anyukája is.

„Hol a cipő?” — kérdezte. Bizony azt elfelejtettem. Így majdnem mezítláb, egy kórházi papucsban hagyta el az osztályt. (Délután a papucsot visszavittem.)

Megérkeztünk a lakásba, ahol jó meleg, tisztaság fogadott, és amíg a kórházban intéztük a hazajövetelt, sógornőm egy kis karácsonyfát díszített fel, ha utólag is, de legyen meg az ünnepi hangulat. A kisded Jézusnak mondtunk köszönetet, hogy saját otthonunkban búcsúzhatunk az óévtől.

Gyerekágyra már nem tellett a keretből, de gondoltam, egy-két hónapig nincs is rá túl nagy szükség. Összeraktam négy vastag könyvet, lexikonokat — lám mire jó a tudomány (!) — arra fektettük a babát. Ott töltötte első éjszakáját a lakásban, szülei társaságában. Jó kislányként viselkedet, nem sírt, csak egy kicsit nyugtalankodott, amikor éjfélkor a rádióból felhangzott a Himnusz.

Könnyes szemekkel álltunk mellette.

„Kérlek, Uram, áld meg ezt az ártatlan gyermeket, ne legyen számára súlyos teher a kisebbségi sors!” — suttogtuk miután elhaltak az ISTEN ÁLD MEG A MAGYART lélekbemarkoló, felemelő hangjai…

 

 

 

………….

 

*Sanepid = Közegészségügyi és Járványtani Intézet (román)

 

Legutóbbi módosítás: 2008.09.02. @ 18:10 :: dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 610 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.