A nyár hűs árnyával homlokodon
– erezett évek fák alatt dombokon
alkony-pernye hullámzó lombokon –
valahol ülsz még konok-monoton
mikor tünedeztek el a szúnyogok
mikor osont ki a poros utakból
a szín az árnyas titkos lugasokból
lázas ajkadon gyermek várni fogsz
s az utolsó dongó is rég elszenderült
a reggelig tartó beszélgetések
szabad álmok és őrült nevetések
visszhangja csendként a tájra terült
s míg füvet tépkedsz hajad boglyáiban
fészket rak lassan a hűvös este
s egy messzi dallam tétován merengve
fellobban a jövendő nyár nimfáiban
s ahogy ébrednek az eső illata
az elgémberedett földbe visszatér
s az esti ég újra az úthoz ér
hol feldereng két lidérc lábnyoma
sztráda mellett megdermedt végtelen
mementói merednek ki a nádból
s a jegenyék egy régi szerenádból
szélcsend-szellő idéznek szüntelen
ha autó jött a fény spiráljain
te reszkettél és kezemet kerested
csóvái nyakad köré tekeredtek
a tér őrült gombolyagjain
egybemosódott mögöttünk előttünk
az út parttalan ében óceán
vihar zuhog és arcodon a láng
arcomra táncolt másnapra felnőttünk
igaz szavak meséi a fáknak
ezredévek szavaimba bújtak
és az árnyak csendben ráborultak
vöröslő végére cigarettáknak
másnap poros hajadba bújt a szellő
és a napba néztél talán megszülettél
a búzatáblában mellettem nevettél
és azt mondtad csak várni kell és eljő
mikor újra szemünkbe gyűl a fény
s az út mellett örökre várni fogsz
az esővel majd éveket kopogsz
az emlékek fénylő ablaküvegén
s ahogy a nimfák felette szállnak
az erdőben a lángok mind kigyúlnak
az ösvények a csillagokba nyúlnak
a vonatok új vándorokra várnak
valahol ülsz és még nem értheted
miért lehet oly tiszta egy nyár-éjszaka
miért döf szívedbe minden csillaga
a dombon ülsz s a csendet kérdezed
és elhiszed hogy egyszer ott leszek
s feldereng egy templom a horizonton
szorongásaid majd szirmokra bontom
ujjhegyünkre ülnek éj-neszek
a lidércek újra poros hajunkba bújnak
– körénk csavarnak múló végtelent
s a horizont az út mellett mereng –
szentjánosbogárként ajkunkon kigyúlnak
s az utolsó dongó is rég elszenderült
a reggelig tartó beszélgetések
szabad álmok és őrült nevetések
visszhangja csendként a tájra terült
és míg szemed sarkában átoson
a felnőttkor – megsárgult dombokon
alkony-pernye – hullámzó lombokon
valahol ülsz még konok-monoton
s hogy a nyár átfolyjon ujjaid között
az ég aljához tartod karodat
megszitálod az egybefolyt napokat
összekeversz eget állatot rögöt
szomjúzva nyúlik el a forró betonon
egy fa remeg szemvonalad távolában
– az égig értél fel a várakozásban –
mint a nyár hűs árnya homlokodon
—-
felnőttél nem vársz tovább már nem mered
s a színek a lugasba mögötted visszabújnak
a lidércek még egyszer lángolnak kigyúlnak
s nem tudod már hogy hinned miben kell vagy lehet
bágyadt fényű arcod lázas illata
nem jöttem vissza érted – nem mondtam el soha –
s tüdőd szúrja még a fent minden csillaga
füvet tépkedtél és hajad boglyáiba
egy ezüstös holdsugarat eltemettem
míg felállsz az ároknál s elindulsz haza
már nem mondhatom el – elfelejtettem
hogy lehet oly tiszta egy nyári éjszaka
2007
———————————————–
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Kovács-Cohner Róbert
