Tudod anyám, ez a te napod lenne
ha nem kiáltasz rám azon a hajnalon,
mikor érteni akartam a miérteket
és térdepelve ígértem, hogy hagyom
ha kábult-részegen ölembe hullasz
és hajam húzod, míg köpve átkozol
aztán horkolva, elernyedten fulladsz;
s engem is éber álomra kárhozol.
Addig még hittem a meséket, amit
fülembe súgtál, aztán kinevettük
Hamupip?két és a Hüvelyk Matyit,
s Tündérkertben árvalányhajat szedtünk,
hogy fejedre fonva napod szebb legyen…
Mert akkor még te voltál a Királyn?m,
mindenen túl a legigazabb nekem:
totemem, hitem, és éltet? leveg?m,
és meleg tenyér, ha magas láztól fáztam
vagy álmomban megmartak a démonok,
akkor, ha anya-illatodra vágytam
vagy egy rút, gonosz gondolat nem hagyott,
mikor épp csak szokni kezdtem az életet
és féltem, ha az árnyékom nagyra n?tt,
s feln?tt-bánatom nem nyomta a lelkem,
mert ártatlan álltam a világ el?tt.
Akkor még igaz ünnep volt ez a nap
– s a hétköznapok is csak a te napod,
és zavart voltál, mint ki váratlan kap:
körülötted én a kicsi, s a nagyok,
kezedben a virág – ócska kis holmi –
szegf?, vagy talán egy árva liliom;
emlékszem, úgy kellett összespórolni
rá a pénzünket, de biztosan tudom,
hogy igaz volt a könny azon a napon,
mikor elszavaltam az els? versem…
s láttam lecsorogni arcod a falakon
ahogy elfordulva én is sírni mertem.
Rég volt… és megtudni a miérteket
azóta is hiába feszít a vágy,
hogy talpad alatt az ünnepekkel
miért a pohár lett a végs? cimborád?
Aztán anya lettem én is… mégis.
S szívemben gyökeret vert a félelem,
hogy mit ér a nyár, jöhet még a tél is,
és annyira vágytam, hogy fogd a kezem,
s meséld el százszor, milyen cserfes voltam
és ringasd el dúdolva a gyermekem,
suttogd nekem újra, hogy „minden jól van"
és építs magadból templomot nekem!
Én majd arannyá teszem minden napod,
és fényesítem újra a koronád
és hajad vágom, és ruhád vasalom,
és friss virággal borítom be szobád!
Aztán ha majd a fekete nap eljön,
kinevetjük a halált is odafenn,
ahogy nevettünk a sok meseh?sön!
De a válaszod furcsán rideg volt: „NEM".
Ezért hiába is szórnám rád az áldást,
s fonnék a hajadba árvalányhajat,
és fáradt kezeid hiába imádnám
S szememben hiába látnád meg önmagad…
Lelkemnek e gyógyír már hasztalan volna.
Ez a te napod ma anyám… én megyek.
Mert a megbocsátás az istenek dolga:
hagyjuk hát rájuk e dics? kegyet.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Kiss Jánosné