Steffer Erzsébet : Hajnali fohász

Gyerekkoromban gyakran játszottunk olyat, hogy bekötöttük a szemünket, és csak a többi érzékszervünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalálni, mit adtak a kezünkbe a többiek. Megfosztva, ha önként is, a legfontosabb ingert?l, a látnivalótól.

 

Hajnali fohász

 

Hallgatom a halk csengetty?szót a buszmegállóban, és töröm a fejem… mi a csuda szól itt? Valaki kiakasztott egy szélcseng?t? Ide? Aztán rájövök. A vak fiú van itt, csendes, szelíd német juhászával. A vakvezet? nyakában csilingel a figyelmeztetés. Láttam már ?ket máskor is, tudom, hogy a kutya mindig az els? üléshez vezeti a gazdáját, ? meg lefekszik a cip?orra elé. Lábait kinyújtja el?re, és ha az újabb felszállók figyelmetlenségb?l rálépnek, méltatlankodó hangok nélkül visszahúzza.

Nézem a fiú sötét szemüvegét, lágyan ringatózó fels?testét. A vak emberek sajátossága, hogy valami, csak általuk hallható bels? hangra mozognak. Ütemesen hajlonganak el?re-hátra, aprókat, finoman. Sosem értettem, miért?

Gyerekkoromban gyakran játszottunk olyat, hogy bekötöttük a szemünket, és csak a többi érzékszervünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalálni, mit adtak a kezünkbe a többiek. Megfosztva, ha önként is, a legfontosabb ingert?l, a látnivalótól. Igazi gyerekként, akinek még mulatság az élet, tapogattam, amit a markomba nyomtak, hogy rájöjjek, mi az? Ha ismeretlen volt a formája, nagyon hamar visszaváltoztam kisdeddé, aki mindent a szájába vesz. Hozzányomtam az orrom, megszaglásztam, nyalogattam, ízlelgettem, rágcsáltam, kemény, vagy puha vajon? Aztán b?szen köpködtem, ha valami rágható, de borzalmas íz? volt. Jó móka volt! Akkor még nem fogtam fel, mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát egy nem látó ember.

Hajnali öt óra volt. Munkába mentem, mint máskor is. A sötét utcán senki nem tör?dött azzal, hogy becsuktam a szemem. Ha látták is, azt hihették, álmos vagyok. Hogy szundítok még egyet, állva, a buszváró oszlopának d?lve.

Pedig nem aludtam. Próbáltam a vak fiú szemével látni. Füleltem. Szimatoltam. Tudtam, hogy van még pár perc a járat érkezéséig, hát er?t vettem magamon, és nem nyitottam ki a szemem, bár nyílt volna magától, önkéntelenül… de nem hagytam. Figyeltem. Szinte éreztem, ahogy a füleim átveszik az irányítást… kezdtem olyan hangokat is meghallani, amiket azel?tt soha. El?ször a vér zúgását az ereimben. Kicsit idegesített is, hogy szinte számolni kényszerít, vajon mennyi a pulzusom? Gyors, vagy lassú? Talán épp jó?

Aztán jött a többi hang. Felt?nt, hogy a hátam mögött álló férfi asztmatikusan hörög, bár igyekszik csendesen tenni. Messzebbr?l szapora cip?kopogás, valószín?leg kés?n indult el a tulajdonosa, és még szeretné elérni a buszt. Aprókat lép, sokat, és gyorsan, tehát n? az illet?. Egy férfi ennél sokkal határozottabb léptekkel jár.

Lágy szell? támadt. Még nem éreztem a b?römön, csak a falevelek finom surrogását hallottam. Szinte dallamosan csilingeltek, a szél tehetetlen játékaiként. Összesimultak, szétváltak, és újra… néha csak alig érintve a másikat, olykor szorosan egymáshoz bújva… mint egymást elhagyni nem tudó szerelmesek. És máris h?vös borzongás futott végig az arcomon.

De a szell? mást is hozott. Illatot, valami leheletfinom parfümét, ami nem az enyém volt. Azt ismertem, de ezt nem. Kicsit balra fordítottam a fejem, és beleszimatoltam a leveg?be. Semmi. Jobbra? Igen, innen jön! De kár volt akkorát szippantanom! Fanyar füst szállt az orromba. Én nem dohányzom, és a cigaretta eltéveszthetetlen szagát büdösnek találom. Valaki kihasználta az utolsó másodperceket is, hogy bekátrányozza a tüdejét. Sajnos ez is jobbról jött!

Visszafordítottam az orromat, bal kéz fel?l megérkezett a szaporalépt? n?személy. Hangos magyarázkodásba kezdett a barátn?jének, miért késett. Az eddigi viszonylagos csendet összetörte kellemetlen hangja. Kizártam a tudatomból, és inkább a hátam mögött álló sugdolózásra figyeltem.

– …és akkor azt mondta, hogy ha nem teszem meg neki, keres mást, de ne ?t szidjam, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, nem az ? hibája, hogy másnál kell keresnie a kielégülést… – Halk motorzúgás nyomta el a máskor meg sem hallott er?sség? hangot, zárt szemhéjamon keresztül is szemembe vágott a busz fényszórója. Aztán éles csikorgással elhaladt el?ttem a világosság, újra sötét lett a bels? vetít?vászon… megállt a busz. Szinte láttam, ahogy az emberek a kinyíló ajtó felé tülekednek… Pedig még mindig csukva volt a szemem.

Én is el?re léptem, mentem a fülem diktálta irányba, de ennél többet nem mertem. Nem mertem felszállni a buszra, látás nélkül, tapogatva… még hallottam, ahogy valaki megjegyezte: Nézd, az meg elaludt állva! – aztán kinyitottam a szemeimet, és ott álltam, arccal a busz oldalának fordulva. Ha lépek még egyet, felken?dök! Az a harminc centi, amennyivel jobbra voltam az ajtótól, épp elég lett volna ahhoz, hogy megtántorodva a busz elé essek.

Gyorsan korrigáltam a hibát, felszálltam, átléptem a kutya kinyújtott lábát, és magamban hálát adtam, amiért látok!

 

Legutóbb szerkesztette - Steffer Erzsébet
Szerző Steffer Erzsébet 42 Írás
Üdv! Kiskorom óta szeretek olvasni, írásra csak néhány éve adtam a fejem. Azóta keresem az olvasóimat... Saját honlapom Eliza Beth honlapja, http://eliza-beth.hu Főállásban egy naaaaaaaaaaaaaaagy gyárban dolgozom, mert élni is kell valamiből, meg a netet fizetni. Ha még tudni szeretnél valamit, kérdezz, úgy sokkal könnyebb nekem! Kösz.