Kégl Ildikó : Vihar szaggatta lelkek

Hogy mikor kezdődött? Hosszasan töprengtem rajta magam is, de az ilyesmit nem lehet pontosan behatárolni! Nem lehet azt mondani, hogy november 6-án, 10 óra 18 perckor, mert nincsen ennek szigorúan meghatározott ideje, mint a gyorsvonatok indulásának – magyarázta a nő. Ám, ha jobban belegondolok, talán tavaly tavasszal történhetett. Nem vagyok egészen meggyőződve róla, csak arra emlékszem, hogy volt egy egészen különös eset akkor áprilisban, aminek köze lehet mindehhez. Esetleg! – tette hozzá bizonytalanul a nő, és kérdő szemeit a vele szemközt ülő férfira szegezte, mintha megerősítést várna. A férfi nem szólt ugyan semmit, de őszinte érdeklődéssel pillantott a nőre, amit az bátorításnak vélt, s folytatta, amibe belekezdett. Talán emlékszik Ön is arra a szokatlan, rémisztő szélviharra, azon az áprilisi napon, amikor a feldühödött szél fákat csavart ki tövestől, és autókat borított fel. Ámokfutásának semmi sem szabhatott határt, nem elégedett meg azzal, hogy odakinn, a természetben pusztított, elhatározta, hogy beront a házba is – emlékezett vissza, miközben tekintete a távolba révedt. Olyan elementáris erővel lökdöste az ablaktokot, hogy az üvegek feljajdultak. Istenem! Milyen kétségbeesve sírtak azok az ablaküvegek, mint megannyi riadt kisgyerek. Egyszerre zengtek fohászt elcsukló hangon, kérlelve a szelet, hogy hagyja abba, ne taszigálja őket tovább, de a megtébolyodott, feldühödött szél könyörtelen volt. Uralma alá akarta vonni az otthonokat is, hogy ne legyen az embereknek többé menedékhelyük. Nem nyugodott: feltett szándéka volt, hogy az ablakon vagy az ajtón át, de bejut valahogyan a házba, és a kinti világ meghódítása után leigázza azt a bentit is. Hörögve, fújtatva tépkedte az ablakokat, ki akarta szakítani tokjából a kulcsra zárt bejárati ajtót. Egyszeriben az erkély ajtaja kivágódott, félelmetes, nagy robajjal, mintha bomba csapódott volna a házba, úgy tépte fel és lökte neki a zongorának a súlyos tölgyfa ajtót, hogy a hangszer teteje lecsapódott. Tisztán emlékszem a szél hangjára – mondta a nő szinte eksztázisba esve. Káröröm hallatszott abból a hangfekvésből, és rosszindulat. Egészen hátborzongató volt, ahogyan elégedetten énekelte démoni dalát, s járta ijesztő, tomboló táncát a nappaliban. Felkapta közben a függönyt, mintha táncpartnert keresett volna magának, és húzta-vonta a mályvaszínű textilt, rángatta csipeszestől, tépte, szaggatta, miközben fölényesen énekelt. Nem is ének volt ez, inkább valamiféle dühöngő, vérszomjas hörgés, ahogyan a ragadozómadarak vijjognak, miközben vészjóslóan köröznek a levegőben, várva az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjanak áldozatukra. Odapofátlankodott a komódhoz is, és lelökte a díszesen faragott rózsafa fényképkeretet, benne az esküvői fotónkkal. Lesöpörte az újságokat az asztalról és – sóhajtva folytatta – még a vázát is felborította. A porcelánvázát, aminek reményszíne volt. A férjemtől kaptam, a házasságunk elején. Felfordult akkor a világ, drámai színeket festett valaki az égre, és ez a mélysötét árnyalatú, háborgó égbolt befolyt az otthonunkba is. Megtorpant akkor a test, kétségbeesve kutatott menedék után a lélek. Szemeink a reményszínű váza romjaira tapadtak. Csak álltunk mi, ketten és olyan rémülten néztük a romokban heverő reményt, és a plafonon szétfolyó fekete égboltot, mint valami fenyegető jelet, különös mementót. Most is látom magam előtt a romokat, és bőrömön érzem a szél érintését. Meg-megérintett, ahogy táncot lejtett a házban, a feketére festett falak és az üvegszilánkok között. Akkor történt, igen! Tavaly áprilisban! Most már egészen biztos vagyok benne! A háborgó, támadó szél talán a függönnyel együtt kivitte a boldogságot is a szobából. A mi boldogságunkat! – szólt enerváltan, majd így folytatta – Kifújta úgy, hogy nyoma sem maradt! Ölébe kapta, és sebesen rohant vele. Többé nem hozta vissza. Igen, minden bizonnyal a szél a vétkes! Kifújta a boldogságot, maradéktalanul! Nem tudni, miért tette, azt sem, hogy hová vitte – mondta a nő olyan fásultan, hogy ez az apátia betöltötte a teret, és ott gomolygott a rendelőben. Sokat lehetett olvasni akkoriban a brutális szélviharról, leállított vonatjáratokról, bezárt iskolákról, kicsavart fákról, feldőlt autókról, áram nélkül maradt háztartásokról. Arról, hogy a megvadult szél milyen károkat okozott – mesélte a fiatal nő. Csak a viharszaggatta lelkekről nem szóltak a hírek – sóhajtott fel. Aztán a terapeutára tekintett, majd a mellette ülő férjére. Nem volt benne szemrehányás, szomorúság sem, csak valami szokatlan távolságtartás. Úgy nézte a nő a férjét, mint, akihez köze van ugyan, de nem mint házastárshoz. Talán inkább mint testvérhez, vagy közeli baráthoz.
– Az ember, ha valami tönkremegy, azonnal támadni kezd: dühösen számon kér, kérdéseket szövegez meg flegmán, és választ vár – kezdte a férj. Sértett daccal mutogat a másikra, arra aki előidézte ezt a helyzetet. Mert mindig a másik a hibás, ez az ember legfőbb dogmája, legszentebb meggyőződése! Ezért nem képes hálával gondolni a szép pillanatokra, alighanem megköszönni sem tudja azokat. Mert azt hiszi, hogy neki bölcsőtől koporsóig alanyi jogon jár a boldogság, mint valami szociális juttatás, s ha mégsem kapja meg, akkor azért felelős valaki. Nos, a mi esetünkben nincsenek felelősök! Nem felelős a feleségem, és nem vagyok felelős én sem, úgy hiszem! Nem csapódtak be a mi házasságunkba keresztnevek, akiket okolni lehet: nem jött a feleségem életébe egy Gábor vagy egy Botond, mint ahogy nekem sem egy Kitti vagy egy Henriett, aki mindent felborított volna. Nem, ilyesmi nem történt! Egyszerűen elmúlt – közölte a férfi mélabúsan. Elbeszélésében ezután hosszas csend következett, amit nem tört meg sem a felesége, sem a terapeuta. A férfi eltöprengett egy ideig, vajon van-e értelme ilyen mélységében beavatni a pszichológust kettejük történetébe. Végül, mert úgy érezte, megkönnyebbül a beszédtől, folytatta históriájukat. De ne gondolja, hogy mi mindig ilyen bölcsen gondolkodtunk erről az egészről, s higgadtan reagáltunk. Ugyan, dehogy – magyarázta a férj, miközben elrévedezett a közelmúlt eseményein. És talán van abban valami, amit a feleségem mond, mert ha jobban belegondolok, valóban tavaly április óta – pontosan a tomboló szélvihart követően – fogytak el az életünkből az örömteli pillanatok. Egyik napról a másikra, nyolc év után! Mintha tényleg mindent kisöpört volna az a szél, s nem hagyott volna hátra mást, csak hömpölygő konfliktusokat a házban, és váladékozó szavakat a szívben. Azután a nap után mi is éppen úgy tomboltunk, mint a megvadult áprilisi szél, kárt okozva magunkban, egymásban. Fogtuk, és felkaptuk a legpusztítóbb szavainkat, majd tiszta erőből a másik felé hajítottuk azokat. Azok pedig repültek célirányosan, hogy pusztítsanak, mint a lövedékek. Őszintén szólva azt gondolom, hogy kevés kegyetlenebb élőlény van az embernél, és kevés alattomosabb dolog annál, mint amikor szavakkal okozunk károkat – szögezte le a férfi keserűen. Dobálózunk felelőtlenül, noha látjuk, hogy a súlyos szavak felsebzik a bőrt, betörik tőlük a koponyacsont, leáll tőlük a légzés, mégsem hagyjuk abba. Fogjuk ezeket a betűből és dühből felépített lövedék-szavainkat, és különös kegyetlenséggel a másik felé célzunk velük. Hajszálpontosan és profi módon célzunk, mint egy mesterlövész, hogy esélye se legyen az áldozatnak a menekülésre. Ezek a lövedék-szavak ott maradnak aztán mélyen, benn a testben, fekélyesednek, sorvasztják a létfontosságú szerveket, és nincs az a kiváló sebész, aki képes lenne eltávolítani onnan azokat. Bántottuk egymást, pedig nem akartuk! – összeszorította a férfi a fogait, majd hosszú szünetet követően, bűntudattal a hangjában így folytatta – Isten tudja, hogyan alakulnak ki ezek a gyilkos játszmák két ember között, akik valaha szerették egymást. Tudja, mit találtunk ki, afféle megoldás gyanánt? – kérdezte hirtelen, zavartan felnevetve. Egy idő után, hogy elkerüljük a halálos sebeket okozó lövedékeket, hallgatunk inkább. Azt hittük, ez majd segít! De mindennél szomorúbb hallgatás volt ez, amit tehetetlen, lappangó düh járt át. Az ilyesfajta hallgatásnak nincsen köze az oltalmazó, békés csendhez, ami elringatja a lelket, és megnyugvást hoz. Kitörni készülő, elfojtott szavakból felépült hallgatás volt ez, ami épp olyan ijesztő légkört képes teremteni, mint a vihar előtti csendek. Mesterségesen magunkra erőltetett pusztító elnémulás volt ez! Nyomorult és kegyetlen alku: bántó szavak helyett emésztő hallgatás. Végtére is, egy újabb pusztító vihar előtti csendet törtünk meg azzal, hogy kimondtuk: „mi már nem szeretünk ebben a házasságban élni! Megöl minket ez a kapcsolat!” És hozzátettük azt is, hogy egykor szerettünk, boldogok voltunk benne, ezért hálával akarunk visszagondolni arra a nyolc évre. Nos, ezért merült fel a válás gondolata. Hogy ne sorvadjon tovább a szív, hogy esélyt adjunk önmagunknak és a másiknak is arra, hogy begyógyuljon a fekély. És azért is, hogy megőrizzünk valamit: a múltból, az emlékekből, magunkból, egymásból, a méltóságunkból. Voltaképpen nem is tudjuk, hogy miért jöttünk ide, hiszen mi már döntöttünk – magyarázta a férfi. A felesége csendben, de határozottan bólogatott mellette. Köszönjük, hogy időt szakítottak ránk. Ez a párterápia bizonyára sok bajba jutott házaspárnak használ, nekik szerencséjük van, őket feltehetőleg nem érte ilyen mértékű viharkár – mondta, miközben fájdalmasan felsóhajtott, majd kifizette a konzultáció díját, és feleségével együtt elhagyta a rendelőt.

Legutóbbi módosítás: 2020.04.21. @ 16:08 :: Bereczki Gizella - Libra

Szerző Kégl Ildikó 2 Írás
Kégl Ildikó vagyok, születtem 1976 szeptemberében. Ezek az adatok ugyanakkor semmi lényegeset nem árulnak el rólam. Az élet paradoxonjai közé tartozik, hogy azok az információk, amelyeket személyes adatokként szoktunk meghatározni, olykor kevesebbet fednek fel rólunk, mint adott esetben egy idézet, amihez pedig semmi közünk nincsen. Az én személyes adatommá vált Márai idézet így hangzik. „Az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka.” Az önmeghatározásom így máris pontosabb. Újságíró vagyok, hivatásszerűen írok tizenöt esztendeje. Ám voltaképpen gyermekkoromtól történeteket jegyzek le. Tizenhárom éves sem voltam egészen, amikor kölcsönvettem az öcsém vonalas füzetét, és egy hétvége alatt teleírtam annak harminckét oldalát. Ekkor megéreztem – bár definiálni még nem tudtam –, hogy az írás varázslat. Tetszett ez a különleges, misztikus „szer”, amely képes volt csillapítani a fájdalmat, felfokozni az örömöt. Eleinte csak ösztönösen, később tudatosan is használni kezdtem a varázsszert, ami hatékonyabb volt a legerősebb fájdalomcsillapítónál is. Írtam fájdalmamban és írtam örömömben. Egy idő után már csak igekötőkkel írtam; volt, hogy leírtam történeteket, de többnyire kiírtam és megírtam azokat. Legmeghatározóbb élményeim egyike, amikor tollat és papírt kértem a szülőszobában 2010-ben, s a tizenhat órás vajúdásom során előbb történeteket, majd a kislányomat is megszültem, Zsófiát. Tulajdonképpen észrevétlenül lett az írás a hivatásom, a mentsváram, az életformám. Életszag címmel 2017 – ben jelent meg első novelláskötetem a Püski Kiadó gondozásában, majd hangoskönyvem, mely lélektani novelláim válogatásait tartalmazza Seres Ildikó és Nemcsák Károly, Jászai Mari-díjas színművészek előadásában. 2019-ben ugyancsak a Püski Kiadó gondozásában látott napvilágot második novelláskötetem, Három buszmegállónyi boldogság címmel.