Száraz fatörzs szívja lelkét,
fogyó patak menti medrét.
Nap hív magához minden nedűt,
forró a föld, testem kihűlt…
Jégkocka az üveghez koccan,
recseg a rádió szúnyogi zajban…
Limonádémat minden szerv kívánja,
ajkaimat a szomjúság kivájta…
Megszűnik az agy működni,
forróság a gondolatot kikezdi…
S a kényelmes nép nyomul délre.
Itt is ég talpa, miért máshol ég le?
Vagy ha muszáj, hogy a határt elhagyja,
miért nem utazik a jegesebb északra?
És ha már elindult erőszakkal délnek,
menjen még tovább, arra is van jéghegy!
…apropó a limonádé felolvadt végleg,
nem izgatnak távlatok, szűkülnek a tények…
Elfogyott az ital, a forróság nem hagy,
hátradőlve élvezem, hogy elalél az agy…
———————-
Drága Fiam!
Ahogy a fészbukon már jeleztem az első néhány sor olvasása után: „ölég gatya”. Nem azt mondom, hogy mindig teljesen, tökéletesen rendben kell lennie minden egyes sornak (egyébként dehogynem), de egy ilyen dalos pacsirta, mint amilyen te egyebekben vagy, nem engedhet ki ilyen írást a keze közül. A név és a tehetség kötelez. Rád cseppet sem jellemző módon összevissza csapongsz a ritmusok között, de még a rímeid se olyan szép, tiszták, mint azt tőled már megszoktuk, és elvárjuk, mi, az olvasók.
Mindent összevetve, vagy tegyük vissza a fiókba, Fiókám, vagy a naplóba tegyük, de a főoldalra, a sok, szép, költőifjonchoz méltón kiváló verseid közé ne. Oda semmiépp.
Szeretettel ölel: Anyád 🙂
Legutóbbi módosítás: 2019.10.11. @ 13:02 :: Adminguru