A végtelen Idő örvényébe hullott, a Lét medrében csiszolódott kavicsok nem értik egymás szavát. Elsötétült a létezés nincs fény, csak hideg és sötét. Rég elvesztettük egymást, kihullottunk kezdetleges Édenünkből, mit csak fél szívvel építettünk s azt hittük, örökké tart. Csak vagyunk egymás mellett mint két kavics, mit a Lét folyama véletlenül egymás mellé sodort. A gondolatok idegenül siklanak el a másik mellett s nincs válasz, ha kérdezek. Mintha más nyelven szólanál és szavamat te sem érted már. Földhöz ragadt lényünk nem tud a csodák földjére emelkedni, mert hitünket régen elvesztettük. Silány vágyak tárházává züllik a lélek, ha nem hallhatja hangját a szépnek, ha nem fürdetheti arcát tiszta fényben, ha hite nem emeli a reményhez. Megcsontosodott lelkünk mélyéről ha kitekintünk, nem látunk mást, csak a minket körülvevő kavicsok süketen sodródó folyamát. Add meg hát Uram a teremtés örök-új csodáját, hogy a Lét medrében sodródó kavicsok újra értsék egymás szavát.
Lelkes amatőrként 19 éve írogatok. Témám földön, égen, avagy az életben hever...csak észre kell vennem. Mögöttem 5, magánkiadásban megjelent kötet. És az íráskényszer, hogy papírra vethessem gondolataimat.