– Látom ízlett – mosolygott az öreg papra Ica, a kacérseggű nővér, mikor elvette előle az üres főzelékes tányért.
– Na, ma-igazán megérdemli a nagyfröccsöt Pelbárt atya – de hirtelen elsietett, mert Takó úr az ablak melletti helyért veszekedett, amit a megboldogult Forrai ezredes állítólag őrá hagyott. Most meg az orra előtt odaült pimaszul az a Keller nevű jöttment girhes új lakó. Valami irodalmárféle, ahogy azt barátnője, a takarító Jolika mesélte neki, az esti hátvakaráskor. Megpróbálta elhúzni székestől a reszkető fejő költőt, de az makacsul belekapaszkodott az asztal peremébe, hogy az terítékestől vele jött. Takó úr annyira feldühödött ezen, hogy fejébe szaladt a vér és lekent egy pofont a sikoltozó költőnek. Még jókor érkezett oda Ica. Kivezette és leültette egy padra a kifordult szemű, levegő után hörgő Takót és elrohant a doktorért. Időközben a költő megtalálta a földön a szemüvegét, amiben már csak baloldalt volt üveg. Még sírástól hüppögve az orrára tette, de aztán diadalmasan körbenézett, mint az a hibbant Mussolini fénykorában.
Lassan elcsitult az ebédlő, s visszatért a hülye nevű „Angyalkert” idősek otthonába a megszokott békés rend. Csak az eszcájgok csörögték asztaltól asztalig diszkréten a skandalumot.
– Ideülhetek, Pelbárt atya? – kérdezte a múmia arcú Karola asszony az atyát, aki a borával bíbelődött, de bólintására sem várva leült. Illetve helyet foglalt, mint Gertrúd királyné a második felvonásban. Rögtön használatba vette a púderdobozát, hogy a pap ijedten takarta le a kezével a poharát. Az öreg színésznő hús nélküli koponyájára, mintha négy számmal nagyobb bőrt húzott volna a vicces kedvű kor. Vénségére a viharos évtizedei után kikopott a színpadról, de mostanság egyre jobban belelovalta magát egy álomvilágba. Sohasem játszhatott elérhetetlen szerepeket próbált éjszakákat át. Biztos volt benne, hogy már csak leheletnyit kellene felülcsiszolni Júliát, aztán már csak Dórát venné markánsabbra, s máris újra a színpadon lehetne. Szinte látta már a róla szóló lapokat, ahol a bohém újdondászok, rajongva, remegő tollal írják:
– A megújító tűzből főnixként tért vissza a mi csodálatos Koltai Karolánk.
A festékálarc alól, szinte egyszuszra mesélte jövőbeli elképzeléseit a fáradt papnak, aki a szózuhatagban csak szomorúan bámulta poharát. Sajnálta az öreg színésznőt. Ó, bárcsak elvenné az Úr a maradék eszét is az asszonynak!
– Mikor lesz képes egy ember a valósággal szembenézni?
– Miért nem tudják végre elfogadni a megváltoztathatatlant?
Ahhoz, hogy Karola vágya valóra váljon, csak két dolog hiányzott. A fiatalsága és a tehetsége. Az előbbi örökre eltűnt, mint a tavalyi búcsúban elfogyasztott sült csirke. A tehetséget meg mikor osztották, hiába állt kétszer is sorba szegény, döbbentő zsugorisággal mérte neki a természet.
Az öreg belekortyolt az új fröccsébe, amit Ica hozott repetának. Szivarra gyújtott és érdeklődéssel bámult egy legyet az abroszon. Az éppen nagy erővel dörzsölte két első lábával a fejét, félő volt, hogy minden pillanatban leszakítja, mint a hajdani kis Karola blúzáról a gombokat az a granicsárbaka, mikor először látta még szeminarista korában a koraérett kamaszlányt a kuplerájban.
Szeretett volna vele szobára menni, ha a leányka végez a katonával, de keserűen tévedett. Ugyanis, Karola csak besegített édesanyjának a kasszánál, mert a papa halála után ők örökölték az intézményt. Még ma is bánja, hogy aztán szükségből beérte a villámkezű Verával. Azért azt a két percet olcsóbban is felszámolhatta volna… Másnap aztán mehetett a mosolygó, mindentudó Kelemen atyához gyónni. Olcsón megúszta a penitenciát, mert nem súlyosbította a bűnét avval is, hogy fizetés nélkül lelépett volna a konyhán keresztül, mint a többi szobatársa.
Később, pár évre felszentelése után kikerült Vatikánba, s mikor hazatért, csak a bulvárlapok pletykarovataiban találkozott Karola nevével. Legtöbbször nem a színészi alakításait domborították ki, hanem botrányairól írtak, ami nagyon fontos tényező egy tehetségtelen, de ésszel adakozó színésznőnek ezen a pályán, ha érvényesülni akar.
– Mért hallgat atyám? – nézett rá Karola várakozóan. Pelbárt felrezzent gondolataiból. Ránézett Karolára. Szinte látni vélte a csigolyát, ahogyan nyakán körbeszáradt rajta a bőr. Szívébe markolt a fájdalom és az együttérzés. Most mi a fenét mondjon neki?
– Bocsásson meg drága művésznő, csak kicsit elgondolkodtam. Teljesen feleslegesen… Az elmúláson… –
mintha csak a felfelé, a semmibe szálló szivarfüstnek mondaná tanácsként, hogy örüljünk, míg lélegzünk, szeretünk és hinni tudunk. De ne gondoljuk, hogy ez még jelent valamit. Inkább bizakodva reménykedjünk halálunkig, és kapaszkodjunk akkor jó erősen a kötélbe, hátha tényleg a másik végét tartja valaki, talán a Mindenható, és az elmúlás pillanatában magához is fogja húzni.
Ő is húzott a korsó fröccsből, de előtte kihalászta a legyet és visszarakta ugyanoda a helyre ahol az eddig a fejét tépegette. Had aludja ki a részegségét, gondolta atyáskodva, majd Karolára nézett.
A vén színésznő csendesen sírt. Arcán a vastagon rákent festékre, szivárványszínű barázdát vágva, kövér könnyek gördültek lefelé. Úgy tűnt, mintha már két hete egy nyírfa alatt fekvő, bomló bohóchulla arcát permetezné egy kitartó szelíd őszi eső. Pelbárt atya gyengéd szeretettel megsimogatta Karola arcát, vállára terítette kendőjét és kikísérte a teremből.
Egy huszárosan kikent bajszú kackiás légy, már régóta csak erre várt. Már azóta körözött az asztal fölött mikor meglátta az alvó hatlábú szépséget. Leszállt mellé, és halk zümmögésbe kezdett.
szerkesztette: Verő László – 2007. április 10., kedd, 07:55
Legutóbbi módosítás: 2019.09.17. @ 08:12 :: kisslaki