– Nekem van angyalom!
Ezt régóta sejtem, de az elmúlt reggel a tükör előtt, egy hirtelen mozdulatnál kilátszott a fátyolos ruha szegélye.
– Te itt vagy? – és döbbenten megálltam egy pillanatra. – Csak így, láthatóan itt vagy?
Az angyal kilépett mögülem.
– Én mindig mögötted állok! – szólalt meg alig hallhatón.
– Igen, mögöttem állsz és leskelődsz, ahelyett, hogy segítenél…
– A múltkor is…
– Ne is folytasd! – szólt közbe.
– Tudom, még azt is tudom, amiket szeretnél eltitkolni.
Nyugtalanság lett rajtam úrrá. Azért mégiscsak szokatlan, hogy az ember a saját angyalával beszélgessen, ráadásul ez azt állítja, hogy mindent tud.
– Legutóbb is – folytatta -, hogy remegett kezed-lábad, hogy dadogtál, még a füled is belepirult. Ezt nem csak én láttam, ő is láthatta! Emlékszel, már másodszor fogtad meg a kezét, át is ölelted, és még mindig nem néztél a szemébe! – Bátorság barátocskám, bátorság – és közben huncutul rám kacsintott. Fürtjei mögül elővillant szép tekintete.
– Tudod – kezdtem akadozva -, gyakran érzem magam elbizonytalanodva. A hiábavalóságtól, a jövőtől való félelem. Féltem őt is, magamat is. Az utóbbi időben ritkán látom. Úgy értem, amikor csak ketten vagyunk, amikor csak egymás számára létezünk.
– Hát ez a te dolgod, ezt neked kell megoldani – dünnyögött az angyalkám.
– De tudod mit? – és máris csilingelt a hangja. – Ha valóban szereted, ha valóban félted ?t, akkor tudok neked segíteni. Írd le ezt a kis beszélgetésünket, és ahogy leírod, én is ott leszek a sorok között és segítek, hogy szavaid a szívéhez eljussanak. Jó lesz?
– Mit is mondhatnék erre?
De mire észbe kaptam, az angyalnak se híre, se hamva.
– Szép kis segítség az ilyen, mikor tenni is kellene valamit, kámfort játszik. No, jó, leírom, ha már egyszer megígértem.
Ahogy elhomályosult szemekkel nézem a leírt sorokat, az angyal körvonala kezdett lassan kirajzolódni a papíron. Kisvártatva eleven valóságában is ott volt, bujkált a sorok között, le-föl hintázott, mint egy légtornász, és ügyet sem vetett arra, hogy szeretném folytatni a levelet.
– Nem lesz ez így jó – méltatlankodtam.
De Ő angyalsága, rám se hederített.
– Tudod mit? Csináld akkor magad egyedül.
És sért?dötten abbahagytam a levélírást. Már az ajtóban álltam, amikor az íróasztal felől, halk neszezést hallottam.
Az angyal írt.
Úgy elmerült, hogy észre sem vette, amikor óvatosan mögéje álltam.
– Helló Kedves!
– Én vagyok az angyal. Látod, ilyen a te híres „féltőd”, még egy levelet sem tud rendesen befejezni. Gondoltam, majd elmegyek személyesen is, mert ha ezen a levélen fog múlni, nem sokra mész vele. Ha majd találkozunk, mesélek neked róla. És ha üzenni szeretnél neki, azt is lehet.
– Ugye, majd megengeded, hogy a válladra üljek? Így jobban halljuk majd egymást. Valahányszor csöndet teremtesz magad körül, és ott legbelül is, akkor ebben a csöndben, az én hangom is hallatszik.
– Meséljek neked róla? Jaj, ő egy örök nyughatatlan, mindig terveket sző, álmodozik. Egy jó szóért képes átutazni a város másik végébe is. Van, hogy naponta nekilát, megoldani a világ minden baját. Máskor meg maga sem tudja, mit akar.
– De egy biztos, szeret téged!
– No, mit üzensz neki?
– Segítsek leírni?
Legutóbbi módosítás: 2009.04.29. @ 21:26 :: Horváth István
