Ma egy kicsit másként kelt fel a nap,
álmosan rázta fényeit a barna gömbre,
a felhők sem torlódtak össze az ég szélén,
csak keringtek a hegyek közt,
kapaszkodva a kénszagú ködben.
A hajnalmadár hangtalan gubbasztott
a csupasz lombú vén diófán,
Isten sóhajtva rákönyökölt a világra,
csukott szemmel, némán.
Vakon tapogatott a lomha idő,
kutatta dohos földbe vájt keresztjét,
sikítva zuhant a múló sírokon túlra,
szaggatta a jövőbe taposó jelen
talmi fényekbe zárt kerettelen képét.
Mintha egy sóhajnyi pillanatra
megtorpant volna a tegnap,
a fohászra térdepelő mában,
zúgó árba tűntek az édesen ringó álmok,
a zord emlékek visszaköszöntek a szélben,
mint viaszba formált hollótestű árnyak.
A hold átkot szórt a bebázódott földre,
fáradtan pislogott egy árva ablak,
a szó, a dal csendként tapadt a falakra.
Ezen a különös, fényben fogant éjszakán,
a nyomasztó magány a jelenre zárta végleg,
a haldokló világ hetedik ajtaját…
És Isten, azóta is csak könyököl,
csukott szemmel, némán…
Legutóbbi módosítás: 2008.09.30. @ 22:03 :: Szilágyi Hajni - Lumen
