Távolban jár, a hangja tompán dörrenő,
de szürkül már az égnek alja – előkelően
jő a fergeteg. Rátekint a rétre, dombra,
völgyeket kóstolgat, elszüttyög pár dús
erdőnk felett, s mire reményem nyílik,
elkerül talán, rám pirítva máris csepereg.
Felbőszíthettem, pedig szándékosságtól
bennem távol minden gondolat – Na, tessék,
egyre hangosabban szól, dühöngve ordít
inkább, s szinte már szakad. Hát, én többet
rá se nézek! Sajnálja csak, hogy már nem
méltatom, elvégre ő csak jönni-menni tud,
amíg én, ha Isten úgy akarja; itt maradhatok.
