Egy Assurban talált, és a British Museumban őrzött agyagtábla töredéke szerint Sulmánu-asarídu, asszír uralkodó (e néven a harmadik) hadjáratot indított Suhu földjére. A király további sorsáról semmiféle információnk sincs. A történészek csak találgatnak: vereséget szenvedett és elesett egy csatában, betegség vitte el, vagy a trónjára áhítozó fia ölette meg. Talán ez a réges-régi arab mese a rejtély kulcsa.
Szulmaszar király (nem zárhatjuk ki, hogy ez a név a Sulmánu-asarídu torzult alakja) serege átvágott a sivatagon és közeledett a messze földön híres, és gazdag Omraa városához. A hírnökök boldogan jelentették, hogy a távolban már látni a kincsekkel teli város tornyait.
A király megelégedve hallgatta a hírt. „Végre!” Hosszú útjukat, a sorból kibukott katonák holttestei, elhullott állatok tetemei, eldobált nehéz bronzpajzsok szegélyezték, de mégis csak elérték az aranyáról híres várost. Úgy tervezte Omraanál három napra megpihen fáradt, szomjas seregével, majd utána két nap alatt eléri a Deriz-hágót, és onnan délről támad a fellázadt, arcátlan rabszolganépség hátába.
A hosszú meneteléstől, éhezéstől megcsappant, kimerült sereg is, mintha új erőre kapott volna, fellelkesülve igyekeztek a vizet rejtő város felé. Azonban amint közelebb értek egyre inkább úgy tűnt, hogy csak a dzsinnek gonosz játéka tévesztette meg őket. A magas tornyok mintha soha nem is léteztek volna sorra eltűntek, szétfoszlottak a levegőben, a város falai pedig egyre alacsonyabbak lettek, és amikor már a közeli domb tetejéről szemlélték, csak egy apró, homokdűnék közé bújt, nyomorúságos oázisnak tűnt az egész. Ez lenne a kincseiről híres Omraa, ahol az utcákon térdig járnak az aranyban, ahonnan minden évben száz, arannyal, ezüsttel felmálházott tevét küldtek adóba a királynak, és még ráadásként ládaszám a dicsőséges Assur istennek szánt áldozati ajándékokat?
Három vénséges vén öregembert vezettek Szulmaszar sátrához, akik arannyal, ezüsttel, és türkizkővel teli kosarakkal borultak lába elé. A király megdühödve pattan fel aranyozott trónjáról, és felrugdosta a kincseket: „Vizet adjatok! Vizet! Minden katonámnak!”
Az egyik öreg, amelyik legidősebbnek látszott – talán a falu sejkje lehetett – kesernyésen elnevette magát:
– Csak egy kutunk van. Annyi vizet ad, amennyi száz embernek elég naponta. Nem is él itt több mint kilencven. Mindig csak kilencven. Ha egy családban gyermek születik, akkor közülük valaki önként elhagyja őket, elköltözik más vidékre, vagy a legidősebb önszántából, egyedül neki vág a sivatag végtelenének. Tíz adag víz, az erre járó vándoroknak, kereskedőknek van fenntartva. De ők csak akkor kaphatnak, ha fizetnek érte. Ez tehát Omraa gazdagságának titka.
A szomjúságtól félholt katonákat már a kardjaikkal hadonászó vezérek sem tarthatták vissza, félre lökdösték őket, és lezúdultak a völgybe.
Szulmaszar a dombról bámult utánuk. Látta, ahogy egymást gyilkolják néhány kortynyi vízért, később meg hogy az elesettek vérét csorgatják, isszák. Két leghűségesebb szolgáját leküldte, hogy gyűjtsenek fát a halotti máglyájához, de egyikük sem tért vissza.
Mondják, hogy a kureis törzs egyik nemzetsége annak köszönheti hatalmát, gazdagságát, hogy hajdan egyik sejkjük, Abu Tariki rátalált egy völgyre, ahol a homoktól fehérre csiszolt csontok között zsákszám hevert az arany. Mivel ő is ismerte ezt a mesét gyakran eljárt arra a helyre. Nem az aranyat, nem az ezüstöt kereste, hanem az elveszett kutat. Meg is találta. Máig Tarik-kútjának hívják.
