Tenyeredbe simítok.
Mintákat rajzolok körénk,
hulló levél életünk erezetére, egy-egy leheletnyi színt festek,
napsárgától – rozsdabarnáig, hajszállanként,
a lábad ujjáig pehelykönnyű álmokból vágyat szövök,
és a hajnalok lágy szusszanatában ránk ölelem.
Látod?
Semmi nincs hiába!
Értelmet nyer az összes létező valóság.
Az enyém, a tiéd,
az álmatlanság óráiból felreppenő percek,
a jéggé dermedt lélegzetek,
hulló szikráikból szívünkben felfénylő jégcsillagok is …
mert szentjánosbogarak ők a sötétség birodalmában.
Fényhozók vagyunk, Mi,
a múlt életekből selyemszálon szálló lélekmadarak,
darabkák és egészek, a létezés nagy univerzumában,
és többé már nincs másik valóság
