Elindultam felfelé a „lifttel” az 1241. szintre. „Felfelé”, máig így mondjuk, de tulajdonképpen az időben haladtam visszafelé. Ezt a technológiát vagy hatszáz éve, a joguunoktól vettük át, akik a Messier 81 galaxis valamelyik bolygójáról véletlenül ide keveredtek. Megkerestem az 1241. év folyosójára nyíló ajtót, majd, mivel sürgetett az idő, tovább rohantam a 4. ajtóig. Egyszerűen átléptem rajta, nem kellett sem nyitni, sem zárni. Máris egy teremben jártam, ami 1241 áprilisának felelt meg, és melynek harminc oldala forgott körbe-körbe. Időbe tellett, amíg kiválasztottam a megfelelőt. Már szédültem a látványtól, amikor végre lassult a falak pörgése, és megtaláltam azt, amelyiket kerestem. Dühödten belerúgtam egyet, azzal beállítottam a napot. Szerencsére az órákat állító négyszögek a padlón jelentek meg. Csak ráléptem a hatos számúra, toppantottam néhányat, és azzal beállítottam a percet is. Majd lehajoltam és ujjammal kétszer megérintettem a kockát, amivel kiválasztottam a második másodpercet.
A földrajzi koordinátákat még indulás előtt betápláltam, így már csak annyi dolgom maradt, hogy indítsam a programot. (Egy vagyont költöttem erre a kirándulásra! Remélem, megéri!)
Kimondtam a magam választotta jelszót: „Batu”.
Abban a pillanatban ott voltam a Muhi csata második napjának hajnalán a mongol táborban. Óvatosan átsétáltam a szoborrá merevedett harcosok és lovak között, a legdíszesebb jurtáig, ahol egy lovász éppen kötőféken tartott egy lovat, ami mellett egy páncélos vitéz állt, aki éppen fel akart rá szállni, egyik lábát, már kissé meg is emelte. Rögtön felismertem. Nem fényképről, mert az még nem készült róla, hanem egy réges-régi kínai tusrajzról, amit a gép vagy tízezerszer felhozott, amikor vizsgáztam.
Most megkapod a magadét!
Tulajdonképpen nem is Batura haragudtam, hanem az egész világra. Elsősorban magamra, mert a vizsgán hagytam magam beugratni. Aztán még a vizsgáztatókra, arra a két majomra, akik, amikor rossz választ adtam, olyan gúnyosan vigyorogtak a képernyőbe, hogy legszívesebben belevágtam volna valamit. Haragudtam a kapott programra, amiért a válasz kidolgozására kapott öt percben, képtelen volt eldönteni, hogy melyik a helyes válasz. Persze azt is átvágták a kérdéssel, mint engem.
(„Batu valóban vérszerinti fia volt Dzsingisz kánnak, vagy nem?)
Én, hülye! Amikor a gép által felhozott anyagokat összevetettem, arra jutottam, hogy: igen. Bele is kezdtem az érvelésbe, de nem tudtam befejezni, mert a két vizsgáztató, mintha csak erre vártak volna, felnyerítettek, és dülöngéltek erre-arra a röhögéstől.
– Rossz válasz! Az lett volna a helyes, hogy: „Ezt sajnos még nem tudjuk!”
És ott álltam Batu előtt.
Idefelé azt terveztem, hogy jól kitöltöm rajta a mérgemet, behúzok neki egyet, de… A sisakja… Mi lesz, ha felsérti, vagy megvágja a kezem? Mire visszajutok, akár el is fertőződhet, ráadásul kötszer sincs nálam. Miért nem jutott eszembe?
Valami mást kell kitalálnom. Talán ellophatnám a kardját. Szép munka, milyen jól mutatna a szobám falán. Micsoda trófea lehetne? Kár, hogy nem jutna ki velem, mert közben „az idő helyre állítja a módosításokat”. Vagyis egyszerűen eltűnne a kezemből, és visszakerülne ide.
Akkor mi a fenét tegyek? Mivel lehetne a legjobban felbosszantani? Csak 1,2 másodpercem van, annyi idő alatt kell valamit csinálnom, mert ha túllépem, akkor… akkor megmozdul minden, és elszabadul a pokol. Erre előre figyelmeztettek!
Akkor jött az ötlet. A kán elé léptem, és… és megpöcköltem az orrát. Batu szemében fény villant, és a feje egy pillanatra megrándult, de rögtön vissza is merevedett.
Ha-ha-ha! Sikerült! Hogy meglepődött! Ha-Ha. Most majd törheti a fejét azon, hogy mi történt. Gyerünk haza!
Végre itthon! Terpeszkedem a fotelben, bámulom a falat, és kortyolgatom az erre az alkalomra félretett méregdrága boromat. Hát ez tényleg jól sikerült! Lehet, hogy mások azt mondják majd, hogy kisstílű bosszú volt, de a mérgem elszállt. És már ezért is megérte. Milyen jó, hogy itt ez a gépezet, a joguunok ajándéka. Először mindenki rettegett tőle, sokáig csak a kutatók használhatták. A működési elvét máig sem érti senki. De kit érdekel? Fő, hogy működik.
Milyen mulatságos volt, amikor Batu rám meredt? Egyébként nem is olyan ronda pofa, mint azon a tusrajzon. Jól megnéztem. Az arca még abban a csata előtti pillanatban is nyugalmat sugárzott. És mintha egy mosoly bujkált volna a szája szögletében. Persze lehet, hogy ezt csak én láttam úgy.
Mi volt ez? Valami fémes villanás. Aú! Az orrom. Mi csapódott neki? És mi ez a röhögés?
