Bojtor Iván : A KAPU

Az unokaöccse hozta a hírt, aki a hajnali vonattal érkezett.
Rám zúdultak az emlékek. Fiatalkori, tengerparti sétáinkra gondoltam, melyek tulajdonképpen nem is séták, hanem véget nem érő viták voltak. Másnap mindig ott folytattuk, ahol előzőnapon abbahagytuk. Ez így ment hónapokon át, míg az örökös vitatkozásaink ádáz veszekedéssekké fajultak. Haraggal váltunk el. És most mégis… Azt üzente, látni akar. Nagyon beteg.
A felesége és a lánya fogadott.
– Nagyon várja. Menjen be! – mondta az asszony.
– Talán magánál van – szólt a kisírt szemű lány. – De… – kezdett bele, de nem fejezte be, csak legyintett egyet.
Beléptem az alacsony mennyezetű, elsötétített szobába, és a félhomályban elbotorkáltam az ágyig.
Ébren volt. Mikor meglátott nem ismert meg, vagy talán összekevert valakivel, mert Gabrielnek szólított. Mondtam neki, hogy ki vagyok, mire halovány mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Köszönöm, hogy eljöttél! Valamit el kell mondanom. Más ezt úgy sem értené meg. Próbáltam őnekik is elmagyarázni, de hiába. Azt hiszik, a láz beszél belőlem.
Az ágy mellé húztam egy széket, és leültem.
Hallgatott. A szeme is lecsukódott. Azt hittem, hogy elaludt, és már indultam volna, amikor megszólalt.
– Ott voltam. Majdnem sikerült. De hát bűnös vagyok, a nagyravágyás bűnében éltem egész életemben. Hisz tudod.
Fogalmam sem volt miről beszél. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy úgy mondja, mintha csak egy negyvenvalahány évvel ezelőtti félbeszakadt beszélgetést folytatna.
– Igen! Nagyobb akartam lenni, mint rabbi Akiba. És majdnem sikerült.
Sokáig hallgatott, talán erőt gyűjtött, hogy folytassa. Közben Akiba nevének hallatán felderengett bennem egyik állandó témánk, a Paradicsom kapuja. Annak idején annyiszor idézte a Talmudnak arról szóló részét, hogy kívülről tudtam: „Négyen léptek be a paradicsomba: Ben Azai, Ben Zoma, Acher és rabbi Akiba.” Mit akar ezzel mondani?
– A fél világot bejártam, hogy megtaláljam a lépcsőt. És tudod hol volt. Itt a ház mögötti kertben. Végig itt volt. És én nem vettem észre – mondta lassan, alig hallhatóan.
Most meg miről beszél? Lehet, hogy nincs is magánál, csak lázálmában morgolódik.
– A kertben szunyókáltam, és amikor felriadtam megpillantottam. Azt hittem, hogy csak a fény játéka. A virágok felett lebegett, áttetsző fehér volt. Közelebb mentem hozzá, de hirtelen eltűnt. Így kezdődött. Másnap már két lépcsőfokot láttam. Az alsó szélesebb lett, elnyúlt a virágágyás hosszában. Márványnak néztem, fehér márványnak. A második lépcső olyan volt, mint, amilyennek előző napon az első, átláttam rajta. Ahogy teltek a napok mind valóságosabbá váltak. Megjelent a harmadik és a negyedik lépcsőfok is, meg az oszlopok. Mindegyiken aranyfénnyel ragyogtak a jelek. Tudod, hogy melyikekről beszélek? Azokról, melyeket nem szabad kimondani. Rettenetesen féltem, de az egész olyan hívogató volt, és óvatosan ráléptem az első lépcsőre. Elbírt. Nem látomás volt, hanem valóság. Álltam ott, a lábaim annyira remegtek, alig tartottak meg. És amikor felnéztem, megláttam a kaput. Nyitva volt. Mit nyitva? Kitárva. Én mégsem láttam be, mert valamiféle aranylón csillogó köd lebegett mögötte. Egész életemben azt kerestem, a helyét, a hozzávezető utat, és akkor ott állt előttem. Az járt az fejemben, hogy egy vagyok a kiválasztottak közül. Micsoda nevetséges képzelgés. Miért lettem volna? Mert az akartam lenni? Sietve elindultam felfelé. Nekem úgy tűnt, hogy rohanok, de mégis olyan lassan haladtam, hogy óráknak éreztem azt az időt, míg a harmadik fokig eljutottam. És közben…
Abbahagyta. Sokáig hallgatott. A csendben az járt az eszemben, hogy mindez csak egy haldokló vénember meséje, képzelgése, vagy egy olyan beteges látomás, melyet már sokszor átélhetett, és most nekem felidézi, mint egy valóságos emléket. Miért teszi? Negyven év után még mindig azzal áltatja magát, hogy annak idején neki volt igaza, és így akar meggyőzni? Ez az egész mese a rabbikkal meg a kapuval, olyan nevetséges. Még hogy beléptek a paradicsomba? Nevetséges. Nincs rá jobb szó: nevetséges.
Emlékszem, régen hányszor elmondta: Ben Azai egy pillantást vetett a Paradicsomra és meghalt, Ben Zoma is látta a Gyönyörök Kertjét, de beleőrült a látványba, Acher őrjöngve tépdesni kezdte a növényeket, csak rabbi Akiba tért vissza ép elmével. És most azt hiszi, hogy ő… Mit mondhatnék neki? Úgysem tudnám meggyőzni. Régen se tudtam. Most meg a végét járja. Úgy döntettem, ráhagyom, akármivel is hozakodik még elő. Mondja csak!
És mondta:
– A kapu szárnyai lassan záródtak. Rohantam volna, de minden mozdulatom egy örökkévalóságig tartott, mint a filmekben, a lassított felvételeken. A baloldali kapuszárny már becsapódott, és én még mindig csak a harmadik lépcsőfokon álltam. Mire a negyedikre értem, már csak egy kis rés maradt. Beledugtam a lábam, hogy ne záródjon be. Megragadtam a kapu szélét, rángattam, közben üvöltöttem, hogy csak egy pillanatra hadd nézzek be, de nem mozdult. Sőt! Lassan becsukódott. Teljesen becsukódott, pedig a lábam ott volt a két kőből faragott kapuszárny között. Akkor nem éreztem semmit. Könyörögtem, rimánkodtam, hogy csak egy pillanatra engedjenek be, egyetlenegy pillantásra, de mindhiába. Azt mondják, az udvaron találtak rám. Így történt. És most menj!
Még üldögéltem ott egy ideig, de többet nem szólt semmit. Lehunyta a szemét, és feküdt mozdulatlanul. Közben az járt eszemben, hogy milyen szánalomra méltó ez az egész hazudozás. Mit akar vele elérni?
– Alszik? – kérdezte a felesége, amikor kimentem. Bólogattam, bár nem voltam benne biztos.
A lánya felajánlotta, hogy elvisz autóval a pályaudvarra, mivel úgy is bevásárolni indul, és útba esik.
– Magának is arról beszélt? A kapuról, meg azokról a lépcsőkről? – kérdezte a kocsiban.
– Azokról – sóhajtottam.
– Nem tudjuk, hogy honnan vette. Amióta az a baleset történt vele, nagyon furcsán viselkedik. Persze régen is sok zagyvasággal foglalkozott. Tudja! A Kabbalával. A huszonegyedik században! Hát nem nevetséges?
– És a baleset? Arról nem szólt egy szót sem.
– Mi sem tudjuk mi történt. Ott találtuk ájultan a kertben, a bal lába teljesen szétzúzódott. A kórházban azt mondták, biztos egy nagy kő zuhant rá, vagy egy teherautó ment át rajta. De hát, ki sem mozdult a kertből. Meg azt is mondták, hogy ilyet még ők sem láttak: még a csontjai is péppé zúzódtak.

 

Legutóbbi módosítás: 2020.05.14. @ 15:59 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 96 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”