a múló időben hajszoljuk álmainkat
a pillanatnyi édes percekért,
majd rögtön megálmodva új célokat,
hajtjuk a mókuskerék szűnni nem akaró
hol vadul, hol csendesebben robogó
olajozott monoton kerekeit
Mi végre?
a kérdés oktalan, ha megélted már
a katarzis mindent elsöprő gyönyörét
az eufória bensőd szaggató mámorát,
s ha csak tiszavirágnyi időre is,
de a függőség kialakult, a kör bezárult,
nincs menekvés, nincs visszaút
Megéri?
bármit odaadnék érte, az éveket,
a szabadság óráit, testem erejét,
gondolataim szárnyalását, mert a cseppnyi
örömök rakódnak, hegyeket építenek fel
egyre magasabbra, hogy a legvégén felülhessek
trónomra, körbenézzek, és többet ne kérdezzek
