Seres László : Lehajolni ágként

A bűntől mentes…másokért kér feloldozást…)))

 

 

Menni zörgőcsontú, sátáni utakon 
csaholó kopók közt, míg véred kisarjad.
Sziklákat törni patakként pengeéllel,
óvni görbült hátát a zendülő kőnek. 
Messzebbre látni másnál, mikor gát szakad.
Átevezni a gyűlölet vak horizontján. 
Lázadó forrásnak medret, vagy sírt ásni
hegyek kéklő ormától, míg mélybe zuhan.
Fogaskeréknek lenni, nem vető éknek, 
s elhinni, hogy a föld érted körbeforog. 
Büszkének maradni, ha megaláznak is,
emberként élni az embertelenségben. 
Lehajolni ágként vénülő gyökérhez 
csillagokból, hogy megkössön a rög. 
Felfelé csobogni zúgó vízesésben, 
mikor rád törnek orvul ordas csapatok.
Igazat kiáltani hazugok közt bátran,  
ha mellkas-törő kéjjel megtapos a sors.
Megbocsátani az átkokkal átkozóknak, 
hol ökölbe szorul kéznyújtásodra kezük.
Arcod fényeit kétely szántotta árnyak közül
felemelni elesettként is a föld porából.
Vérben vajúdni újszülöttként újra s újra, 
bevallani százszor gyarló ember mód,
a világot akarod csupán csak megváltani,
mint aki bűntelen, s imához térdre hullva   
másokért kér Istentől feloldozást.
Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.