Győri Irén : Eszmélés

Mire feleszméltem, rájöttem, hogy egyedül vagyok, mint az ujjam. Se rokonom, se ismerősöm. Röhej, olyan az életem, mint az Ady vers!

 

„Se rokona, se ismerőse nem vagyok senkinek!” Hát nem, mire észbe kaptam, már mind az ő barátai, ismerősei nyüzsögtek körülöttem. Akivel én szerettem volna az időmet eltölteni, az nem volt hozzám való. Az buta, vagy sekélyes, unalmas, vagy csak nekem akart hízelegni, vagy éppen kihasználni, hogy éket verjen közém és az én nyugodt otthonom közé.

Az én otthonom. Nem az otthonunk, nem! Ha valami veszélyes, az mindig az enyém volt, legyen az akár otthon, akár gyerek. Ha valami elromlott, arról én tehettem! „Neked kellett volna…” satöbbi szöveg harsogott a fülembe. Ha jól jött volna egy kis panaszkodás, már nem volt kinek, mindenütt az ő udvartartása vett körül. Ha ki akartam beszélni vele azt, ami nekem nem tetszett, akkor mindig kiderült, hogy én látom rosszul, nem jól értettem, rosszul értelmeztem, vagy csak egyszerűen gonosz vagyok, és őt én nem becsülöm, mert nekem az a kötelességem, hogy igenis, felnézzek rá. Segítsem az ő áldozatos munkáját. Tegyem gondtalanná az életét, hogy ő nyugodtan tudjon dolgozni. De hát én is dolgozom, nekem is kijárna a figyelem, netán némi tisztelet! Osszam be úgy az időmet, hogy jusson mindenre időm! Ő meg tudja tenni, ő a barátaira is tud időt szakítani. Mindent lehet, csak akarni kell. (Na, igen!) Én rohanok a gyerekért, én főzök, mosok, takarítok, ellátom a kertet, elvégzem a munkámat és nekem CSAK az a dolgom, hogy fitten és kedvesem várjam haza őt, és ne tegyek fel hülye kérdéseket, mert minek, vagy meg se hallja, vagy hazudik valamit. Nekem azt el kell hinnem, mert ő a gáncsnélküli lovag, a tisztességes, tekintélyes férj. Mindig vele történnek hihetetlen események, még akkor is, ha nem látszik meg a bankszámlánkon, mert ő, ő bizony megmondja. Ő mindenkinek megmondja!

Éppen ma összefutottam Rózsával, a volt barátnőmmel. Megkérdeztem tőle miért hagyott faképnél.

— Még te kérdezed? Hát csak hallgattam azt a kirohanásodat rólam, amiről a férjed mesélt. Kiabáltad: ha beteszi a lábát az a perszóna hozzánk, én egyszerre két lábbal rúgom ki. Minden lánynak elmesélte, hogy az ő kis felesége hogy ki volt borulva, amikor eljöttem tőletek!

— Miért nem kérdeztél meg engem is? Tényleg úgy ki voltam borulva? Vagy csak azt szerette volna elhitetni a kincsem, hogy igaza legyen.

— Látod, én őt olyan jó fejnek tartottam, olyan udvarias, olyan szépen beszél a beosztottjaival, mindenki rajong érte. Csak te nem érted meg. Pedig ő mindent a családjáért tesz. Téged is csak dicsérni szokott, és ragyogó dicsfényt fest köréd, amikor beszél rólad. Te vagy a feleségek gyöngye, aki egy kicsit ugyan elnyomja őt, de hát cserébe arany élete van.

— Ezt mondta Zoltán? Azért jár későn haza, hogy nehogy megzavarja a gyerekeket az elalvásban. Vagy nekem így biztosítja azt a nagy fényes dicsfény, amiben én fáradok el, már semmi energiám, de Ő így akar nekem biztosítani néhány nyugodt órát a vasalásra, mert az már csak az éjszakába fér bele? Ha véletlenül időben haza érne, akkor nem lenne, aki megcsinálja, mert vele kellene foglalkoznom.

— Későn jár haza?

— Rózsa, mondd meg, meddig dolgozik? Mikor jön el a cégtől?

— Délután négykor már a kis Farkasnéval mennek el, én nem is tudtam, hogy nem haza jön. Szóval ezért gondoskodott arról, hogy mi szétszakadjunk!

— Életemben ilyen rafinált férjet még nem láttam. Szóval, a kis Farkasnéval?

— Lehet, hogy csak egy kis kaland ez nála. Férfiből van, s ha az feláll, akkor az ész megáll.

— Nem, nem. Figyeld meg, én nyakig vagyok abban a sz…, csak még nem tudtam róla. Mindenki tudja, sőt látja is, csak én nem! Hogy én milyen hülye vagyok! Milyen nő ez a kis Farkasné?

— Elvált, nagyon csinos, van egy ötéves kislánya. Amúgy hasonlít is rád, csak úgy hat évvel fiatalabb, és nagyon ad magára.

— Na, várjál csak, galambom! Rózsa gyere be, itt egy OTP. Veszek ki a közös számlánkról egy kis pénzt, és meglepem az én drágámat. Mától adok magamra. Feszítek majd pucér seggel, ha hazajön, lássa mit cserélt le. Veszek olyan flancos melltartót, amitől megdöglik. Meg azt a csinos francia bugyit. Olyat már akartam, de sajnáltam egy vacak bugyiért adni háromezret. Keresse meg a rávalót, riszálom én a seggem még úgy, mint akármelyik szeretője.

— Biztosan ezt akarod? Inkább hagyd ott!

— És hova menjek a gyerekekkel? Értsd meg, nincs senkim, mindenkit elvadított mellőlem, már teljesen rá vagyok utalva. Se a szüleim nem élnek, se senkivel nem tartok tényleg semmiféle kapcsolatot. Legalább egy testvérem lenne, de az is Angliában él, nem mehetek hozzá! Gyere, veszek fel egy kis pénzt és kiglancolom magam.

Sorba kellett állni, majdnem tíz percbe telt, mire az ablakhoz értünk.

— Szeretnék ötvenezer forintot felvenni, a kinti automata nem működik.

— Üsse be a kódot, majd a zöld gomb.

— Parancsoljon.

— Asszonyom, ezen a számlán mínusz százötvenezer az egyenlege. Óhajt még valamit?

— Csak egy pohár vizet kérek!

Ha nincs velem Rózsa, akkor összeesek ott bent az OTP -ben. Most mit tehetek? Minden pénzt kivett, még azt is, ami nem a miénk. Én majd két nap múlva kapok fizetést, ő ma vette fel, és a nagy prémium is ma volt esedékes. Az eddigi megtakarításaink is. Ő veszi fel a gyerekek után járó pénzt is. A pénztárcámban van annyi, hogy a gyerekek nem vesznek észre semmit, de… Ha napokig nem látják az apjukat akkor sem fog feltűnni nekik, mert ritkán látják. Cikáztak a gondolatok az agyamban, most mi a teendő! Rózsát rábeszéltem, jöjjön el hozzánk, meglátjuk, mi történik. Hátha hív, vagy esetleg valami elkerülte a figyelmemet. Hátha csak valami véletlen.

Amikor hazaértem csak az üres lakás várt. Se férj, se a kocsi, se ház előtt, se a garázsban! Tehát az én szultánom nincs sehol. Valahol a kis Farkasnét vigasztalja. Vagy éppen a vállán kesergi el a meg nem értett szegény férj keserves bánatát. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó, az én szemeim megteltek könnyel, s mint a gejzír tört fel a zokogásom. Rózsa tett fel egy kávét, szerintem egy jó komló és citromfű tea jobban jött volna, mert az legalább nyugtató, de nem számított semmi. Ilyen randán belepiszkítani az életünkbe, ez nagyon fájt. Mennyire tudja az elnyomott asszony sajnálni annak elvesztését, aki elárulta, becsapta, hazudott neki, vagy csak saját magát sajnálja? Szerintem ez önsajnálat.

A lelkem kitettem érte! Mégis! Egy üzemi cafkával! Zokogtam, zokogtam, lassan és mélyen felszívtam az orrom az agyamig, és nyeltem a sós könnyeket. Olyan elázott volt mindenem kívül belül a megállíthatatlan bőgéstől. Felázott hangszálaim tagolatlan hangokat adtak ki. Mint egy mutáló kamasz. Nagy nehezen csillapodott a sírásom. Jó, hogy Rózsa ott volt mellettem. Próbált lelket önteni belém. Kicsit később felajánlotta, hogy elmegy a gyerekekért. Jólesett a törődése. Hideg, meleg vízzel megmosogattam az arcomat, de a felduzzadt szemeimet és orromat nem tudtam helyrehozni. Mit mondok a gyerekeknek, ha kérdezik, Anya mi a baj? Nincs semmi kicsikéim, csak apátok nem kíváncsi ránk, elvitte az összes pénzt a cafkájának! Hogy mondjam meg ezt a gyereknek? Vagy ne mondjak erről semmit, csak, hogy apa elment kiküldetésbe, majd telefonon keresni fog benneteket. Ha hazajön. De ha nem haza jön, akkor meg majd… akkor mit mondok nekik?

Na, Edit, most légy okos, most mutasd meg, hogy nem véletlenül választottál ilyen nagyszerű embert magadnak. Te meg tudod oldani! Te mindent meg tudsz oldani. Csak azt a nyavalyás életedet tudtad így szétcseszni. Zoltánról azt hitted, hogy főnyeremény, dumája az volt, az szent igaz. Rövid, hat hónapos együttjárás után kerültünk össze. Már vártuk Zoltánkát, amikor megesküdtünk. Amikor összebútoroztunk, jó messze a szüleinktől… Zoltán nem akarta, hogy beleszóljanak az életünkbe. „Nem akarok osztozkodni rajtad” mindig ezt mondta. „Itt vagyunk egymásnak mi.” Ez volt a másik bűvös mondat, amitől szinte elérzékenyedtem. Nem jöttem rá, hogy már akkor megkezdődött az elszigetelésem mindenkitől. Hogy ne is jöjjek rá, gyorsan összehoztuk a két gyereket. A hat év GYES arra éppen elég volt, hogy befejezze a művét. „Te úgyis itthon vagy, megoldod, én többet tudok vállalni, meglátod, nagyszerűen elleszünk.” Tényleg el voltunk. Engem szép lassan felszippantott a háztartás, a gyereknevelés. Amikor véget ért a GYES, azután is minden maradt a régiben, csak nekem a munkahelyemen is helyt kellett állnom. Igaz párszor mondta, „akár itthon is maradhatnál, akkor lenne időd másra is”. Hát én a munkámhoz ragaszkodtam. Még jó! Az orvosi rendelőben dolgoztam asszisztensként a szemészeten. Szerettem a munkámat. Engem is szerettek, úgy éreztem, megbecsülnek.

A fizetés lehetett volna több is, de ki elégedett ma a fizetésével. Néha egy kis borravaló, az azért akadt. Azt mondják, megalázó! Igen, az elején, azután már hozzáromlik az ember, megszokja a megalázást. A pénznek meg nincs szaga.

A prémium is borravaló, csak azt a munkáltató adja, abból vissza, amit ki tudott szipolyozni a dolgozóból. Ne legyünk olyan érzékenyek. Soha nem kértem, soha senkitől. Szégyenlősen dugták a zsebembe.  Aztán meg jól is jött. A nagynéném a háború után dolgozott az egészségügyben és akkor is volt. Meg lesz is. De mi köze ennek az én hülye életemhez. Miért ez foglalkoztat, a borravaló kérdése? Inkább foglalkoznék azzal, hogy mit mondok a gyerekeknek.

Hogy apátoknak elment az esze, vagy nem tud parancsolni a farkának, nagy jó dolgában, mert itthon a seggét is kitörültette, mert neki pihenni kell, mert ő az agyával dolgozik. Miért, én mivel dolgozom? Hogy nekem ez még eddig soha nem jutott eszembe! Mint az öszvér, csak húztam az igát, az itthoni munkámnak már az jó részét átvehette volna, hogy nekem is legyen időm levegőt venni. Azt sem tudja, hogy hol van a porszívón a kapcsoló. Mióta velem van még egyszer se kapcsolta be a mosógépet. Neki minden az ölébe hullott, ez volt a célja. Kapott egy ingyencselédet, akit néha megdöntött, nem kellett neki még jó szó se, mindent megcsinált. Nevelte a kölykeit, és ha valamit nem úgy tett, ahogy a nagy szultán elvárta, akkor le lehetett teremteni! Hát ez voltam én! Hű de nagy ember lettem mellette! Most aztán dagadhat a mellem a büszkeségtől. De csak a szemem és az orrom dagadt, és olyan elázott, mint egy szörnyű vízihulla. Hogy én milyen randa vízihulla lennék. Így szétázva, borzalmas vagyok. Fuj!

Jaj, istenem, a gyerekek! Jönnek Rózsával. A kicsi Levente most kérdez a legtöbbet. Mit mondok neki? Hogy magyarázom ki az apjuk bizonyítványát. Hol rontottam el? Hol a fészkes fenébe csesztem így el. Ez olyan számomra, mint egy légitámadás. Minden a fejemre omlik! Minden recseg, ropog, minden tönkrement!

Behallatszik a csacsogás, az apró lábak zaja és az elmaradhatatlan kérdések, „Rózsa nénii — miért te jöttél értünk? Anya hol van?” A nagyobb az sejthet valamit, mert nem tesz fel kérdéseket. Viszont a táskája csúszik a kövön. Mit kapnék én, ha az apja látná. „Megint a te nevelésed, magyarázd meg annak a kölöknek, hogy…” Ő, mint kívülálló, nem neveli a gyereket, ő engem nevel. De a büdös úristenit, hát mi vagyok én! Kápó? Ha a gyerek megsértődik, akkor rám haragudjon, mert én vagyok vele, ő csak meghallgatja, és odaküldi, hogy kérjen bocsánatot. Ezt is utáltam! Minek fogadkozzon szerencsétlen gyerek? Nekem elég lett volna annyi: „Anyu ne haragudj”, de ő, azt magyarázta be, mondják, „Soha többé nem leszek rossz!” Én hiába tiltakoztam, ne nevelje hazugságra a gyereket, mert az nem igaz. Másnap, vagy bármikor később úgyis megcsinálja, hiszen gyerek és feszegeti a határait, azt a táskát úgyis csúsztatni fogja legközelebb is a kövön, mert az olyan izgalmas, és mennyi gyakorlás kell ahhoz, hogy az pont a fogas alá csússzon!

Borzalmas, már nem vagyok normális! Hogy jutott pont ez az eszembe, hiszen éppen most rabolt ki! Vagy éppen most szabadított fel? A többi, az a tanuló pénz, amit minden buta libának a pótvizsgán meg kell fizetni. Na, most döntsem el, hogy elhagytak, megcsaltak, vagy felszabadultam? Atya ég! Most táncoljak örömömben, vagy verjem a falba a fejem, hogy én szegény szerencsétlen? Na, Edit! Ezt légy szíves, még egyszer átgondolni.

Igen! Te hirtelen visszakaptad önmagad! Igaz tépett tollakkal, levágott, lekötött szárnyakkal, alaposan megrakva teherrel, de szabadesésben kilódítottak egy rakétából. Kapd össze magad, mert a becsapódás rémesen közel van. Tudtam már, mit kell a gyerekeknek mondani. Az ő szintjükön, de csak az igazságot. De hát még én sem értem az igazságot! A bensőmben a régi én az egyre hangosabban bizonygatta, a gyerekeknek még nem az ok kell, azt majd elmagyarázod később, most csak annyi kell, amit kérdez, arra választ kapjon. S a gyerek mit kérdez?

— Miért Rózsa néni? És hol az anyu!?

Látod milyen egyszerű, így a következő kérdés az lesz, miért sírtál, ne is tagadd le, mert tényleg sírtál!

S miért sírtál? Mert becsapott az, akitől nem vártad, mert elvitte a pénzt az, akiről nem gondoltad? Mert beleélted egy álomba magad, amiből nem tudtál felébredni, hirtelen durván felébresztettek és ez nagyon fájt, de ha belegondolsz már a megszokás, a beidegződés, a beléd nevelt kötelesség tartotta ezt a kapcsolatot. Már régen el lettél hagyva, csak nem vetted észre, mert a díszlet nem változott. Most viszont a bonviván nem jelent meg az előadáson s így tönkremegy a darab?

Nem! Nem! És NEM! Majd akkor megy le a függöny, ha a női főszereplő is azt akarja!

Edit! Szedd össze magad, és most jön a te alakításod. Most próbálod ki, milyen is vagy igazán! Nincs neked szükséged arra, hogy mindig megmondják, mit kell tenned! Tudod te azt jól, eddig is te csináltad!

Meg- és átszervezem az életemet! Nem érdekel a szultánok gyöngye, az biztos, ide többé be nem teszi a lábát! Van pár utazóbőrönd, szépen mindent becsomagolok neki, mindent az utolsó gatyáig. Jól kiszellőztetem a lakást utána és felépítem a hármunk életét. A kasszát kiürítette, mivel közös volt, annak is a fele a miénk, de a nincs nem osztható, azt nem lehet visszaadni. A kocsit, azt viheti, én eddig is „tömegközlekedtem”. Van még bennem annyi kurázsi, hogy megoldjam hármunk gondját, és ne ragadjunk a posványba. Ő meg éljen azzal, akivel akar, mert azt tudom, ha elfogy a pénze, megpróbál majd visszajönni. Próbál… de nem lesz visszaút, mert nem csak elnyomott, hanem meg is erősített! S az, ami a fő, nem hagytam a lelkemet is eltiporni. A lelkem érintetlen még, a testem meg meggyógyul. Csúful bánt velem, de… Felébredtem!

Felébredtem? Most tényleg felébredtem, vagy csak úgy teszek, mint aki felébredt? Nem fogok hangosan bömbölni. És csapkodni a kispárnát? De hát már régen elfeledtem azt, amit a drága egyetlenem arra való hivatkozással, ma nagyon gyűrött vagy, inkább aludjunk, s én marha elfogadtam, hogy csak dolgozom, és már arra sem kellek neki, hogy néha egy gyors numerát lezavarjon. Most, hogy belegondolok, olyan régen szeretkeztünk, hogy nem is emlékszem, mikor.

Milyen nem ide való dolgok jutnak az eszembe, pedig éppen most hagytak el, loptak meg, vagy csak megloptak, mert már a kicsi születése után el lettem hagyva. Mert nem lány lett, nem is örült neki igazán. Már van egy fia, minek kettő, mert olyan unalmas, és igénytelen vagyok, hogy még arra sem voltam képes, hogy egy lányt is adjak neki a fiú után.

Mintha rajtam állt volna!

Szóval én voltam a kisnyúl, ha volt rajtam sapka, az a baj, ha nem volt, akkor meg az!

Most megállapíthatom, igenis, én most szabad lettem, nekem nevetnem kéne és ujjongani, ünnepi ételt főzni és bedobni valami erőset, mert ugye az ember megmámorosodik a szabadságtól, és ünnepel. Én meg itt itatom az egereket, az agyamig szippantom a könnyeimet, bedagadt szemekkel bámulom azt a nőt, aki lettem, akivé hagytam alakítani magam.

Na, azért is megveszem azt a francia bugyit, arra biztosan jó lesz, hogy lássam, egy nő akkor is maradjon nő, ha férje és gyerekei vannak!

Meglássd, te ezután fizetni fogsz, drága szultánom, mert se rokona, se ismerőse… még neked sem drágám!

Legutóbb szerkesztette - Győri Irén
Szerző Győri Irén 180 Írás
2002. óta élek Battonyán. Az írás és olvasás nekem olyan mint a levegő, hiányában megfulladok! Szeretem a tornyot, és benneteket. Ez a világ legjobb menedéke!