Boér Péter Pál : Háborút vesztett

 

Karácsony felé járt az idő. János, a fenyőkkel fedett hegy lábánál épült kis falu talán legelső embere kis híján rosszul lett, mikor nagyobbik lánya közölte vele, hogy a tanító úr hívatja. Ilyen még nem volt, ez a lány soha nem követett el kihágást vagy csínytevést. Maga mellé rendelte, és megkövült arcvonásokkal, nyújtott léptekkel elindult, hogy eleget tegyen a meghívásnak. Közben kavarogtak gondolatai. Ha még ez a lány is helytelenkedik, akkor valamit nagyon elhibázott a gyereknevelésben, nem elég következetes, ezután minden apró rezdülésre jobban oda kell figyelnie, egyetlen hangyányi kihágás sem maradhat felfedés és feddés nélkül.

Megérkeztek, kopogott, és a „tessék” után beléptek. A lány csak álldogált, az egészet nem tudta mire vélni. Nem félt, de elég kellemetlen jövőkép derengett előtte.

— Isten hozta, János, kerüljön beljebb, foglaljon helyet!

— Ugyan kérem, tanító úr, előbb talán maga. Mondja, mit vétett ez a gyermök? Azt hittem, ha valamelyik, akkor ez biztosan nem fog szégyenbe hozni.

— Azért hívattam, mert meg kell becsülni a másik embert. Amint látja, itt vagyok, hazajöttem a háborúból, pedig én is átestem egy csomó olyasmin, mint maga. Mondja, ha az ütegparancsnoka egy napra kinevezte volna helyetteséül, mit csinál?

 — Az ugyan lehetetlen, kérem, én csak szakaszvezető valék! De nézze, tanító úr, nem acsarkodott volna fel bennem valami, jaj de nagy öröm. A mi ezredparancsnokunk ugyan luxus hálóhelyen lakott (megjegyzem, a disznaimnak most jobb óljuk van, mint az az odú), de volt egy rettenetes szokása. Mindennap találomra kijelölt néhány embert, akiket gyávaság miatt, ott a lövészárok mélyén lelövetett. Higgye el, rosszabb volt, mint az egymást rendszertelenül követő rohamok. Pedig ő csak távcsővel szemlélte az eseményeket, nem volt része a halál adok-kapokban, csupán (ha ezt csupánnak lehet nevezni) a parancsok kiadásában. Olyan volt, mintha örömét lelte volna a vérengzések utáni vérengzésben…

— Arra válaszoljon, János, vállalta volna-e a helyettességet!

— Kérem szépen, ebben nincs mérlegelési lehetőség, a parancsot végre kell hajtani azonnal, legjobb tudásunk szerint, lehetőleg tökéletesen. De ha kibelezett volna, akkor sem ölettem volna meg egyetlen bajtársamat sem!

— Nofene, nofene! Látja, János, ez tetszik!

— Mire gondol a tisztelt tanító úr?

— Bajtársiasság, összetartás, hűség és tisztesség van magában. Retteg afelől, hogy a gyermekei nem lesznek elég tisztességesek, pedig nem túl jó eszközt használ. Nyilvánvaló, hogy adandó helyzetben elkerülhetetlen a fenyítés, de nem „ha kell, ha nem” a végkimerülésig.

— Tisztelettel, nem értem…

— Az előbb azért kérdeztem a helyettesítésről, mert Berindán tanító kisasszony előszeretettel rakja a maga kisebbik leányát helyetteséül, aki üti, veri, csépeli az osztálytársait, pedig egy felvigyázó gyereknek sem erre, sem a tanítósdi-játszásra nincs joga. Nem kérdezheti ki, nem véleményezheti a többiek tudását. Egyedüli dolga, hogy próbáljon némi rendet és csendet tartani. Joga van tehát és kötelessége szólni, hogy csendesebben vigadjanak, kiabálás helyett inkább vegyék elő az olvasókönyveket és tanuljanak.

— Nem értem, tisztelettel, mire céloz a tanító úr. Már ezt az ezredeshelyettesítést is furcsállám… Egy szakaszvezetőből sohasem lesz ezredes, még őrmester sem!

— Nos, maga elfogadhatónak találja leánya viselkedését, akiben egy csöppnyi bajtársiasság sincs? A tanulók is bajtársak, bár nem mennek csatába.

— Ez a nagyobbik leánka semmit nem vár jobban, mint hogy iskolába jöjjön.

— Ez nagy áldás olyan körülmények között. Beavatom a szorult helyzetbe! Valamit tenni kell, mert Berindán tanítónő nem csak üti, veri, de olyan sokkban tartja a gyerekeket, hogy nincs az a kiképzőőrmester, aki a már felnőtt legényeket jobban megríkatná. Azért kérem magát segítségnek, mert amilyen kőkeményen viselkedik, olyan lágy a szíve. Most sem jár máshol a gondolata, csak a gyerekei sorsán.

— Jaj, tanító úr, valami rosszat cselekedhettem, ha ezt mondja. Tán hibát követtek el, amit büntetlenül hagytam?

— Nem! Ellenkezőleg, amint már mondtam, ha nem hibáznak, akkor is bünteti őket!

— Ezt nem teljesen értem, mindig jól átgondolom a dolgokat, és nagyon komoly helytelenkedések okán szoktam a szíjút használlani.

— Gyakran, ugye?

— Amilyen gyakran szükséges.

— Ritkítsa, ha jót akar a gyerekeinek. Bár így is nagyon szeretik magát, és mindent megtennének az apjuk kedvéért.

— Most teljesen összezavart, hiszen maga a gyermekek nevelője, nem, tanító úr? Az a dolga, hogy embert faragjon belőlük, és ehhez mi, apák igyekszünk szerényen hozzájárulni.

— Nézze a sarokban a mogyorófavesszőt! Látja? Nem hiszem, hogy tíz fenekest vagy tenyerest adtam volna az elmúlt hónapban, de a rám bízott gyermekek jobban tanulnak, mint Berindán kisasszony osztályában. Ott sincs gond a tudással, csak rettegnek, én meg attól félek, ha nem találok helyettest, egy fél évre rájuk szakasztom, az egész iskolára Berindánnét, és megbocsájt, az ő jobb kezét, Marikát.

— Menek, s megoldom a helyzetet.

— Isten magával, csak el ne kapkodja!

János nem akarta halogatni a beszélgetést, valamit kitalált, és behívta Marikát a csűrbe. Amaz teljesen elképedt, mikor az üres szekérsaroglyán hellyel kínálta. Apja melléült, és elkezdett vele beszélgetni. Minden előkészített szövege odébbállt, feszengés nélkül engedte átadni érzéseit.

— Gyermekem, sem katona, sem efféle nem voltál, s leánka lévén nem es leszel.

— Elég baj az, édösapám!

— Ha nagyobbacska leszel, majd átgondolod, mert semmi igazi kaland nincs egy háborúban.

— Ájsze méges van valamicske, hiszen édösapám egyébről sem beszél.

— Nem biztos, hogy azért teszem, mert annyira jó volt, de sejted-e, miért mondom mindezeket?

— Halvány fogalmam sincs, édösapám, az egész egy zsákutcánál es haloványabb…

— Tudod-e, hogy te vagy az egyedüli testvéreid között, akinek ennyire felvágták a nyelvét, s még úgy igazán rendre sem hagytad magad utasítani? Mit szólasz a gázos oláhokhoz, akik nálunk háltak vót?

— Fura szerzetek voltak a szőrmók göncökben, kajla kucsmával, totyakosan!

— Marika, ezek az emberek még nyáron, tán korábban útra indultak, és árusítják azt a kevéske lámpásba valót, ezért le ne becsüld őket! Esszetartanak, nem fintorogtak, bár titokban magam es elmosolyodtam kunkorodott bocskorukon.

— Ugyan, édösapám, más nem es adott volna ilyeneknek szállást!

— Bár olyan hideg volt, az állatokat es sajnáltam ott kívül, de hidd el, ezek edzett emberek, siránkozás nélkül megaludtak volna a pókhálónyi echójuk alatt.

— Édösapám, mire akar kilikadni?

— Ha az idegen megbecsül minket, tedd te is a testvéreiddel, és az osztályban se basáskodj, mert még kicsi vagy bár, és úgy érzed, hogy tied a világ, de a hatalmaskodók mind elveszítik hatalmukat. Százszorosan oltják ki azt a csúffá-tettek!

— Ebből egy szót sem értettem…

— Én egyebet most nem mondok. Csak annyit kérek, hogy gondolkodj el rajta, s kis idő múlva átbeszéljük a kimaradtakat. Azt, hogy vajon mire jutottál belül, értettél-e valamit a mondandómból.

— Édösapám, engem a tanító kisasszony arra utasít, hogy tartsak rendet az osztályban. Vásott, rossz kölkök vannak ahajt, muszáj megverni őket, és képzelje, ha kimegy az osztályból, nem es tanulnak.

— Marika, te tanítónő vagy? Ez egészen új dolog számomra!

A lány nagyon nagy szájat tátott, nem is értette, vajon mire célozhat az apja.

— Már hogy lennék, nem erre találtak ki engem!

— Ha nem vagy az, milyen jogon kérdezed ki a többieket, milyen alapon várod el, hogy tanuljanak, mikor te vagy a felvigyázó? Hiszen te es csak gyermök vagy, mint a többiek az osztályban. Ütni-verni pedig végképp semmilyen jogod sincsen! Abban a neked még nagyon kedves katonaságban, aki a vele egyszerre bevonult társával megengedné ezt magának, azt szerteszednék.

— Édösapám, én csak azt teszem, ami a jogom! Nekem ahhoz jogom van, érti-e!?

János nagyot sóhajtott, reccsentett egyet a fogán, ezt a szokását nem volt képes leszokni, egész életére megmaradt, s ráripakodott:

— Tűnés a többiek közé, megmondtam volt, gondolkozz, mert eszed van, nem csak magad felé, aztán még beszélünk!

Marika némileg megszeppenve nyikorogtatta be maga után a csűr kisebb ajtaját, s bár azt játszotta, hogy nem érti — még magát is szédítve —, legbelül mindent pontosan felfogott. Azt sem tudta, vajon honnan kaphatta apja a fülest. Valamelyik gyerektől, vagy szülőtől? Mert a tanítók ilyeneket nem mondanak el… Mi lesz, ha ezek abszolválás után tényleg visszaverik rajta?

Egy pillanatig sem vágyott a hatalomról lemondani, csak azon gondolkodott, hogyan tovább. A somfavessző használata nélkül fabatkát sem ér a fél hatalom, másképp kellene talán pattogtatni osztálytársait, de hogyan… És annyi „de” merült fel hirtelen benne, hogy saját magától megijedt. Mi lesz, ha Berindánné valaki mást nevez ki főfelvigyázónak, aki a jól bevált szokást folytatva leveri rajta is a port?

Rágta a körmét, őt meg erről nem lehetett leszoktatni, úgy érezte, tényleg megvolt rá az oka. Olyan védtelen kiszolgáltatottnak vélte magát, hogy hozzá képest megbotozottjai boldogságmámorban úsztak egy-egy helyettesítés után. Nagyon nehéz ügy, mert ha igazából nem is, de el kell játszania a kollegialitást. Ki kell fundálnia, hogy más, a korábbihoz nagyon hasonló módszerekkel hogyan lehet uralkodó. Uralkodás nélkül szörnyűség az élet!

Teltek a napok és feltűnt, hogy Marika nagyon megjuhászodott, még a konyhában is — az elvárások szerint — összeszorított térdekkel és feszes, egyenes háttal, állát már-már faramucin előre kiemelve ült. Egyet-egyet szisszent, s mikor nővére megkérdezte:

— Marika, mi lelt téged, tán csak nem fáj valamid? Olyan leáporodott lettél, hogy meg sem ismernélek, ha nem tudnám, ki vagy — előbb visszaförmedt:

— Hadd el, ne feszegesd azt, ami nem a te dógod! — majd elmosolyodott, és mézes hangot utánozva kérte el kishúgát. — Add ide azt a cseppet, hadd abajgassam én es egy kicsit! Minduntalan a te öledben tanyázik!

— Na de, Marika, eddig hallani sem akartál arról, hogy ilyesmiben segíts…

— Ma hányadika van, te?

— Túl vagyunk már az esztendőváltáson, január kilenc.

— Na, látod, január kilenc sem volt még az idén!

— De tavaly igen!

— Tavaly 1934 volt, most meg 1935. Hadd lám, te kis macska, tudsz-e rám úgy vigyorogni, mint a nénémre? Amúgy egész helyes arcocskád van, ezzel a göndör fekete hajjal. Miért mereszted olyan kétségbeesetten szemeidet, annyira tágak már, mint egy-egy lepény. Te kis vakarék!

A kis Veronika olyat tett, amit igen ritkán, keserves sírásba kezdett, és két kicsi kezével nagyobbik nővére felé kapaszkodott volna, mintegy segélykérően, hogy vegye már végre vissza. Ekkor Marika hangnemet váltott, mert úgy gondolta, az nem lehetséges, hogy egy ilyen kis bebugyolált is csúfot űzzön belőle. Cirógatta, csikolta, a végén egész jól összebarátkoztak. Később kérés nélkül beállt minden olyan női munkába, amit azelőtt bár elvégzett, de folyton fintorogva. Aztán egy villával berohant az istállóba, és a fiúknak segített kihányni a ganét. Ez nem volt újdonság, legjobban a lovak között érezte magát, de soha nem keveredett. Nem fogadott el semmilyen ranglétrát, és nem is illeszkedett a sorba. Még a kisebbik bátyja is szájat tátott.

— Nofene, hamarabb végzünk, mert ez a kicsi mocsok leánka jobban bírja, mint te, Albert.

Albert az elsőszülöttség jogát érezte sértve, oldalba bökte villájával a próbálkozó Jánost. Mindenki azon töprengett, vajon mi történhetett ilyen rövid idő alatt ezzel a Marikával.

Sosem verte nagydobra, sőt pontosan tudta, ha valamit rajta kívül egy ember tud, az már nem titok, ezért senkinek nem árulta el. Igaz, rajta kívül négyen mégis tudtak az eseményekről.

István bátyáék körül tekergett két nappal korábban, és azon morfondírozott, hogy milyen pedagógiai váltással püfölje tovább osztálytársait. Ha kimutatja, hogy ez neki nagy örömet szerez, azzal tényleg bajba sodorhatja magát. Már mindenféle tervet összemosott, ahány oldalról csak lehet, megtekintette az eredményeket. Jobb nem jutott eszébe, mint a nagy szomorú ábrázat használata, jelezve, hogy a szívét fájdítja meg osztálytársainak nemtörődömsége és az a tény, hogy ezért ő kénytelen jobb útra téríteni őket.

Előző napokban felvetődött otthon, hogy odanőtt, segíthetné már nővérét a tejhordásban. Egy szóval sem ellenkezett, de a faluvégen, ahonnan még jó száz méter volt a temetőig, már kirázta az iszonyat. Amikor látótávolságba kerültek a mindig imbolygónak tűnő fakeresztek, a lábából kiment minden erő.

Ekkor ugrott be az út mindkét oldaláról két sötét alak. Valószínűleg nagyon jól átgondolták a tennivalót, mert esélyt sem adtak arra, hogy felismerje őket. Egyik a jobb, a másik a bal kezét rántotta szét csuklójánál fogva, amitől úgy nézett ki, mint egy kikötött. Ekkor egy harmadik is előkerült, aki egy pillanat alatt átnyalábolta a derekát, és előre hajlította. Meg sem szólaltak. Marika vett egy nagy levegőt, és láthatóan ordítani akart, amikor a derékból szorító, foga között szűrt, susogó hangon kezdte ismételgetni, „mogyorófa, somfavessző, móres”.

Marika elkapta a kezét, meg akarta harapni. Szorongatója a feje mögül, egy nyugodt, fogak közül kiszűrt útmutatással fülébe súgta: „rosszabbul es járhatsz, ha izegsz”.

Száz százalékban nem értette még, de fogalmilag a rosszabbul járás lehetősége nem volt teljesen körvonalazatlan. Bár alig múlt kilenc éves, a többiek sem sokkal nagyobbak, de mégis… Ki tudja? Összeszorította fogait, és várta, mit akarnak. Ekkor hallotta meg, hogy még valaki mozdul és a legváratlanabb pillanatban lesújt, egy már-már dorong vastagságú jobb belátásra térítővel. A felordítást képtelen volt elkerülni. A két oldalsó végig hallgatott, a mögötte álló most is suttogva kérdezte, szeretne-e csórén mászkálni a hóban.

Ez a kérdés meggyőzte. Szinte fel sem szisszent, csak megfeszült testtel vonaglott egyet-egyet a fenekére csapott ütésektől. Olyan Ludas Matyisan huszonötöt mértek rá, és a végén a susogó megkérdezte:

— Szeretnél-e gyakori ismétlést? Csendesen válaszolhatsz!

— Nem — mondta konok ridegséggel.

— Eszedbe ne jusson még egyszer botot használni!

Másnapra higgadt le, amikor a belilult vastag csíkok, szinte élni is alig hagyták, és nem mutathatta ki, mert otthon is megkérdezték volna a csíkok eredetét, másrészt szülei gondoskodásból bizonyára nekiestek volna a falunak, hogy felderítsék az ügyet. Felfogta, bármennyire is szeretné, a tettesek kilétét soha nem fogja megtudni.

Majd szétszakadt a lelke, úgy fájt. Kezdhet jó leányként, mosolyogva biccentgetni, hogy kicsit halkabban üvöltözzetek az osztályban. Otthon is be kell tagozódnia, amit ki nem állhatott. Minden lázongása ellenére, most az egyszer nem látott kiutat. Korábban is voltak kisebb csatavesztései, de úgy érezte, most háborút vesztett.

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 755 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/