Csillag Endre : Művészbarátság

A keresett festő ilyetén módon, ha nem is az örökkévalóságnak – noha az a barátjának úgy tűnt -, tényleg maradandót, olyat alkotott, ami nem tette tönkre örök barátságukat.

 

 

(adaptáció)

 

Da Vince, a keresett festő és a nagy író, Balzacc igaz barátságot ápolt egymással azokban a boldog békeidőkben, amikor még ez a szó, hogy barátság igazi, mély tartalmat, jelentőséget hordozott, amelyekben a féltékenységnek és az ellenségeskedésnek esélye sem adódott befurakodni a meghitt veszekedések légkörébe.

Mert, hát a vita, a késhegyre menő esztétikai disputa mindennapos vendég volt közöttük, a harag, a megorrolás minden veszélye nélkül.

A művésztársaknak persze adott a pap böcsületes nevet is, amin a nagyérdemű tisztelte őket, de egymás közt – magázódó nexussal – a fentiek járták.

A keresett festőt módfelett izgatta ugyanis eszményképének, Leonardónak a Mona Lisa-ja, pontosabban Lisának a mosolya. Művészünk kitűnő portréfestő volt, noha a galériákban szívesebben látták, mert kelendőbbek voltak, tájképeit és bájos csendéleteit.

A keresett festő és a nagy író természetesen ezen a témán is a végsőkig kiélezett vitákat folytatott, aminek közös szerelmük, a konyak látta a kárát, miszerint jókorára nőtt, hasas üvege rohamos fogyásnak indult, és az isteni nedű mihamar igen „kisüveg” ízűvé silányult.

A keresett festő műtermében az egyik – ki tudja hányadik – alkalommal a „piktor” uram elpilledt. Az utókor soha nem fogja megtudni, vajh’ az itókától, netalán a nagy író mindent legyűrő argumentumai hatására.

Amíg a neves barát aludt, addig a „firkász” elővette társa és állandó vitapartnere vázlatmappáját, ami akkora volt, mint Jeromos atya matrikulái közül a vaskosabbak, és a Mona Lisa- tanulmányok mindegyikének takaros bajuszt rajzolt szénnel.

Nem, a bajszok nem voltak sablonosak: akad azok között kackiás, vidáman felgöndörödő, szomorúan lekonyuló, betyáros, ferencjóskás, olyan, amilyet a szenes emberek viseltek a vasárnapi áhítat előtt, viaszkos, de olyanok is, amilyeneket a vásári kikiáltók ragasztottak maguknak szolgálatuk idejére.

A nagy író elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, mint aki jól végezte a dolgát, vette a zsakettjét, cilinderét, sétabotját, és hangzatos búcsút vett a kapufélfától. Magában elégedetten mosolygott, mert ez úton sikerült neki „művészi” módon kifejeznie szakvéleményét, miszerint a Mona Lisa nem is Gioconda asszonyt, hanem magát Leonardot ábrázolja.

 

*

 

A keresett festő természetesen most sem orrolt meg. Tudta, ki a „tettes”, és hasonló, művészi megjelenítő erővel bíró bosszút forralt. Ismerte író barátja teljes jellemét, mindennapi szokásait, de főként azt, hogyan és hol édesgeti magához a Parnasszosz alól Kleiót és Kalliopét, az írás múzsáit.

Nos, az időpont a koradélután, az aktuális hely a nagy író csodálatos, tavaszi pompában illatozó kertje volt.

A barát a lugas alatt szendergett. A penna kiesett a bal kezéből, hatalmas oroszlánsörénnyel kertezett feje a kerti asztalon előre nyújtott, jobb karján pihent, nehogy a kéziratát elvigye a huncut tavaszi szél, korrekciók nélkül, a közeli nyomdába. Tenyere felfelé mutatott. A mutatóujja éppen csak érintette a konyakos kupicát. Nem messze a nyitott, jobb tenyértől ott árválkodott a jócskán megvámolt konyakos üveg is egy tálcán, mellette egy szűztiszta pohár, lefelé fordított szájával.

            Várt a drága barátom – állapította meg magában a föstő, és töltött magának a biztonság és a bátorság gyűjtés okán a konyakból, amit avatott mozdulattal hajtott azon mód fel. A nagy író közben édesdeden aludt. Nem vett tudomást a körötte tomboló tavaszról, nem érzékelte, hogy kávéja, konyakja maradékát, de még a csészealjon vigyázban várakozó kockacukrot is legyek, darazsak dézsmálják, amik eredetileg a virágzó szőlőlugas csábítására röpültek, gyűltek oda. De ha már ott voltak, bolondok lettek volna, ha meg sem kóstolják a nagy író múzsacsalogatóit.

A festő egy darabig elnézte a jelenetet, amit ismert már eléggé, de mégis mindig meghatotta az a gyermeki ártatlanság, ahogy a nagydarab ember, a barátja ártatlan, óriás csecsemőként horkol.

A „bosszúálló” mérlegelte a lehetőségeket. Valahogy a művészete eszközeivel kellene barátját megleckéztetnie, hiszen őkelme még elmés megjegyzéseket is firkantott a bajszok mellé. – Nekem valami zsánerképet, valami maradandót kellene „alkotnom”! – dünnyögte magában. Támadt is egy ötlete: látta a barátját tönkrement kézirata miatt dühöngeni. Tetszett neki a kósza ötlettől fogant kompozíció.

Hirtelenjében barettjével elhessentette a cukorból jóízűen lakmározó darazsat. A darázs minősíthetetlen, bosszús basszussal káromkodott, és felzúgott a lugas egyik friss levelére. Onnan nézte, mi történik. A biztonság kedvéért megfente berozsdásodott fullánkját. Várt.

A keresett festő letört a felpuhult cukorból egy morzsányit, majd óvatosan a kávé maradékába mártotta azt, és finom „ecsetmozdulattal” felragasztotta barátja magas homlokára. A nagy festő meg sem rezzent a művelet alatt. Azt álmodta, Krisztina kisasszony a szomszéd kúriából, – ahogy azt a tavaszi fuvalom teszi -, lágy csókot lehel a homlokára.

A kacagástól csiklandozott bordájú festő fogta a kalamárist, és mintha csak temperát hígítana, kevés fekete tintát löttyintett barátja hatalmas markába. El sem merem mondani, mit álmodott a nagy író. Ám azt elárulom, álma kapcsolatban volt a szépséges Krisztina kisasszonnyal.

A keresett festő elégedetten elosont a diófa termetes törzse mögé, és ott várta a fejleményeket.

Hiszen nem kellett sokáig várnia. A lesben álló darázs rárepült a cukor maradványára, ugyanis a többit a keresett festő elvitte magával a diófa mögé.

A nagy író most azt álmodta, Krisztina kisasszony gordonkázik neki egy menüettet. Ám amikor a hatalmas darázs leszállt, a jobb tenyerével hatalmasat csapott a homlokára, és felébredt. De fel ám, még tán’, ha halott lett volna, akkor is, mert a darázs végső és indokolt méltatlankodása közepette néhányszor belemélyesztette fegyverét a fennkölt homlokba.

Mondanom sem kell, nem csak a tavaszi szél által kedvesen fodrozott kézirat lett merő tinta, hanem a nagy író homlokán napokig éktelenkedett egy nagy, fekete dudor.

A keresett festő ilyetén módon, ha nem is az örökkévalóságnak – noha az a barátjának úgy tűnt -, tényleg maradandót, olyat alkotott, ami nem tette tönkre örök barátságukat.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.