„És a szememet kinyitni is félek,
És úszni kellene és nem merek,”
– Sík Sándor –
— Emlékszel még rám? — kérdezte a lány, amikor leszállt az autóbuszról. — Igazán még nem is láttál… úgy gondolom, nappal. Vivien vagyok! — nyújtotta keskeny, finom kezét Péter felé.
A fiú keze kicsit hosszabban pihent a tenyerében, érezte, hogy nedves az izgalomtól.
Enyhe szél borzolta hajfürtjeiket. A nap szégyenlősen húzott maga elé egy rojtos felhőt. Pedig odalenn szinte semmi sem történt, csak két ember elindult egy úton, a park sétányán.
A lélek ösvénye is megnyílt beszélgetéseik során. Az út végén pedig egyszerre indultak egy presszó felé. Furcsák az emberek. A szívük a torkukban dobog, de ők kávét kívánnak.
Péter figyelte Vivien minden mozdulatát. Ahogy feltépte a cukrot rejtő zacskót, óvatosan keverte a tejszínt a kávéhoz. Közben alig merte felemelni a tekintetét.
— Nem illik rá ez a név — gondolta Péter, s elkezdett játszani a változatokkal: Vivi… sablonos. Vien?
Igen! — ez jónak tűnt. Különös hangzása van, olyan amilyennek ő látta a lányt. Újra teremtette lényét… magának.
Vivien lassan itta a kávéját, s azon tűnődött milyen színű a fiú szeme. Ott volt előtte mióta beszélgettek. Mennyi mindent elmondott, s nem tudta felidézni, pedig szinte látta maga előtt. Csendben hallgatta kedves hangját. Péter pedig beszélt. Már nem is volt fontos a téma. Játszott a hangjával. Tudta, hogy különös hatással van mindenkire.
Vivien az órájára nézett. Hogy elszaladt az idő! Negyed óra, és indul a busz. Álltak a peronon, fogták egymás kezét… A világ? Haladt a maga útján, nekik megállt az idő. Mire szétnéztek elment az utolsó járat is.
— Most mi lesz? — kérdezte ijedten Vivien.
— Telefonálj haza, hogy reggel érkezel! — szólt Péter, aki a következő lépést tervezte.
Amíg Vivien telefonált kissé arrébb lépett és ő is egy számot billentyűzött. Egy Motel számát, ahol régen Emesével találkoztak. Szerencséje volt. Szabad szoba pár perc alatt bizony ritkán adódott. Hogy Vivien mit szól ehhez, azzal most nem nagyon törődött. Akarta ezt a lehetőséget. S otthon… Kata? Futólag eszébe jutott, de elhessegette… majd, akkor… ráér!
— Rendben minden? — kérdezte Vivient, aki félszeg mozdulattal tette el a telefont és bátortalanul bólintott. Nem lehetett tudni, mit mondtak neki otthon, attól lett olyan más, vagy az örömtől, hogy Péter kezét foghatta.
— Találtam… szóval van egy szoba éjszakára és, ha akarod, veled maradok. — Péter megállt és hosszan nézett Vivien szemébe, aki enyhe szédülést érzett.
— Meglátjuk… — súgta halkan.
– Folytatása következik –
Legutóbbi módosítás: 2011.03.23. @ 11:51 :: Sonkoly Éva
