Kertész Éva : Pindurrah tündöklése és bukása 1. 2.

*

 

 

1.

 

Pindurrah lakossága óriási eseményre készülődik. Polgárai kitárt lélekkel, felfokozott hangulatban készülnek első nemzeti ünnepük megünneplésére. Lelkesedésük legalább akkora, mint szervezet–lenségük. Korábban soha nem találkoztak ekkora feladattal, mondhatni semmiféle feladattal, így nem is tudták, hogyan fogjanak hozzá. Ide, oda szökkentek, örvendeztek, tele voltak lelkesedéssel, szép és megvalósíthatatlan ötletekkel. Ezt az életörömöt, ezt a határtalanul áradó készséget kellett most valakinek összefognia, hogy méltóképpen szervezzék meg az eseményeket. A zsenge korban levő – csupán tizenkilenc napja alakult – Köztársaságot rajongva dajkálta minden lakója, akart tenni érte hatalmas dolgokat, éppen ezért, előzetes egyeztetések alapján olyan döntés született, mely szerint mindannyian jelen lesznek az ünnepségen. Ugyanakkor azt is eldöntötték, hogy a sosem látott, de csodásnak vélt élmény megünnepléséhez felkutatják a környék legkiesebb, legvonzóbb helyét, amely életmódjuknak is megfelel, és államuk kiterjesztéséhez is a legjobb terepet jelenti.

Ennek a tervnek az előkészítésére sietett el Aprovar. Anyja, Apranyó – aki lassan élete végéhez közeledik –különösen ünnepélyesen érzi most magát. Oly sokáig élt egyedül, oly sokáig várt arra, hogy megtörténjen az, amit már szinte pillanatok választanak el a beteljesedéstől, hogy most valódi emelkedettséget érzett. Nem tudta ugyan, mi az a köztársaság, miben tér el az eddigi életüktől, de bizonyára jó lehet, ha ennyire akarják a többiek, s ennyire ünnepelik. Alig várta, hogy megérkezzen hozzá fia, hogy mindenről alaposan kifaggathassa. – Merre mennek helyet keresni? Járt–e már ott közülük valaki? Ha járt, mit tapasztalt? Megfelel–e szerinte a nádas, átlátszó–e a patak vize? Dús–e a növényzet? Milyen élőlények népesítik be a környéket? Hogyan alakítják ki a helyet az ünneplésre? Hogyan díszítik? Terveznek–e valami különlegeset, szépet? Mit fog mondani nekik, ha szól hozzájuk?

A fia már külön él, felnőtt, de olyan összhang alakult ki közöttük, amíg felnevelte, hogy a mai napig is élő, eleven a kapcsolatuk.

Most, hogy rágondol, érzi, elgyengült az izgalomtól. Már nem is óhajt semmilyen tevékenységhez hozzáfogni, inkább kiül a teraszra, hogy messziről láthassa, mint közelednek az övéi.

Mögötte terpeszkedik el a nagy fal, melynek unalmas barnás – rücskös, bemélyedésekkel tarkított – háta adta számára hosszú ideje a biztonságot. Most ezzel nem foglalkozott. Sem a levegő, sem a kilátás, sem illat, sem hangulat, sem semmi más nem érdekelte, csak az, hogy mikor ér ide rég látott gyermeke a családjával. Mert természetesen, tőle elköltözve, a fia családot alapított. Kibővült, mondhatni felduzzadt a korábban kétszemélyes család, amelyet ők ketten alkottak eredetileg. Ráadásul, nem is ismer közülük senkit. Egyetlen unokát sem láthatott eddig. Úgy alakította a sors az életüket, hogy távol kerültek egymástól. Pedig ő mindenről, és mindenkiről tudni szeretne. Ül a háza előtti kiugrón, melynek peremében egy természetes vizesárok biztosítja számára a párát, hosszúra nőtt zizegő nádszálak feje néz vele farkasszemet. Időnként rákacsint egy–egy sáska, ha már ott telepedett meg az ingó nádszál hóna alatt. Felhallatszik a mélyből a békafiak brekegése – még korai lenne a hangoskodás –, és elér hozzá a halk neszezés, melyet a sás leveleinek mozgása idéz elő. Ide húzódott a káka tövébe a vadruca kikölteni a tojásait, de most nem mozdul, csak ül, fejét elrejtve szárnyai alatt. Megszokott zajok, megszokott neszezések. Itt ring, himbálózik, vagy hallgat alatta a sok zöld szín növényben, állatban, mely mind részese életének, s anélkül, hogy akarná, azokra a keserves időkre gondol, melyeket egyedül töltött el itt.

Sosem tudja már meg, hogyan került ide, akárhogy gondolkodik is, akkora üresség honol benne a múltra vonatkozóan, hogy nincs is értelme rajta töprengeni. Számtalanszor meg akarta idézni a pillanatot, de minden elúszott a múlt ködében. Egyébként az ösztöneiben, az érzéseiben eluralkodott a tudat, hogy repülési tragédia következtében került erre a helyre. Hatalmas és mélységes sötétségből, sajgó hát és lábfájással, a múlt teljes elvesztésével eszmélt, csak később rémült meg, amikor ráébredt, hogy egyedül van, s magán kívül semmire és senkire nem számíthat. Ekkor ismét elalélt. Később észrevette, hogy egy vékony szálon le–fel közlekedik egy öreg pókocska, s állandóan körülötte serénykedik. Azóta eltűnt a látóköréből, lehet, hogy végleg elment a fénybe, mert láthatóan öreg volt már, de akkor, amikor itt volt, és tett–vett körülötte, sokat segített rajta. Ő maga sokáig hevert tunyán, kábán, alélt kétségbeeséssel, amikor végre feléledt benne az életösztön, és rábírta magát, hogy élelem után kutasson. Csúszva–mászva hihetetlen lassúsággal tett meg egészen rövid utat is, mert testrészeit nem tudta használni, miközben szűnni nem akaró hátfájása egész testében szétküldte a fájdalmat. Csak első összetört ízületeire támaszkodott, aminek következtében állandóan lehuppant a teste, de vonszolta magát tovább, centiről centire, vitte a reménye, hogy valahol ráakad némi élelemre. Mert közben rájött, hogy az, az érzés, mely kínozza, a fájdalmon kívül, az éhség. Az is tudatosult benne, hogy enni pedig kell, ha élni akar. Nem utolsó sorban inni. Torka teljesen kitikkadt, hiszen ismeretlen idő óta nem jutott hozzá semmi folyadékhoz.

Aléltan terült el ismét egy rövid próbálkozás után, amikor érezte, hogy valami ismert, ismeretlen érzés a hátához ütődött, s szétfolyt rajta. Ugyanez történt a fején gyors egymásutánban, végül egész testéről finom kis vízpatakok csorogtak alá. Előtte fénylő, csillogó, életmentő tócsák, alatta patakokban csorgó víz. Arra maradt csak némi ereje, hogy testét bevonszolja egy kiugró párkány alá, és elégedetten megállapítsa, kellemesen felélénkült. Élvezte az eső látványát, a hirtelen lehűlő hőmérsékletet, belélegezte a közeli mocsaras terep számára éltető illatát, a bizonyosságot, hogy túl lehet élni azt a helyzetet is, amibe került. Jólesően észlelte, hogy végre minden eddig ismertnél párásabb a levegő, és a gombák valóban gombamód szaporodnak. Azt is megállapította, hogy ha alaposabban körülnéz, mindenfelé élelemre bukkan, s ettől már élni is akart. Igaz, hogy sehol nem lel patakvízre, de itt egy kiugró mélyedés tartósan megőrzi az esővizet. Látszik a mohával benőtt oldalakon. Teljes környezete készen állt tehát arra, hogy ha keservesen is, de élhessen itt. Azt már korábban felfedezte, hogy kényelmes, de üres kis lakások állnak rendelkezésére. Meghatottan gondolt azokra a valaha itt élőkre, akik ismeretlen okból elhagyni kényszerültek otthonaikat, amikor végső kimenekülésre indultak, tudva, hogy az újabb nemzedéknek biztosítanak ezzel szálláshelyet. Már nem volt annyira alélt, mint eleinte, már elfogadta a tényt, hogy elvesztette meg nem született ikreit, akik korábban szétszórtan hevertek a közelében, mint a szárazra vetett hal. Most már azt is tudja, hogy pókanyó volt, aki elhantolta az elhunytakat, és vitte az élőt, Aprovart a kiugró peremére. Akkor fel sem fogta, mit köszönhetnek neki. Ma már hálával áldja az emlékét.

Természetesen gyengéden szerette Aprovart az egyetlen túlélőt, aki a kiugró, vízzel telt mélyedésében kapott helyet és életet, pókanyónak köszönhetően. Ebbe a valódi bölcsőbe a szél korábban jókora mennyiségű port hordott össze, mely melegen tartotta, és megteremtette életfeltételeit. Ő az egyetlen hozzátartozója, egyetlen, aki a továbbiakban ölelésére számot tart, s aki később egyetlen támasza, gyámolítója lehet. Szeretetben és gyengédségben éltek együtt, s utóda felnőve belátta – noha megszenvedte –, hogy el kell mennie innen, ha nem akarja megrontani magánnyal terhelt kapcsolatukat.

A valóság az, hogy ő küldte el magától. Meggyötörte a gondolat, hogy fiát elnyeli az ismeretlen, attól is, hogy ő teljességgel magára marad, de tudta, hogy fiának, felnőve a nagyvilág a hona, mellette később nem lelné örömét. Időben kell tehát elszakadni tőle, ha boldognak, elégedettnek akarja tudni.

Most úgy várta, hogy a lelke majd kiszakadt a várakozástól. Az ő egyetlen életben maradt fia, akit még szárnyai alá sem tudott vonni, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, akit csak a szeretetével melengethetett, s akit elengedett, bár nem remélte, hogy visszatér. Ez a fiú most felé tart. Hazajön! Hazajön, és elhozza az övéit! Már tudja róla, hogy családot alapított!

Hát lehet itt mást tenni, mint várni és örvendezni?

 

 

2.

 

Hunyorgott erősen, mert türelmetlen volt, de nem volt mit látnia. Semmi nem került a látóterébe. Távolról fák és bokrok, lassú vizű kristálytiszta patak látványa bizonyítja, hogy tőlük nem is láthat olyan messzire, ahova a szíve repítené, ha tudna repülni. Különböző mezei madarak csirregése, éneke adta a zenét az örömteli várakozáshoz, de amit ő akart látni, hallani, arra még várni kellett. Már a könnye is eleredt az erőltetett figyeléstől. Szíve hangosan kalapált az izgalomtól, amikor messziről észrevett egy apró felhőt, mely közeledve egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnt. Aha! Itt az egész népes társaság! Jöttek, szárnyaltak felé az unokák, s azok gyermekei. Lebegett a kékes fénnyel átitatott lég, s amint megfelelő közelségre kerültek, már értette is a fia érzéseit. Mintha hallotta volna. Visszatért tehát az elfelejtett kapcsolattartási mód, mellyel korábban rendelkezett! Micsoda ajándéka a sorsnak, hogy feléledt ez a képessége, amely a balesettel együtt elveszett.

Vágy, öröm, büszkeség uralkodott abban a szívben, melyből felé szállt az érzés. S a vágyát, szeretetét küldte előre. S örömét is a’ felett, hogy hamarosan ismét láthatják egymást, büszkeségét szintén, hogy bemutathatja szeretteit.

Könnyes–boldogan nézte, várta őket. Ezek már az övéi! Pindurrachot, ezt a mini államot az ő családja népesítette be! Ő tehát az alapítója.

Öröme közepette hallotta fia gondolatait. Hallotta!!!

– Anya! Szeretlek! Nézd, hozom az összes gyereket. Alig várom, hogy lássalak, s ők alig várják, hogy láthasd őket! Hiszen te vagy az ősanya! – És látnia kellett, milyen sokak lettek az ő leszármazottai, és bámulattal vegyes örömmel szemlélte, hogyan terelik, irányítják, vigyázzák az unokái saját gyermekeik közeledését. A legapróbbak, a kialakulatlanok otthon maradtak, de aki már képes egy ilyen hosszú utat megtenni, mind jelen van. Ők azok, akikre a legjobban kell vigyázni, mert olyan gondtalanok, annyira vigyázatlanok, ide szökkennek, amott huppannak le játszani, hogy száz szem is kevés az őrzésükre.

Szépek, egészségesek, csillogóak a nagyobbak. Természetesen ők is játékosak, de őket már lehet irányítani.

Sajnos, a fiatalabbak egymás közötti beszélgetése is eljutott a tudatához. Pontosan úgy értekeztek egymással, miként ők is valaha. Gondolatok útján. Most jött el számára a pillanat, hogy feltárult a múlt, s természetesnek találta azt, amiről közben elfeledkezett. Hallotta tehát leszármazottai gondolatait, s bizony, bizony, ez kissé lehűtötte még az örömét is. Értetlenül vette tudomásul, hogy a viszály és feszültség apró semmiségen bontja meg a fiatalok egységét.

– Nem óhajtunk a Kőrisfa–dűlőn ünnepelni! Nekünk nincs ínyünkre az a hely. Messze is van!

– Hidd el, hogy mi a legjobbat akartuk – hallatszott egy keserű hang. – Kizárólag az a szándék vezérelt bennünket, hogy mindenkinek örömet szerezzünk. Tekintetbe vettük, mi a megfelelő, mire van igénye népünknek. Az volt az elképzelésünk, amint korábban megbeszéltük, hogy lápos, mocsaras terület vegye körül, s védje a majdani várost. A Kőrisfa–dűlőn meg is találtuk. Békák ugráltak, brekegtek ott; számtalan apró bogár húzta meg magát, nádi rigók, verebek röppentek fel, amint közeledtünk. Sáskák dörzsölték össze lábukat, még a lábak súrlódását is hallhattuk. Minden szép ott, hidd el, minden idillikus. Nagyon megörültünk, amikor a fejlődő fák között rátaláltunk egy lassan csörgedező csermelyre. Fehér habjai bukfencet vetettek a köveken, még ki is mozdították őket a helyükről. Úgy gondoltuk, most megfelelő hely az ünnep megtartására, később várost is lehetne oda építeni. Úgy véltük, a mi tempónknak a távolság igazán nem okozhat gondot.

– Nem hinném, hogy ránk is gondoltatok, amikor a legjobbat akartátok… magatoknak! Ha meghívtatok volna a felfedezőútra, tudhatnátok, hogy mit akarunk mi. De titeket az nem érdekel! Igaz, hogy üde a tisztás, de csak zsenge ligetecske fái növögetnek ott. Mikor lesz azokból hatalmas fa, hogy árnyékot adjon? Messze is van, azon túl, hogy megfulladunk a hőségben. Majd mi keresünk különb helyet! Aztán, ha nektek nem felel meg, külön ünnepelünk!

– Ó, dehogy akarunk mi külön ünnepelni! Egy család vagyunk. Menjetek, és legyen tietek a keresés öröme. Fedezzetek fel szebbnél szebb tájakat, mi meg majd feldíszítjük.

– Hogy is ne! Aztán majd ti aratjátok le a dicsőséget!

Megrendülten hallgatta az acsarkodást. Keserűséget, fájdalmat érzett valahol a belsejében. Egyben felfoghatatlan volt számára az indulatnak ez a fajta megnyilvánulása. Az indulat eddig hiányzott az ismereteiből. Korábban ilyet nem tapasztalt. Az sem rendítette meg ennyire, amikor tudatosodott benne ikreinek elvesztése. Természetesnek tartotta, hogy van lét és elmúlás. A köztes időben nem gondolkodott. Egyébként érthetetlennek tartotta, hogy az ő leszármazottai ilyen hangnemben érintkeznek egymással. Az ő kedves, örökké vidám, elégedett népére igazán nem jellemző, amit most hallott! Ezek a picinyke önfeledt lények korábban teljesen felelőtlenül csapongtak a levegőégben, megpihentek valahol, ahol kedvük támadt, és nem foglalkoztak olyan csekélységgel, hogy rajtuk kívül élnek mások is, akiknek lététől az övék is függ. Számukra minden, ami a környezetben előfordult azért létezett, hogy szép legyen általa az élet. Most tehát alaposan elképedt, hogy ezek valamiként mások, mint képzelte, ezeknek itt nem mindegy, hogy mi történik velük, akaratuk van, és elképzeléseik, és meglehetősen sok indulatot hordoznak magukban.

Azon tűnődött, mit fog most tenni Aprovar?

Már hallotta is fia szavát, amellyel magához kérte gyermekeit. Gyengéden, de határozottan szólt hozzájuk:

– Elvárom, hogy legyen a gyerekeitek között béke és nyugalom! Oldjátok meg a fiakkal, lányokkal, és a leszármazottaikkal! Nem tudom, kiről szólnak, amikor úgy beszélnek, hogy nekünk, nektek? Szeretném, ha tudatosítanátok az utódokban, hogy mi egy nagycsalád vagyunk, s mi már azt is tudjuk, csak akkor maradhatunk fenn, ha összetartunk! Apranyó köszöntésére jöttünk ide, aki mindannyiunk őse. Arról akarunk beszámolni neki, hogyan akarjuk boldogítani Pindurrah lakóit. Elmondani, hogy a feladatunknak érezzük egy szép, és élhető országot szolgálni. Olyat, ahol mindenki ugyanannyit ér, mint a másik, nincs különb, és elvethető. Mindenkinek ugyanannyi joga van mindenhez, de egymást védeni, segíteni is köteles mindenki. Ezt vállaltuk magunkra, de ezt csak közösen lehet megvalósítani. Kérlek tehát benneteket apák és anyák, hogy legyetek méltók a feladathoz! Megalakult az ország, ünnepeljük ezt közösen! Keressetek a fiatalokkal együtt megfelelő helyet, és keressetek mindenkor megfelelő hangot az ellentétek megtárgyalására!

Apranyó aggódva fülelt, hogy van–e valahol ellenséges gondolat, szándék, de nem hallott mást, mint meglepődést. Végül halkan csak eljutott hozzá valahonnan egy alig éledő gondolat, mely szerint nem lesz így békesség, ha örökké az öregek dirigálnak. Elfogadta, sőt magáévá tette a gondolatot, és tudta, hogy az ellenállást is meg kell hallani. Azért, hogy meg ne nőhessen. – Noha eddig ellenállás sem létezett – Ha kételkedés üti fel a fejét közöttük, annak csak torzsalkodás lesz a vége. Egyik ide húz majd, másik oda ad igazat, és ez későbbi viszályt jelez. De honnan vannak újabban ezek a gondolatok? Alig kapott levegőt a meglepetéstől, amikor ráeszmélt, hogy ő maga is megváltozott. Mitől tudja ő mindazt, amely most megfogalmazódott benne?

Nagy nehezen felemelkedett, és magához kérte a fiát. Néma csendben lélegzet visszafojtva nézte minden jelenlevő a két szeretett lény találkozását. Összeölelkezve fordultak szembe az utódokkal, így köszöntötte őket Apranyó. Ekkor elkezdődött az ő különleges ünneplése, amely szépségre igazán nem volt felkészülve.

Elélibbentek a legkisebbek. Ringatózva közeledtek felé, fölé szálltak és kemény szárnyukat kiterjesztve lebegtek tartósan egyhelyben. Mint egy aranylepel feszült ki felette a sok szárny, megcsillant rajtuk és tört millió csillagdarabra a napsugár. A szivárvány minden színe benne tükröződött ebben a csillogásban, de ő hallotta a számtalan szívdobbanást is, amely azt kiáltotta felé: „Légy boldog Apranyó!” – Egy pillanatra – mintegy köszönésként – megdöntötték testüket felé, majd elsuhantak. Csak hangjuk telepedett meg szívében.

Most következett a második csoport. Ők már különböző alakzatban jelentek meg fölötte. Felső és alsó sorok lebegtek fel, s alá, szökkenő mozgással cseréltek helyet úgy, mint amikor felhők suhannak más–más magasságban. A felsők kék ruhát viseltek, ahogy a fiúkhoz illik, a lányok zöldet. Játszottak a színekkel mozgás közben a’ szerint, hogyan tört meg a fény szárnyaikon. Egyre közelebb jöttek és távolodtak is, miközben szállt felé a jókívánság: „Légy boldog közöttünk Apranyó!”

Még egy csoport libbent elé. Ők voltak az elsőszülöttek. Egyetlen hatalmas rajba tömörültek, és csigavonalban szárnyaltak egyre feljebb, egyre magasabban, élükön Aprovarral. Felkavarodott a lég körülöttük, amint tömören suhantak görbén egyre feljebb, betartva a spirális szabályt. Alul szélesen, monumentálisan, aztán fokozatosan keskenyedve. Végül alászálltak, lejjebb libbentek, vonalban sorakoztak, és méltóságos lassúsággal suhantak el előtte egyenként, miközben mindenik meglebbentette felé eső szárnyát. Mindnek volt egy jó szava hozzá: „Szeretünk Apranyó! – Köszöntünk Apranyó! – Légy boldog! Visszajövünk! – Tanulunk tőled! – Várj ránk! – Taníts minket!” 

Az utolsó mondatot egyszerre kiáltotta felé számtalan torok, többször megismételve. Érezte, mint árad felé a szeretet. Szinte agyonnyomta, felszámolta ez a nagy érzés. Már mindenki körülvette, szerette, dajkálta, amikor megszólította valamennyit.

– Csodás dolgot kaptam tőletek ajándékba. Ilyenben még sohasem volt részem, de hiszem, hogy senkinek a szitakötők családjában, s természetesen annál büszkébb vagyok rátok. Boldogságom pedig nem ismer határt, mert mindezt értem gyakoroltátok be nem kis erőfeszítéssel, hogy elhozzátok nekem ajándékul. Szeretném külön köszönteni azokat, akik ezt az ünnepséget megszervezték. Látjátok, így kell ezt tenni! Közösen örömet szerezni. Csodálatos dolgokra vagytok képesek, ha megérzitek, hogyan kell összehangolódni. Bámullak benneteket, tisztelem bennetek ezt a mérhetetlen fegyelmet, amellyel egyszerre tesztek mindent! Lehet, hogy nem is tudjátok, de ez a készség a túlélést jelenti népünknek. Köszönöm, hogy eljöttetek, hogy megmutattátok, hogyan kell, hogyan akartok együtt ünnepelni. Régóta várom ezt a – számomra különleges – napot. Elég sokáig készültem rá. Gyertek mind ide a kiugró alá! Meglátjátok, itt mindenki talál magának finom falatokat, terített az asztal. Különböző zugokban keressétek! Szórakozzatok és érezzétek jól magatokat!

A továbbiakban, pedig nem tett mást, csak szemlélődött. Ezek mind az övéi! Milyen szépek, nagyok, és erősek! Jó étvággyal falatoznak, s akkora közöttük az egyesség, amelyet mindig kívánt az övéinek. Tudta, hogy hamarosan ismét magára marad, de most már nem kesergett, mert ismert volt előtte, hogy a későbbiekben mindent tud majd róluk, mert vele marad a gondolatuk, miként az ő érzései és gondolatai is kísérni fogják őket útjukon. Ez megnyugtató volt számára, mert rájött, hogy gondolataival irányítani is tudja majd ezt a sok forrófejű sihedert.

Mire túlságosan elfáradt volna, magára maradt a régi otthonban. Lehunyta szemét, és ismételten maga elé képzelte mindazt, ami történt vele a nap folyamán, és boldogan aludt el. Álmában vele volt a népe, amely most különleges meglepetéssel szolgált. Az elragadtatás és a csodálat uralkodott el rajta, s az érthetetlent próbálta megérteni. Az ő népe, az ő boldog népe sohasem gondolt a holnappal, még a következő pillanatra sem pazarolta figyelmét, egyetlen dolog volt számára fontos: a most. A jelen elfogadása, a jelen öröme. Nem is sarkallta magát népe semmilyen erőfeszítésre, mert a most gyönyörű, az élet pedig szép. Suhanni, szállni, gomolyban vagy egyedül, érezni a levegő testét körülölelő fuvallatát, amint át meg átjárja egész lényét. Élvezni a különböző fények villanását, a közelébe kerülő rovarok elkapását, és elfogyasztását, s a gyomor kellemes teltségét, amely külön megfényesíti a pillanatot. Az ő népének a semmire nem kényszerítő lét élvezése, a megtermékenyülés elragadtató élménye, melyet a szív alakban történő összetapadás élvezete előz meg, kielégítette a faj minden vágyát. Boldog nép, elégedett nép, amely még a megsemmisülés élményét is várja, és élvezi. Tagjai egy belső jelre örömmel száguldanak bele a fénybe, mely egyre fénylőbb, egyre melengetőbb, s mely egyetlen pillanat töredéke alatt éget semmivé. Erre a csodára mindenki vágyik, készül. Az élet tehát, mely rövid ugyan, de csupa kellemes élmény, igazán nem kényszerít erőfeszítésekre.

Boldogsága határtalanná változott, mert időérzékelő képessége megsúgta neki, hogy a végleg elrepülés élménye hamarosan kijár neki. Ez a nép, az ő népe rövid időt kapott az életre, de ők nem ismerték az időt, nem tudták, hogy meddig lehet élni, mi a hosszú, mi a rövid, ők a vannak, a jelennek örültek, és nem foglalkoztak a végső repüléssel sem, mely a legnagyobb, a legfelemelőbb a létező élmények között. Majd megtörténik, ha itt lesz az ideje. Gondtalanok voltak tehát.

Pontosan ezért volt ez a mai nap más, mint bármely eddigi, mert erre készülni kellett, hosszan, kitartóan, hogy ilyen szépen sikerüljön külsőségeiben is. Ez a nap már nem a pillanatra épült, nem a most örömére, hanem erőfeszítésekre is, akarásra, s ami a legfigyelemreméltóbb, a gondolkodásra. A gondolkodás, pedig kíváncsiságot szül, s az ismeretlen megismerésének vágyát vonja maga után. Ha az eddig elégedett pindek kíváncsivá lettek és többet akarnak megismerni az őket körülvevő világból, urai is lesznek a gondolatoknak.

Lám, a mai ünnepséget valakik megtervezték, látványossá tették, a többiek, pedig elfogadták, és begyakorolták. Szépséget hoztak létre. Ha a gondolat ilyen hatalmas örömet tud alkotni, akkor a gondolat tiszteletreméltó, és meg kell ragadni! Még ébredve, az álom határán is elégedetten mosolygott. 

 

 

folyt.köv.

Legutóbb szerkesztette - Kertész Éva
Szerző Kertész Éva 95 Írás
Kertész(Galvács) Éva vagyok, 77 éves, özvegy nyugdíjas pedagógus. Megköszönöm. hogy befogadtatok magatok közé. Megilletődve olvasom a Héttoronyhoz érkezett írásokat, s reménykedem, hogy az enyémek között is lesz olyan, amelyet méltónak tartotok a bemutatásra. Húsz éve írok rendszeresen. Férjem elvesztését akartam kiírni magamból: Rekqviem a túlélőkért lett a címe. Később Hová tüntettétek az ácsot címmel írtam egy regényt. Kerestem benne Mária és Jézus viszonyát, s azt a Józsefet, akiről lassan már szó sem esik. Legfeljebb karácsonykor az éjféli mise Szent családi jelenetében Legutóbbi munkámban az adóssá válás létrejöttét igazolom, meglevő történet alapján. Remélem, ez a bemutatkozás megmutatott egy kicsit Kertész Évából.