Petz György: CSILLAGALATTJÁRÓ
2011. márc. 30. szerdán, 18,30-tól Napút-bemutató;
Vakok Intézete, Nádor Terem;
Ajtósi Dürer-Hungária körút sarok,
(a Városliget legsarka.)
.
.
Tanárember, bár tanulna;
négygyerekes, bár gyerek lenne;
olykor élne, de jobban megválogatva,
mikor, hol és miért;
ha mégse, akkor írna.
A lépcs?
Tisztelet Cortázarnak
Csomagokkal mész súlyosan megrakodva, elmerevedett nyakkal, végs? bizonytalanságba merülve, mégis, miként a tekn?sbéka, pontosan rakod a lábad.
Két magassági pontot kéne összekötnöd, zuhanás nélkül. Pedig megtanultad: a lépcs? körülírt zuhanás.
Találkozás az arányok harmóniájával. Manapság már szabványokban meghatározott a jól járható lépcs? függ?leges-vízszintes aránypárja. Lebontva a magasság távolságra, a távolság magasságra. Fokok. Némelyiken leselked? csorbaság. Mégsem a csigalépcs? mesés izgalma, a tengelyb?l futó legyez?- rendszer százados rejtélye; nedves donjonok csúszós kövei, templomok nyikorgó- korhadt harangtornyába futó caracoles. Fokok. Lépcs?n mész. Esélyt adsz magadnak a madarak és a patkányok világába – vagy csak botorkálsz, könyvkupacokkal öledben; m?vekkel, melyeket sohasem fogsz pontosan megismerni, mit tartalmaznak. Minden lépcs?fok megváltoztathatja az olvasás esélyeit, a megközelítés módjait. Lehet?séged sincs belemerülni – hiszen csomagokkal mész, álladdal szorítod a tetejét – és vigyázol: ne figyelj.
A lépcs?n járás az oda nem figyelés m?vészete. Lazán kell megtenni egyik lépést a másik után, ráhagyatkozva arra a reflexszer? ?sire, ami föltör bel?led. A lépcs? egy ?si fénykép el?hívása. A figyelmetlenség résen levéséé.
Csomagokkal rakottan álladig, akár egy megkövülés el?tti tekn?sbéka a nehézkedésbe öltözötten, szinte araszolsz, s ekkor félelem fog el, ki kell pillantanod oldalt, tudnod, figyelned kell, mennyi is van hátra, hány lépcs?fok.
A vadat váratlanul legy?zi benned a gondolkodó, a tróger tudatos figyelme: el ne essen – és abban a pillanatban összezavarodik minden addigi képlet, a vízszintesr?l és függ?legesr?l alkotott képzeteidbe villan a ráció – és azonnal összekevered a fokokat, elfog a zuhanás élménye, még ha csak egy verébugrásnyi is. A kizökkenés. A fok eltévesztése.
Miért legyek tudatos lény? Ha nincsen csúszda vagy futószalag, és le kell hordani a seregnyi könyvet, ?rizni kellene magamban az állatot.
Várás és játék közt
1. (VÁRLAK)
Ez nagyobb er?, mint a megérkezés.
Van, aki arra született: szeressék, mert ott van.
Neked minden érkezésed – egyre újabb elfutás.
Ha itt vagy, akkor érzem meg az id?t –
így hiába szeretlek, nem tudlak itt és ekkor;
mert szeretni csak oda és afelé lehet,
ez magyarázza Isten bujkálását s kihajlását
az ateista korok leárnyékoló vászna alól.
A fények nem törik a mindennapi korlátokat.
Talán ezért van az, hogy várlak, pedig itt vagy
belül – és létem biztos, mint a vízmolekula.
2. (…mi sem)
Mi sem maradt a harmadik szemedb?l
(ha volt egyáltalán)
kaptál helyette szót, a mondatot,
mi ellenedre él, s bel?led száll;
akárha földb?l gyönge szálon n? virág,
és úgy tesz, mintha mindig élne,
csupaszon fagyok elébe áll.
Mi sem maradt a harmadik szemedb?l,
se kép, se illat;
megérzés, hogy egyedül vagy,
minden mondat kerül? csak.
És még élni; újra élni;
tudni megint, mennyit érni,
fájni, mint egy elutazás;
megérkezve veszni újra,
vissza soha nem találva –
lenni újra – régi forma,
és a lényeg szóba oltva:
újra csak az egyedülség,
egyedüli közös élmény;
pohár víz, mi szomjat nem olt;
cserepes száj, csókot adó,
ott sért föl, ahol kinyílna,
simogatás karom alja;
pedig csak az értetlenség,
kísérletez?s emberség, ami gyilkol;
nem tud rendet, aki harmadik szem nélkül
úgy tesz, mintha érted sírna,
szóval kerül, szóval fordul;
de elibéd sohasem jut,
csak sír: magát mosogatja,
gyökerekig megalázza,
hátha újra n? a fagyba.
3. (TEHÁT FELEJTEK)
E testemmel folytatott csend:
az a párbeszéd, amib?l kikeverednek
a dolgok; az álmok vágya és megcsúfolása
ez a néhány dimenziós való.
Legsötétebb ébredésem tisztább, mint
amit itt lelek; én, ki az egészb?l jövök,
itt fogvacogva járok; megragadom magam,
hogy biztos pontra leljek, s nem marad más,
mint az artikulálatlan csend.
„Olvido ergo sum” – vagyok, tehát felejtek;
meddig kell még visszafelejtsem magam,
hogy végre egészre leljek; a régi k?re,
mi lezáró, nedves nehezék, de kilátó,
b?vös pont az éjben; fellépés, billenés
megrázó helye, a végs? rugaszkodás, hogy lássak;
és bennem rejt?z? kristályszerkezet.
4. (A TÖKÉLETESSÉG
SZOMORÚSÁGA)
Nem tudom, ki vagy,
hol voltál eddig,
s merre mész.
Már magammal úgy
vagyok: akárha
te lennél
egy tükrön át; ha
szólnak fényeid
a csöndben,
fejem föl nem kapom
– – bel?lem mind, ha jönnek;
nem vagy más világ,
mint eddig mondtam:
„másvilág”
tökéletes vagyok
már nélküled,
jaj, de kár.
Ez csak egy út,
amely hozzád vezet;
az egyetlen vonás,
mely elkülönít a többit?l,
az egyetlen szín,
amelynek más az árnyalata,
s talán már köszönni sem kell,
hogy tudjak magamról.
Már-már azt hittem,
majdnem én vagyok.
5. (MIFÉLE JÁTÉK?)
Miféle játék az, hol mindent
láttam, csak töröltek;
hisz evvel mintha engem is,
mert más sem vagyok, mint aki törölve,
s ha újra kezdem, semmi több,
csak emlék minden új –
miközben szemem egyre rosszabb,
nézni rossz, és fáj, ha látok,
s hiába csukom már szemhéjam,
több nem leszek, mint egykor, ifjan.
Hiány immár, ha vagyok, ha nem;
ha kielégül, az se több, csak test –
kinevet ráncosuló anyagával, úgy tesz,
mint ki boldogan válik le rólam,
s én visszakeveredem valami örök,
sár el?tti, magasztosabb szánalomba.
Hogyan hihettem el a nyugalmat,
mihez más se kell: szél, víz, nap,
jóles? fáradtság, apró gond, töltekezés,
együtt enni barátokkal, beszélgetés –
ha a beszéden túl ott van valami,
amiért kitaláltuk a szót, hogy kerülgessük,
gyönyörködjünk fényében a szónak, közeledjünk,
s úgy ne érjük el, miként arabeszk az élet lényegét
– talán török voltam egykor, talán zenész,
s az is csak reményem, hogy pásztor, csöndnek hercege,
források barátja, akit vár a jászol,
akivel a juhok biccentenek, akit senki gyászol.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:39 :: H.Pulai Éva
