„Sunt lacrimae rerum”
A csontokból fűzött enyv tűnt el,
vagy az osztályon aluli fa száradt
bele az időkbe?
Nem tudom, csak éreztem, hogy
a fiók lágy siklásában nem áll meg,
szétesve landol a szőnyegen, és
tartalma mint szemétkupac terül szét.
Mellé zöttyenek és találgatom, mi és
honnan került az emlékek ósdi boltjába,
mit cipeltem magammal fölöslegként
a holnapba.
Érintésre porló pitypang koszorú,
a szandai réten fonta első szerelmem
csuklómra, színe tán sárga volt,
elvesztett szüzességét fonta bele
vérvörössel, de már csak az erdőszéli
szomorú-füzek őrzik titkunkat,
ki tudja mi van vele,
negyvenhat éve külön járjuk utunkat.
Kávéskanálról fénylik vakrozsda között
a pécsi Nádor cizellált neve,
jó – magyar – szokásként gyűjtöttük
az értéktelen semmit valaha,
a séfnek okozva gondot, és hiányt
teremtve a hó-végi fogyóeszköz leltárba.
Egy vonatjegy, hátulján Fradi-Újpest
hat-kettő, törzsvendégként Pesten, ha
otthon játszott a csapat, én ott voltam,
most vigyorgok /mikor egymást ölik a
drukkerek/ mi akkor söröztünk a lilákkal
egymást hátba vágva, a rendőröket gúnyolva.
Egy bírósági idézés, hát ma már szégyenlem,
kajakosként az edzésen nem az erőt
gyűjtöttük, helyette a halászok varsáját
szétfeszítettük, és vittük a halakat, vagy
hagytuk őket elúszni, hát ezt kellett
valaha egy „bírósági dorgálással” megúszni.
És néha örülve, de inkább szomorún,
pakolgatom tovább „kincseim”,
régi pénzek, egy „bélás” min komplett
reggeliztem, egy „petőfi”, elég volt egy
izgalmas éjszakát ígérő, élőzenés
presszó randira /még borravalóra is futotta/.
Nem válogatok,
minden megy egy másik fiókba,
mert ezek is én vagyok,
s ha néhány dologra nem is emlékezek
jó érinteni őket,
átélni a valaha volt pillanatot,
látni csukott szemmel és
együtt létezni a múltidővel.
Legutóbbi módosítás: 2011.02.27. @ 13:05 :: Tiszai P Imre