Avi Ben Giora. : Hókuszpókusz, avagy egy gyógykezelés története

*

 

2.

 

Az új évet azzal kezdtem, hogy felkerestem ezt a másik „csodadoktort”.

– Nincs mitől megijedni. Ez egy nagyon jó módszer. Fog kapni a csípőjébe és a gerincébe egy–egy injekciót, majd bevezetnek egy milliméternél vékonyabb kábelt és azzal fogják „stimulálni” a fájdalmat. Ahol fájdalmat érez, oda befecskendeznek valami gyógyszert, majd és az megszünteti a fájdalmat. Jó ideig panaszmentes lesz ezután, és ha ismét kiújulna, akkor már pontosan tudni fogják, mit kell befecskendezni, és főleg hova.

Na, ezen elgondolkoztam. Micsoda? Gerincbe injekció, meg kábel és stimuláció? Kell ez nekem? Hiszen most hál az istennek nincs fájdalmam. Aztán mégis úgy határoztam, ám legyen meg az, aminek meg kell lennie! Essünk ezen is túl!

– Még van időd meggondolni magadat – figyelmeztetett az utolsó nap a feleségem. – Ha félsz és úgy gondolod, nincs erre most szükség, még lemondhatod.

– Félni nem félek, max attól, hogy rosszabb lesz, esetleg nagyobb bajt csinálnak, mint ami most van. De hiszek a technikában, és hátha mégiscsak igaz, amit állítanak róla.

– Te tudod. Én nem mennék, pláne hogy ez a csontkovács úgy, ahogy rendbe hozott.

Másnap bevonultam a kórházba. Az orvos ismertette a terápia lényegét, utána az ápolónők gondjaira bízott. Kétágyas szobában kaptam ágyat. A „társam” egy cirka hatvanas úr – később kiderült, hogy nálam fiatalabb –, aki sajnos elég pocsék állapotban volt. Úgy nézett ki, mint aki alszik, be volt csukva a szeme, de közben egyfolytában nyögött. Nem szóltam neki, gondoltam ráér majd ismeretséget kötnöm, ha felébred. A kezelésem időpontja délután háromra volt kiírva. Előző héten bejárogattam már a kórházba, mert be akartak fektetni előbb, hogy a megelőző vizsgálatokat ők végezzék el helyben, ne kelljen ezért ide–oda járkálnom, de nem feküdtem be végül is. Elég lesz majd akkor, ha kezdik a tortúrát – gondoltam.

Valahogy olyan érzésem volt, mint a halálraítéltnek, az ítélet végrehajtás előtti órákban. Figyeltem az órát és számoltam, még mennyi idő van hátra. Közben délben hozták a nővérek az ebédet. Szobatársam ekkor bemutatkozott. Tanárember, aki az iskolában leesett a lépcsőn, mert valami süvölvény diák meglökte. Amikor történt nem érzett fájdalmat, csak rá két hónapra. Megoperálták, valami alvadt vérrög nyomta az idegeket, de nem sikerült teljesen. Most mankóval közlekedett, és cirka ugyan azt a kezelést írták neki is elő, mint nekem.

– Szóval akkor nem csak társak leszünk – mondtam –, hanem amolyan „sorstársak” is. Húzzunk sorsot, hogy ki legyen az első?

– Ugyan már, nincs erre szükség, majd név szerint szólítanak minket.

 Fél háromkor a röntgenbe irányítottak minket. Kis várakozás után a tanár urat szólították először.

A fene vigye el, gondoltam. Most várhatok. Olyan negyven percet volt bent a kisöreg és látszott rajta, hogy rendesen megsanyargatták, megkínozták. Nem szólt semmit, csak intett a fejével, hogy megy vissza a szobába, majd ott találkozunk. Nem volt időm sokat gondolkozni, már szólítottak is. A látvány, ami fogadott nem volt igazán bizalomgerjesztő. Egy műtőasztal, amit éppen akkor tettek rendbe.

– Feküdjön fel – utasított az orvos.

Eleget tettem a kérésnek, és ezután az asszisztencia már kezelésbe is vett. Mindenféle fertőtlenítőszerekkel kenegették végig a csípőmet. Aztán jött a doki, kezében egy normál fecskendővel. Viszont a rajtalevő tű kissé vastagabb volt, mint a szokásos injekciós tűk mérete. Megszólalni sem volt időm, már döfött is. Nem éreztem különösebben nagyobb fájdalmat. Közben az asszisztencia segítségével előkészítették az MRT röntgengépet. Innentől kezdve csak éreztem a történéseket. Egy fél pillanat sem telt el és belém nyilallt az első fájdalom. Nem nyikkantam, de az orvos észlelhette vagy az arcomról, vagy a röntgen képernyőn, mert felemelte a kezét, megálljt intve. Utána jött is a következő nyilallás, de ez csupán a befecskendezett anyag okozhatta. Még vagy négyszer éreztem ugyan ezt.

– Most egyelőre ennyi – mondta az orvos. – A gerincét most nem fogjuk „megpiszkálni”, azt majd szerdán.

Nagyot lélegeztem és lekászálódtam az asztalról saját erőből, hiába álltak készenlétben az asszisztensek. Még rám is szóltak, hogy minek erőlködtem, vártam volna meg, amíg lejjebb eresztik az asztalt és lesegítenek. De nekem mondhatták. Őrültem, hogy lekászálódtam, végre elhagyhatom a „kínzókamrát”. Ám nem úsztam meg ilyen könnyen. A doki utánam szólt.

– Lehet, hogy éjszaka lesznek fájdalmai, akkor majd fog kapni infúziót. Holnap kapja a terápiát. Ha ezután fájna, akkor is kap infúziót. A szerdai „viszontlátásra” – nyújtotta a kezét búcsúzóul.

Visszatértem a szobámba. Még kicsit zsibbadt volt az a hely ahová belémszurtak de nem éreztem fájdalmat. Szobatársam már jobban érezhette magát, mert csendesen aludt. Én is végigdőltem az ágyamon, de képtelen voltam elaludni. Felkeltem és kimentem a társalgóba, jól esett volna egy cigi. Pár beteg és látogató beszélgetett körülöttem. Kimentem a gangra mivel a kórház egész területén tilos volt a dohányzás. Csak kint a szabad levegőn lehetett, és ott is csak az erre kijelölt helyen. Nem semmi, gondoltam. A beteget itt még a káros szenvedélyeitől is megszabadítják, mert bizony a kinti hideg meg a friss „élmények” elgondolkoztattak, hogy egyáltalán érdemes–e ezért kimenni a hidegbe. De sajnos a „drogfúggőség”, akarom mondani a nikotin éhség úrrá lett minden józan meggondoláson. Mégsem bírtam végigszívni a bagót, mert egyrészről a hideg, másrészről meg a félsz is dolgozott bennem, hogy ember, ha most kint maradsz még őt percet, lehet, hogy begyullad a hidegtől, és akkor nem csak infúziót nyomnak beléd, hanem még mást is. Visszamenetem, és inkább olvasással töltöttem el az időmet addig, amíg hozták a vacsorát. Annak ellenére, hogy manapság nincs az a kórház a világon, ahol ne szidnák az élelmezést, nagyon jó és ízletes salátát szolgáltak fel. Jóízűen elfogyasztottam, aztán megjelent a „pótélelmezők” népes csoportja is, a látogatók. Megérkezett a lányom és a feleségem. Persze egyből nem győztek kérdezgetni, hogy hogy’ érzem magam.

– Nyugi, nyugi, nincs aggodalomra ok, minden rendben. Kellemetlen volt az egész, de nem fáj egyelőre semmim sem, és jól érzem magam. Hoztatok valami harapnivalót?

– Miért, nem kaptál még vacsorát?

– Már el is tüntettem, de gusztusom van valami édességre.

– Édességre? – meredt rám a nejem nagy szemekkel. – A cukroddal mi van?

– Köszönöm, jól van, teljesen normális, de van olyan csoki nagyon jól tudod, ami kifejezetten diabetikusoknak van. Ne mondd azt, hogy nem hoztál?

Lányom, hogy mentse a kényes helyzetet, előhalászott a táskájából valami rágcsálni valót.

– Csak ilyen van? – fagyott az arcomra a nagy mosoly. – Ez nem csoki, ez sós ropi.

– Majd holnap hozunk neked.

Nagyon hamar eltelt a látogatási idő, és a nővérkék kezdték távozásra felszólítani a látogatókat.

– Majd reggel a vizit után rátok csengetek, hogy megmondjam, mi lesz a továbbiakban.

 

Féltem az éjszakától. Nem tudtam elaludni, pedig a betegtársam egészen jól és csendben aludta már az igazak álmát. Nem akartam bekapcsolni a televíziót, nehogy felébresszem. Olvastam tovább, és utána meg a társalgóban minden otthagyott újságon átrágtam még magam. Aztán az éjszakás nővér rám ripakodott, hogy menjek a szobámba, mert nagyon késő van már.

– Mi az a nagyon késő? – érdeklődtem.

– Éjjel fél egy múlt. Ha nem tud aludni, akkor adok infúziót vagy altatót.

– Köszönöm, nem kérem egyiket sem – azzal bevonultam vissza a szobába. Sikerült elaludnom, de hajnalban már korán felébredtem az ápolónők éppen akkor váltották egymást. Gyors borotválkozás némi „cicamosdás”, mert tusolni nem volt kedvem igazából. A reggeli után megjelent a nagyvizit.

– Hogy érzi magát? Voltak fájdalmai, és most vannak még? – sorolta kérdéseit a doki.

– Nehezen tudtam elaludni – számoltam be az estéről. – De jól aludtam, és most nagyon jó. Semmi fájdalmam, sőt a kellemetlen zsibbadás is megszűnt.

– Na, ennek örülök! Menjen el kezelésekre, és délben megbeszéljük a továbbiakat, ha nincs különösebb problémája.

A kezelések közt gyógytorna és masszázs szerepelt, meg két fizió–terapeuta tartott előadást, hogy mire vigyázzunk, és mit ne csináljunk ha nem muszáj. Sőt arra is figyelmeztették a társaságot, hogy mennyi kellemetlen újabb fájdalommal fog járni, ha nem úgy ülünk ezután a széken, ahogy mutatták.

– Igyekezzenek egyenes gerinccel ülni. Ha elfáradnak, akkor álljanak fel, és mozgassák meg magukat. A görbe tartástól kiújulhatnak az izomfájdalmak és a becsípődések.

Sokan vihogtak ezen, persze én meg – a nagy „stéber” – ellenőriztem magamat, hogy tényleg egyenesen ülök –e a „rabvallató” széken, mert ennek nem volt semmi támlája sem, rákényszerítve ezzel a pácienst, hogy próbáljon meg valóban egyenes háttal ülni. Miután az ebédig nem gyötört semmi újabb fájdalom, kimentem ismét a gangra, egy cigarettára. Még félig sem tudtam szívni, már jött a vizit. A főorvos ugyanazokat kérdezte, mint reggel.

– Ha nincs semmi fájdalma, teljesen feleslegesen bolygatnánk meg a gerincet. Így örömmel közlöm önnel, hogy holnap reggel elhagyhatja már a kórházat. Reggel majd a nővértől megkapja a zárójelentést és a további terápia végett keresse fel a háziorvosát. Viszont látásra!

Magamban azt gondoltam, hogy miért nem azt mondta a „viszont nem látásra”.  Mert akkor lássam viszont az egészet, amikor a hátam közepét tükör nélkül. Gyorsan hazacsengettem a feleségemnek és közöltem vele a jó hírt.

– Ez akkor már biztos?

– Már hogyne lenne az! A fődoki mondta, és semmi kedvem sincs maradni. Ha esetleg vársz valakit, akkor szólj most drágám, elmehetek addig egy kicsit „szórakozni”.

– De egy szemtelen disznó vagy! Látom, már tényleg jól kezdesz lenni, hogy ilyeneket mondasz. Két napig törtem magam, mentem látogatni, most meg ilyeneket mondasz? Nem szégyelled magad?

– Én csak kérdeztem. Harminc év házasság után igazán megengedhetnél magadnak egy kis „változatosságot”.

– Mondd fiam, véletlenül nem te szeretnél magadnak egy kis „kikapcsolódást”?

– Hülye nem vagyok. Minden nő egyforma, és náladnál csak rosszabb jutna. Téged meg már megszoktalak. Tehát holnap akkor otthon leszek.

– Csak vigyázz magadra! Megpróbálok eléd menni, de ha mégsem tudnék elkérezkedni, ülj be egy taxiba, és azzal gyere haza.

– Majd ha bolond lennék. Nagyon jó a villamos is. De este még úgyis bejöttök Lilivel. Akkor mindent megbeszélünk. Ja még valami. Csokit hozzatok ám!

 

Mindenki látta, hogy kivagyok virulva, mint a tubarózsa. Csak délután a vacsora előtt próbált lelombozni egy „doktorovicska”. Betegtársamra infúziót kötött és odajött az én ágyamhoz is.

– Kérem a karját, hogy beadhassam az infúziót!

– Nekem? Minek? Nincsen semmi fájdalmam, és holnap itt sem vagyok.

– Tehát nincsenek fájdalmai? Nem baj, akkor is beadom ezt magának.

– Ne viccelődjön már. Azt mondta a főorvos, hogy csak akkor kell, ha fájdalmaim lennének. Na meg holnapi nappal haza vagyok engedve – ijedtem meg rendesen.

– Most akarja az infúziót, vagy sem?

– Elnézést maga az orvos, magának kell tudnia! Mindenesetre én nem fogom engedni. Ha a főorvos azt mondta, én az ő szavára adok, márpedig ő nem említette, hogy még egyet kell kapnom.

A fiatal doktorovics sértődötten eltávozott az „infúziófröccsével”. Én szeretem inkább szájon át fogyasztani. Pláne ha jó hideg söröcske az. Ahogy elment, jött a vacsora és utána meg a nejem és a lányom is.

– Csoki?

– Itt van neked két tábla is – tették le a kis éjjeli szekrényemre. – De előbb vacsorázz meg.

– Kell a fenének. Sajt meg szalámi két nyamvadt zsemlével. Fél fogamra nem elég.

– Ejnye, tegnap este még a salátát is jóízűen nyeldekelted, most hogy tudod, hogy holnap jössz haza, nem kell itt már semmi.

– Ilyen a jó beteg. Biztos lesz valaki, aki örülni fog a repetának.

– Nem fog ürülni apuka ennek senki, mert én nagyon éhes vagyok, én fogom lenyelni – mondta a lányom, és már vette is el a „zsákmányt”.

– Egészségedre! Ettől legalább plusz kilóid sem lesznek.

Úgy nézett rám, hogy majd felnyársalt a szemével.

– Na jó, jó, csak vicceltem.

Persze én azonmód nekiestem a csokiknak, de módjával, azaz három szelet után bűnbánóan abbahagytam.

– Akkor holnap otthon! És most menjetek, biztosan fáradtak vagytok.

– Kirúgsz minket?

– Minek maradnátok, hiszen holnap délelőtt már ki is engednek. Ja és ne gyertek értem, egyedül is hazatalálok.

Másnap miután túl voltam a formaságokon, összepakoltam és haza mentem. Na persze nem taxival. Otthon egy szépen megterített asztal várt és egy levélke: „Üdvözlünk újra itthon. Az étel bent van a frizsiderben, csak rakd be a mikróba.”

Hát mindenütt jó, de legjobb otthon. Pláne ha az embernek ilyen gondoskodó, szerető családja van.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Avi Ben Giora.
Szerző Avi Ben Giora. 453 Írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.