Zsíros kenyérnél nincs jobb a világon! Pláne, ha az ember megszórja paprikával, igazi somogyi módra. Nyáron, meg ha még kovászos uborkát is haraphat hozzá az ember, a király sem kívánhatna jobbat. Ha meg még maradt a kenyérből, és a kutya sincs a közelben, hogy megegye — akkor sincs gond.
Az ember csak még jobban megpaprikázza — már csak a színe miatt —, és mehet is már a nádas mellé beetetni a keszegeket. Persze darabonként kell belecsipegetni a vízbe, hogy mindenkinek jusson. Az biztos, hogy este már családostól jönnek vacsorázni; — csak győzze az ember kirángatni őket a partra.
Mindezt csak azért írom le, hogy ne tartsuk furcsának Kosztaszt, a hajóácsot. A bácsi — szinte hihetetlen — olajjal ette a zsíros kenyeret. De hát az ő vidékükön az járta. Valami Szaloniki nevű városból jött, ahol nagypapa szerint külföldiül beszélnek. A téeszelnök dicsérte is úton útfélen, hogy Kosztasz elvtárs, nagyon harcos elvtárs, de menekülnie kellett a burzsujok bosszúja elöl. Holott ez nem is úgy volt.
Az igazat a görögről csak tavaly tudtam meg, mikor Pista bácsi a keresztapám, átjött segíteni pálinkát főzni. Nekem csak az volt a dolgom, hogy időnként kinézzek az utcára a fináncokat lesni, hogy nem tűnnek-e fel a keresztnél a pálinkaszagra. A két felnőtt békésen beszélgetett a konyhában, kóstolgatták az új termést. Közben hátul az üstnél kitartóan csepegett a víztiszta ital a rézcsőből. Én persze csak szagolhattam.
Akkor mesélte keresztapám, hogy egyszer tavaly befordult a keresztúri kocsmában egy stampedlire, és ott találta Kosztaszt. Akkor már a görög kapatosan ült a rexasztalon, és onnan magyarázta a vidám társaságnak, hogy esze ágában se volt, hogy mártír legyen Lenin vörös csillagos oltárán. Ő egyszerűen csak a felesége elől pucolt el a hazájából.
Leipziger bácsi a csapos, intette is, hogy csak otthon meséljen ilyeneket, és akkor is, csak ha egymagában van; mert könnyen megütheti a bokáját. — És tényleg! — Rövidre rá, Mikuláskor eltűnt a görög, s csak a húsvéti nyúljáráskor került elő. — Sokáig húzta még a lábát.
Mégis igaza lett a Leipziger csaposnak. Tényleg megüthette a bokáját valahol.
*
Nagypapa néha elengedett Kosztasz bácsihoz egy kicsit nyaralni, ahová urak módján, gőzösön szoktam utazni. Alig félórai száguldás után, már meg is érkeztem Keresztúrra. A személyvonat éppen kétszer olyan gyorsan vágtatott, mintha gyalog mentem volna odáig.
Szép háromlépcsős vagonok voltak, ugyanannyi osztállyal. Persze én előkelően csak a harmadikba szálltam. Szép sárga, öreg fapadjai voltak a vagonnak, rá is lehetett ülni, ha volt hely. De én csak álltam a nyitott ablaknál és időnként előrenéztem, mint ahogy a masiniszták szoktak. Csak úgy lobogott a hajam a sebességtől. De hamar abbahagytam, mert alig láttam a koromtól. Egy idő után még a szemüvegesek is visszahúzták a fejüket.
*
Kosztasz bácsinál egy darabig jól éreztem magam, mert nem kellett répát egyelni. Pedig a nagypapa azt mondogatta, hogy az direkt játék az a gyereknek, mert még hajolgatnia sem kell neki. Egyébként az egyelés úgy megy, hogy az ember letépi a legalsó leveleket, és időnként halomba hordja. Délután meg felrakjuk a szekérre. Jó az, takarmánynak Ahogy a bácsinál elteltek az első vidám napok, már egyre jobban hazakívánkoztam; — sőt, még a munkát se bántam volna, mert már nagyon hiányzott a kutya és a kandúr.
Igaz, itt a vízen csónakázhattam napestig, mert Kosztasz bácsi mólójánál mindig ringott néhány a karóhoz láncolva. Időnként bérbe adta őket, s ilyenkor segítettem neki a hajók kiadásánál. Ő nem ért rá, mert a fészerben rendelésre készítette a speciális vízjárműveket. Nem véletlen! Balaton-szerte ő volta a leghíresebb mester. Mesélte, hogy az ő keze munkája az a mentő-harci csónak, amivel a Keszthelyi Vízkapitányság büszkélkedhet. Később valami díjat is nyertek vele az ottaniak. Erre a siófokiak is rögvest rendeltek, mert ezek mindig vetélkedtek az elsőbbségért. Fonyódról, a harckocsizók meg most valami hadijárműt kérnek, de tilos róla beszélni, mert ez még hadititok.
A többi igaz lehet, amit mesélt, de a fonyódi tankosokat nem hiszem el Kosztasz bácsinak, mert tavaly is megviccelt. Igaz akkor még kicsi voltam. Az úgy volt, hogy egy délután szólt nekem, hogy hozzak neki egy pakli nikotex munkást, meg egy dózni gyufát.
— Ugorj át ide szembe Szigligetre — mondta —, viheted azt a sárga kílbótot, avval hamarabb megjárod, mint az egypados bocival. — A boci, az egy egypárevezős, kerek csónak; — avval szoktuk nagymosás után beljebb vinni a tóba, a tisztaruhát öblögetni.
Ennek nagyon megörültem, mert tényleg, innen átellenben, csak egy köpésnyire látszott Szigliget. Később, mikor lelkesen rohanva hoztam a két villakulcsot az evezőkkel, akkor meg azt mondta, hogy már mégsem kell neki, mer´ már sötétedik. Menjek csak ide a trafikba a bagóért, az is elég lesz mára; holott a szigligeti dohány az igazi.
*
Délelőtt, míg Kosztasz bácsi iszapot talicskázott az almáskertbe, én pár apróhalat fogtam neki, hogy éjjel rablóhalra mehessen. Tényleg így mondta. Én még tavaly úgy képzeltem el a rablóhalat, hogy a nádas szélén leselkedik fekete szemálarccal, és a gyanútlan halnak elveszi az utolsó pikkelyét is. Ma már tudom, hogy nem rabolja ki, hanem csak megeszi az illetőt. Sokáig vártam rá, és nagyon örültem, mikor végre megjött, mert a halaim a vödörben, már a fehér hasukat mutatták az ég felé. Éppen az utolsó iszapszállítmányt teregette szét fák alá.
— Mért nem láttam még soha vizibujárt, Kosztasz bácsi? Tetszik tudni, akinek a képét a múltkor kivágtam a kalendáriumból? – kérdeztem, miközben ő éppen lepisilte az utolsó piócát is a lábáról.
— Azér’ mer’ még tizennyolcban megették őket, az utolsó vöcsökkel együtt. Kifogytak, vagy talán más vidékre költöztek, mint ahogy a dolmányos varjak is. Azok is átmentek Keszthelyre, meg Vonyarcra. Még ma is tele van velük ott a határ. A gödény is szegény már örökre kihalt. Csak egy él még kitömve Keszthelyen, a Balaton Múzeumban — mondta, és még hozzátette, hogy hiába is beszélek mellé, este nem mehetek a vízre fenekezni, mert megesznek a szúnyogok; — majd talán jövőre.
*
Még nem meséltem a legjobbat, amit a Balatonon szerettem. A teknőversenyt. Abban verhetetlen bajnok voltam, egészen Bélatelepig. A titka az volt, hogy én gyúróteknővel indultam, míg a többiek mosótekenővel álltak, illetve ültek a starthoz. Különben nem is titok. Ezt tudták a versenyzők is, csak nem tudtak a kezdésnél beülni, mert az nagyon kicsi ingatag valami volt, s mindig felborult. A közönség meg röhögött azon, aki ezt megpróbálta.
Aki tudja mi a különbség a kettő teknőfajta között, már maga is megválaszolhatja, hogy mér´ lettem mindig én az első. Azért elmondom: a mosó, az egy mélymerülésű, négyszögletes otromba tákolmány, míg az én kecses gyúróm, az egytörzsből kivájt, karcsú, áramvonalas gyorshajó. Persze azok a versenyzők, akik többet nyomtak húsz kilónál, azok már eleve elsüllyedtek, ha beleültek a gyúróteknőbe. De az enyém úgy száguldozott a vízen, ahogy akart.
Cigány mesteremberek árulták a teknőket, s vette a nép, mint a cukrot. Mást nem is. Itt nem foltoztatták a lukas fazekakat, mint nagypapánál, mert itt előkelő, gazdag népség lakik. Az ilyesmit egyszerűen eldobják
Visszatérve a versenyre. Alig ültem óvatosan a hajómba, lapát gyanánt belekaptam mancsommal a vízbe, aztán hajrá! A következő pillanatban rögtön tele lett a szám iszappal, mert belefordultam. De csak az első időben. Később már sose fordult elő velem; hanem rögvest a start után, pár pillanat, s már a nádas széléről néztem vissza a partra. Alig láttam a zsebkendőt lobogtató ujjongó tömeget.
Még elárulok valami hasznosat, azoknak, akiknek nincs pénzük, de nálunk akarnak nyaralni!
Egyszerűen minden nap szednek egy marék piócát. Az sem baj, ha nem kövérek. Ugyanis a Csatorna utcában, az egészet beváltja Stankowsky patikus úr. Az rögtön pénzt ad érte. De előtte azért számolják meg, és nézzék meg őket maguk is, mert döglöttért nem ad az öreg egy fillért sem. A többi lehet dagadt vagy sovány, egyre megy. Egyszerű tiszta üzlet, nem igaz? Én felhagytam vele, mert egész készletem, amit egy dunsztosüvegben tartottam, eltűnt. Tavaly még azt írtam volna – mert akkor még kicsi voltam és gyanakvó -, hogy a szomszédban lakó Babócsai ügyvéd úrhoz juthattak a piócáim, mert feltűnően sokat költekezett. Csoda, hogy nem figyeltek fel rá mások is. Ugyanis fütyülős cukrokat osztogatott a nyaraló vendéggyerekeknek, de engem mindig kihagyott.
De ma már tudom, hogy talán a csónakból lökhettem bele a vízbe véletlenül. És szegények talán még ma is az üvegkoporsóban hajókáznak valahol a Máriai öbölben.
Legutóbbi módosítás: 2009.02.06. @ 12:51 :: kisslaki
